Még hunyorog a reggel félig vakon,
a fák fölött hideg a napsugár.
Hamis aranyat szór a nagy kufár,
és ezüst-hártya feszül az ablakon.
Belül csendélet van. Kopott asztalon
a hallgatag tegnap terít puhán.
Az idő magányos tányér csupán,
súlytalan árnyék horpaszt csak pamlagot.
Akár kulcsára rezzenő kis lakat,
a profánból egy pillanat kiragad,
s feledtet minden nyomasztó tehert.
Felfénylik a porszem, lélegzik a tér.
Az üvegen körben megolvad a dér,
mint amire az Isten rálehelt.
Hozzászólások