Úton lenni jó. Futnak a kerekek, a busz elringat.
Úton aludni jó. Látni sokkal fájdalmasabb.
A felszín nekem is fecseg, miközben
a busz tova halad velem, nézem a tájat és
töprengek. A végbement változás
szembeötlő, a táj tele sebekkel,
de vajon milyen rombolás mehetett végbe
az emberi lelkekben?
Út mentén végig faluról-falura
épületszörnyek, az újgazdag kivagyiság
ostoba ízléstelenségének rekvizitumai.
Néma kontraszt a bezárt, lerobbant
pecsenyesütő bódé, rozsdás vaslemezeivel,
régmúlt idők sült hurkája illatozik emlékeimben.
Kidőlt falú öreg házak vályogtéglái a földön már
csak sárkupacnak látszanak. Sok lakatlan porta,
de még állnak, rajtuk „eladó” felirattal tábla
díszeleg. Az öregek rég elmentek. Egyképpen fáj
itt minden, korunk emberének a tájon ütött sebei.
A busz halad velem tova, aludni nem tudván már
éberen figyelek. Szemem, mint lényeglátó kamera,
rögzít mindent. Tiszta udvar, rendes ház, egymást
érik a virágos porták. Falu közepén kövezett főtér,
rajta székely kapu, mely nem vezet sehova, templom
előterében kopjafa. Szoborpár, népviseletben áll
a falu és a giccs határán, libben a bronzba dermedt
pántlika. Turulmadár szállt le a faluba.
Lehunyom szemem, már nem akarok látni semmit sem.
Talán csak a falvak között futó út csíkját, egymást
követő sok szelíd lankát, fasort és a domboldalra
felkúszó zöldellő szőlőskerteket, termőre
fordult barackfát. Megérkezem, sűrű eső fogad,
elmossa szomorúságomat. Hamarosan ölelő karokba
futok, várnak rám, múltat idéz a pillanat.
Hozzászólások