Ez az este is úgy jött el, mintha el sem jött volna. Hazaértem, holtfáradtan, kiüresedve, zúgott a fejem a sok semmitől, amivel egész nap tömték a fejünket, bezuhantam egy fotelbe, töltöttem magamnak egy kis vörösbort, lassan elkortyolgattam, majd rávettem magam, hogy lezuhanyozzak. Felöltözni sem volt kedvem, fürdőköpenyben néztem a vörösből feketébe áttűnő ég alját, és hallgattam a frizsider unott zümmögését. Már épp azon voltam, hogy befeküdjek az ágyamba, amikor kívülről kulcs csörrent, kattant a zár. Az első másodpercben megörültem, végre nem egyedül töltöm az estét, amikor jeges rémület lett rajtam úrrá. De hiszen senkinek nem adtam kulcsot, és senki nem tudja, hová költöztem. Mukkanni sem mertem.
A közeledő lépések zaját hallgatva két dolgot állapítottam meg: egyetlen ember közeledik, aki nagyjából nyolcvan kilót nyomhat. És rögtön elöntöttek a kétségek is. Tamás, ennyiből ezt senki sem tudná megállapítani. Főleg nem egy olyan mérlegképes könyvelő, mint te. De testemet nem különösebben zavarta szorongásom, szorosabbra húztam köntösöm övét, és beálltam xu pu liang zhang pozícióba az ajtóval szemben. Hogy mibe? Tamás, te bediliztél. Honnan a fenéből tudom, hogy mi az az üres állás a tenyér megmutatásával? De úgy tűnt, tudattalanom egyelőre átvette az irányítást, és nekem csak a sztoikus megfigyelő szerepe maradt. Amikor kinyílt az ajtó, arra számítottam, hogy önkéntelenül és azonnal támadni fogok, ehelyett szabályos vigyázzba vágtam magam, és tisztelegtem.
Pihenj!
Igenis!
Tudja, miért jöttem?
Fogalmam sincs, ezredes úr.
Igen, aki belépett az ajtón, nem más volt, mint Trautman ezredes az első három Rambo filmből. Az az apróság, hogy mit keresne nálam egy rég halott amerikai színész, akkor még nem tűnt fel. Az ezredes sóhajtott, majd kimondta a kulcsmondatot.
Ismered azt az érzést, amikor meghívnak egy bulira, de senkinek sem számít, ha nem mész el?
És ekkor kinyílt a rekesz. Kovács Tamás százados vagyok, az ENSZ különleges alakulatának katonája. Feladatom, hogy a véletlenszerűen felbukkanó szupergonosztevőket kiiktassam.
Ne hadarja itt nekem a nyilvánvalót, katona! Én ezt tudom. Nem egy huszadrangú kalandregényben vagyunk, ahol állandóan mankót kell adni az olvasó kezébe.
Erre nem tudtam mondani semmit. Azt mégsem kérdezhettem meg, hogy akkor tulajdonképpen mi a fenében vagyunk. De Trautman ezredes úgy tűnt, hamar túltette magát a közjátékon.
Egy régi ellenségünk bukkant fel újra.
Kicsoda? Joker, Zodd tábornok, esetleg a Fekete Koponya?
Dehogy! Akkor nem magát aktiválnánk – vetett rám egy lesújtó pillantást, aminek teljes mértékben átéreztem a súlyát, hisz Trautman ezredes egyetlen pillantásával eposzokat tudott elmondani. De vajon akkor ki lehet, aki miatt fel kellett ébreszteni a bennem lakó elitkatonát?
Aki miatt felébresztettük a magában lakó elitkatonát, nem más, mint Kiszel Tünde gonosz ikertestvére, Kiszel Thunder!
Elsápadtam. A kackiás bajusszal rendelkező némber, aki nemcsak buta, hanem egyszerre okos is! Katasztrófa lenne, ha megint elszabadulna.
Kik lesznek a társaim?
Nicky Belane a Ponyvából, és a Franciatanárnő a Spionfiókából.
Elhúztam a számat. Egy harmadrangú kettősügynök, aki igazából meg sem jelenik a filmben? De mielőtt szóra nyithattam volna a számat, hatalmas robbanás rázta meg az épületet. A földön tértem magamhoz, hasam alatt a borosüveg szilánkjaival. Mellkasomból csendben szivárgott a vér. Álmodtam az egészet. Kár.
Hozzászólások