Motesiky Árpád | Csehországi kalandozásaim: Schulc úr őzbakja – 1-6.

Szépirodalom - próza

Csehországi kalandozásaim: Schulc úr őzbakja – 1-6.

1.

Borostás arc, apró malacszemek, amelyek ide-oda siklanak, vibrálnak, köztük szépen kifejlesztett piros orr, és hát a zömök alkatot még fokozta a sörhas. A cseh sörivó ápolt pocakja. Ez volt Schulc úr. Nomeg, állandóan, megállás nélkül beszélt, lökte a szöveget…
Most éppen ott tartott, hogy háziasszonyomat, egy prágai hölgyet, Marie asszonyt a “házi” tyúkok által tojt minőségi tojásokról igyekezett meggyőzni:
– Nézze Miska (a Mariska rövidített változata), rengeteg tojásunk lesz. Nem kell feleslegesen kiadni a pénzt, elég, ha a tyúkoknak naponta dobunk egy marékkal, a többit összekapirgálják maguknak az udvaron. És micsoda tükörtojásokat, omletteket lehet majd sütni a hazai tojásból!
– Nos, igen, de hol tartjuk majd a tyúkokat? Nem járhatok naponta Prágából ide a Százava mentére tyúkokat etetni! – replikázott Marie, a hetvenes éveit taposó – ám nem látszik meg rajta az éveinek száma – asszony.
– Nem is kell ide járnia, hát itt vagyok én. Az egész évet, meg a teleket is itt töltöm, hozzá nőttem már én a Százava mentéhez, Prágát pedig már teljesen elfelejtettem. Van a kertemben bőven hely, a tyúkketrecek is elférnek. Látja, most jutott eszembe, deszkát is kell vásárolnunk a ketrecek, vagy tyúkól építéséhez, meg drótot, csibedrótot! – csapott homlokára Rudla (Rudi), és élénken mosolygott, miközben szippantott cigijéből, s nagy füstfelhőket eregetett.
Marie asszonyon látszott, hogy tetszik neki a dolog, a tyúkfarm gondolata, de azért cseppnyi bizonytalanság csillogott szemében:
– Nos, igen, de mennyibe fog kerülni ez a mulatság?
Rudla, azaz Schulc úr a kérdés hallatán az ég felé fordította apró szemeit, még kezeit is összekulcsolta paposan és magában, félig hangosan gondolkodott, mintha zsolozsmát mormolna. Aztán megszólalt:
– A tyúkocskák úgy kettőezerért beszerezhetők, van ismerősöm a tyúkfarmon. Kettőezer lesz a deszka, meg a drót, ezer pedig egyelőre elég lesz az abrakra, mert a tyúkokat bizony jól kell tartani, csak akkor tojnak becsületesen! – a rövid számvetés nagyon meggyőzően hangzott…
A meggyőző és hatásos agitáció Prágától úgy harminc kilométernyire, a Százava folyó menti nyaralók egyikében, azaz Marie asszony nyaralójának verandáján zajlott, miközben én a nyaralóra felfuttatott szőlőt metszettem. Március volt, a nyaraló feletti erdő felől már a tavasz illatait hozta felénk az enyhe szellő.
A vitába nem kapcsolódtam bele, mert nem kérdeztek, de valahogy az volt az érzésem, hogy ennek a tyúkhistóriának nem lesz jó vége. Rudla egyik példánya volt a “Nagy Dumájú” cseh embernek. Történeteit, lódításait szerettem hallgatni, noha nyilván a felét sem hittem el annak, amit mondott. Ráadásul télen-nyáron ugyanazt a kopott vadászruhát és avítt kalapot hordta. Viszont meglepett, hogy mennyire ismerte Kistapolcsányt, az ottani erdészeket és vadászati viszonyokat, a bölényrezervátumot, egyszóval mindent…
Azon a télutón csupán két napig tartózkodtam a Százava mentén. A szőlő metszése, illetve a lugas formálása nem tartott sokáig. Sétálással, a szomszédok látogatásával – többnyire nyugdíjas prágaiak voltak – töltöttem az időt. Marie asszonnyal a tyúktenyésztésről, nomeg a házitojás előnyeiről nem beszéltünk…
Oroszlán havában, azaz júliusban látogattam ismét Prágába és onnan a Százava menti “nyaralónkhoz”, hogy a virágzás utáni szőlőt egy picit megműveljem, vagyis a hónaljakat kitördeljem, az új szálakat lekötözzem. A buja fejlődésnek indult szőlőben a viharok gyakorta károkat okoznak.
Ezúttal Vasek is csatlakozott hozzám, a prágai Metrónál dolgozó szakember, hogy a jövőbeni esetleges távollétem esetén hatásosan helyettesítsen. Figyelmeztettem a vitorlaként tornyosodó, összegubancolódott hajtásokra, az egybefonódó, sűrűsödő karokra, valamint arra, hogy a termés, vagyis a fürtök ne legyenek árnyékban, bátran lássunk hozzá a lombritkításhoz. Mindezeket jómagam apámtól tanultam, de lapozgattam – és lapozgatom mind a mai napig – Cséplő Józsi bátyám Szőlőhegyi kalendáriumát is…
Közben eszembe jutott a Marie asszony és Schulc úr közti beszélgetés, vagyis üzletkötés is. Ígyhát információkért Vasekhez fordultam:
– Mondd, mi van a tyúkokkal, tojnak már? – kérdeztem, mire Vasek nagyon elcsodálkozott.
– Miféle tyúkokról és tojásokról beszélsz?
– Amiket Marie asszony vásároltatott Schulc úrral – válaszoltam egyhangúan a metszőolló csattogtatása közben.
– Pani Marie co je slepicami které jste koupili? (Marie asszony, mi van a tyúkokkal, amelyeket vásárolt?) – rikkantotta Vasek Marie felé, aki a befőttes üvegeket készítette elő a befőzéshez.
– Mi van a tyúkokkal, mi van a tyúkokkal? Nem tudom! Schulc még nem számolt be róluk – dohogott Marie.
– Nos, akkor délután tyúknézőbe megyünk Vasek! – mondtam határozottan…
Délután útra keltünk Schulc úr tanyája felé, ami úgy három kilométernyire feküdt tőlünk a Százava folyásának irányában. Marie asszony csak nagyon nehezen és kitartó rábeszélésnek köszönhetően volt hajlandó részt venni a vizitelésen. De végül is velünk tartott, egyébként ő ismerte az utat a víkendház felé.
Néhány perc múlva ott álltunk Rudla víkendháza előtt, a felesége, vagy élettársa fogadott bennünket azzal, hogy a gazda nagyon beteg, magas láza van, valami fertőző betegség vette le a lábáról és döntötte ágynak. Nem lehet bemenni hozzá, mert a kór igen komoly, ragályos.
Én nem az asszonyt figyeltem – aki “nagykutya” volt egykoron a Barandov, prágai filmstúdiónál -, hanem a takaros vikendház ablakait, az egyiken mintha meglebbent volna a függöny. A mézesmázos szavak elillantak a fülem mellett. Közben tekintetem végigsiklott a lakocskához tartozó udvaron és a kerten. Az udvar közepén egy kisebb méretű bazén is volt, mellette homokozó a gyerekeknek, fáskamra, frissen feketére festve, de tyúkólak sehol.
Miután az asszony elmondta a magáét, szóvivői minőségben megszólaltam:
– Nézze asszonyom, én oltva vagyok a sátán ellen is, úgyhogy Rudla ragályos betegsége nem aggaszt, de haladéktalanul beszélnem kell vele. Mit szól hozzá, kezét csókolom?
Az asszony levegő után kapkodott, de nem volt szüksége további magyarázkodásra és ellenvetésre, mert a keresett személy, azaz Rudla megjelent az ajtóban. Fején az avítt vadászkalap, kopott zöldkabátja alatt pedig csíkos pizsama, a szokottnál még borostásabb volt. Rám azt a benyomást keltette, hogy inkább délben besörözött, mintsem beteg lenne.
– Ahoj Rudla! (Szia Rudi!) – köszöntem neki.
– Ahoj Arpáde, dobre vidím, co tady delás? (Szia Árpád, jól látok, mit keresel itt?) – fogadta köszönésemet és kísérőimet fejbólintással üdvözölte.
Még annyit, hogy mi a kerítésen kívül álltunk, Rudla pedig lakának ajtaja előtt, fölvértezett asszonya pedig köztünk és kutyái – egy német juhász és a másik felismerhetetlen korcs – veszettül ugattak.

2.

− Rudla kérlek szólj a kutyáidnak, hogy ne ugassanak, nem vagyunk tolvajok, csak a tyúkokat jöttünk megnézni! – folytattam a diskurzust.

Ezt látni kellett volna, Rudla kék-zöld lett, szemeit az ég felé fordította, a szája szögletében lévő cigarettájának csonkja a földre hullott, leemelte kalapját, majd megvakarta fejebúbját, ami arra vallott, hogy keményen gondolkodik a válaszon. Aztán síri, nagyon beteg hangon megszólalt:

− A tyúkokat akarjátok látni? – itt szünetet tartott, bólintásomra aztán folytatta: − A tyúkok szanaszét mászkálnak az erdőben, de sokat közülük már elkaptak a rókák – lendült bele barátunk.

− És mondd, milyen színűek a tyúkjaid, azaz Marie asszony tyúkjai? – vágtam szavába.

− Miféle tyúkokról beszélnek maguk, hogyhogy milyen színűek? – szólt közbe az egykoron szebb napokat látott zömök hölgyemény, de nem fejezhette be mondandóját, mert Rudla közbevágott:

− Elhallgass, nem téged kérdeztek! Szóval, mit akarsz tudni, hogy milyen színűek a tyúkok? – ennél aztán nagyon bizonytalanná vált a derék cseh hazafi.

− Igen, a színükre vagyok kíváncsi! Fehérek, vagy pirosak voltak, netán kendermagosak?

− Pirosak, szép pirosak a tyúkok! – bizonygatta és bólintgatott hozzá, miközben cigarettát kotort elő zsebéből.

− Ne hülyéskedj Rudla, én fehér tyúkokkal találkoztam az erdőben! – mondtam harsányan, némi hahota kíséretében.

Erre aztán emberem szinte összeomlott, a cigarettáját földhöz vágta, kalapját ugyanúgy és leült házának küszöbére, két könyökét a térdére helyezte, fejét mélyen lehajtotta s zokogott.

− Még betegen sem hagyják békén az embert, betegen sem. Talán a sírba akarnak juttatni?! – nyögte keservesen…

Lett volna még mondanivalóm, mert nem vettem komolyan Rudla drámai jelenetét, színjátéknak tartottam, de nem tehettem, mert Marie asszony belém karolt és a kocsi felé tuszkolt. Nem mondom, volt energia az idős asszonyban, miközben pirulva fülembe sziszegte.

− Maguk magyarok a humorban is kegyetlenek tudnak lenni, szegény, beteg ember talán infarktust kap. Imre is pontosan ugyanilyen volt!

Imre bácsi a volt férje, Barsi Imre Prágában élő újságíró volt. Természetesen általa kerültem Mária asszony kegyeibe…

*

Rudla, azaz Schulc úr nem kapott infarktust, de nagyon megsértődhetett, mert hosszú ideig hallani sem lehetett róla. Mi pedig Vasekkal, ha ugratni akartuk házinénimet – persze csak, ha jó hangulatban volt −, csupán ennyit mondtunk: „Na, milyen színűek voltak a tyúkok?” A kérdés után kitört belőlünk a szívbéli hahota.

− Ilyesmi is csak magyarnak juthatott az eszébe! – zárta le a vitát Marie asszony morcosan, de a szíve mélyén maga is kacagott.

*

Ám lássunk csodát…

Harmadik évezredünk első esztendejének júniusában ismét a Százava menti nyaraló déli oldalára futtatott lugasban szorgoskodtam. Büszke voltam rá, hogy az „Egri csillag” szőlőfajtát ezen a távoli cseh vidéken sikerült meghonosítanom. Az alig öt esztendős telepítés szép, erős szálakat hozott és szép fürtök is mutatkoztak. Álmodozásomból süvítő hang ébresztett fel:

− Pomáhaj Pán Buh! Ahoj Arpáde! (Isten segítsen! Szia Árpád!) – talán mondanom sem kell, hogy a metszőolló majdnem kiesett a kezemből a meglepetéstől, Rudla állt felettem. Fején az avítt főfedő, egy picit mintha lefogyott volna, az arca sápadt, hamuszínű. Nem tetszett nekem, de a szemei a régiek és a szája csücskében ott lógott a nélkülözhetetlen cigaretta.

Rudla úgy indult felém, mintha az a pár esztendőcske – mióta nem láttuk egymást – el sem szállt volna felettünk. Karját széttárta, szája egészen a füléig szaladt és a keblére ölelt. Az volt az érzésem, hogy nem színészkedik és nem játssza meg magát, s nagy utat kellett megtennie, amíg eldöntötte, hogy feljön hozzánk…

− Rudla, Rudla ahoj! (Rudi, Rudi szia!) – viszonoztam köszönését.

− Tudod miért jöttem? – ragyogott az arca.

− Majd elmondod…

− Délutánra meghívlak vadászatra, meg gombát is szedünk!

− Ez remek, de nincs puskám!

A hangoskodásra megjelent Marie asszony is, és nem kis meglepetéssel tapasztalhatta, hogy Rudla, a „tékozló” fiú évek múltán megtért hozzánk. Nagy örömmel üdvözölték egymást – csak a csehek tudnak így, spontánul örülni −, dicsérték egymást, érdeklődtek egymás egészsége iránt, és Rudla Marie asszony előtt is elismételte látogatásának célját, megerősítette a vadászatra szóló meghívást.

Távozóban, már a kertkapun kívülről visszakiáltott:

− El ne felejtsd, délután négykor nálam! A puskával ne törődj…

Folytattam a munkát, közeledett a dél. Felettünk ragyogott a júniusi nap, a domboldalon különösen érezni lehetett tüzelő melegét. Lent a völgyben a Százava csendesen folydogált, hogy néhány kilométer után a Moldvába torkoljon. A bennünket övező erdő felől, amely zengett a madárdaltól, üde illatokat hozott a júniusi fuvallat.

Marie asszony fejcsóválva követte tekintetével Rudla lépteit, de nem kommentálta az eseményeket, szótlanul befordult a nyaraló üvegezett ajtaján…

Ebéd közben csak annyit mondott a vadászattal kapcsolatban, hogy aztán ne bántsam Rudlát a tyúkok miatt, és jól jön majd egy darabka őzgerinc a konyhára.

Úgy igyekeztem, hogy négyre odaérjek. Rudla már várt és széles mosollyal fogadott. Nyakában nagyméretű távcső lógott, a hátán kopott hátizsák, kezében sokat megélt célzó bot, szinte csillogott a napfényben, de puska sehol! A puska hiánya okozta meglepetés nyilván az arcomra lehetett írva, mivel Rudla gyorsan magyarázkodni kezdett:

− Ma nem viszünk puskát, hanem kinyomozzuk az őzek tanyáját és majd holnap kapjuk puskavégre a megfelelőt. Ne félj, gomba az lesz bőven!

− Ahogy gondolod, de holnap én már a határon túl leszek. Reggelre Prágában kell lennem és délután vagy este utazom Szlovákiába – mondtam egy picit elégedetlenül.

− Nem történhet semmi, akkor majd jövőre lövöd meg az őzbakot. Ne félj, nem vész el, vigyázok majd rá! De most már legyünk csendben! – zárta le az őzbak ügyét cseh barátom és elindult a hegygerinc felé egy jól kitaposott ösvényen…

Félórányi csendes kapaszkodó után megkérdeztem:

− Rudla, mik a céljaid, meddig megyünk még?

− Meddig megyünk, meddig megyünk még? Hisz még el sem indultunk, kérlek, maradj csöndben, mindjárt odaérünk, már csak egy „darabka” út van előttünk!

A mindjártból további félóra lett, de végül is egy tisztáshoz értünk, amelyet már fenyvesek vettek körül. Rudla pihenőt javasolt és cigarettára gyújtott, majd elégedetten megjegyezte:

− Érzed ezeket a kellemes illatokat, nincs párja a fenyves nyári illatának, de érzem a gomba illatát is, nagyon sok gombát fogunk gyűjteni!

Az igazat megvallva én csak a kapadohány füstjének illatát éreztem a levegőben, ígyhát inkább hallgattam és csalódottságomat sem mutattam ki.

3.

A tisztást elhagyván valóban bőséges gombázó helyre bukkantunk, a hátizsák megtelt gombával. Rudla elégedetten rágyújtott, és ismét a természet csodálatos illatait kezdte dicsérni. Én megint kapadohány illatát éreztem, ugyanis társam saját töltésű cigarettáit szívta. Alig szippantott cigarettájából néhányat, kemény köhögésbe kezdett, mint aki halálán van. De aztán intett, hogy minden rendben van, és felállt a farönkről, eltaposta cigarettáját, majd elindult a hegygerinc felé.

Óvatos léptekkel követtem, ám félórányi kapaszkodó után sem értünk célba, arra kezdtem gyanakodni, hogy eltévedtünk, mivel nem olyan magas ám a Százava menti hegyvonulat. Töprengésemből Rudla ébresztett fel, magasra emelte kopott vándorbotját:

− Most aztán igazán csendben, óvatosan haladjunk, ha vadat akarunk látni! – suttogta és az alacsony fenyvesek közt összehúzta magát.

Vagy száz-kétszáz métert cserkeltünk lekuporodva, amikor Rudla megállt és levette hátizsákját, amelynek oldalzsebéből távcsövet vett elő és végigpásztázta a hegygerinc túlsó oldalát. Egy ponton megállt a távcső. Rudla intett, hogy lépjek mellé. Egy tisztás irányába mutatott, majd átnyújtotta a távcsövet.

Miután beélesítettem a távcsövet, egy szép bakocska jelent meg a képben. A távolság köztünk lehetett vagy négyszáz méter, a bak nem láthatott bennünket, de mégis minden porcikájával figyelt, kifinomult, természet adta adottságaival érezte, hogy valahol ember leselkedik rá. Pedig puska nélkül, öreg barátommal nagyon ártatlanok voltunk, kopott célzóbottal nem jelenthettünk veszélyt a magányos bak számára.

A bak aztán megnyugodott és kecsesen, fenséges agancskoronával a fején folytatta a táplálkozást, mígnem a fenyvesek takarásában eltűnt látókörünkből…

Rudla arca felragyogott:

− Na, mit szólsz hozzá? Ne félj, majd vigyázni fogok rá! Jövőre aranyérmes bak lesz! – mondta lelkesen, majd elindultunk visszafelé.

Lesállásunktól a visszatérés Rudla tanyájáig alig tartott tíz percig. Jól sejtettem, hogy a vén kópé a bolondját járatta velem, alaposan megsétáltatott az erdőben. Ám a bak becserkelése és elejtésének kilátásba helyezése – ami nagyon távolinak tűnt – egy picit megnyugtatott.

Rudla víkendháza előtt a gombát megfeleztük, aztán búcsúztam annak reményében, hogy a következő nyáron találkozunk:

− Aztán ne feledd, jövőre a bak a tiéd, vigyázni fogok rá! – rikkantotta és megerősítette, hogy a jövő évi vadászatot komolyan gondolja…

Jó hangulatban poroszkáltam hazafelé, a kétórás gyaloglás, barangolás és az őzbak látványa kedvezően hatott rám. Egyébként is annak vagyok híve, hogy nem mindig puskával kell a természetet járni, és nem feltétlenül szükséges minden vadat elejteni, ami az utunkba kerül.

A Százava jobb partján, szemben a folyó folyásával haladtam. Egy kanyar után nagyon régi, valamikor a tizenötödik században épült, magányos templomocska tornya bukkant elő. Valaha falu, település vehette körül, amit lakói, általam nem ismert okok miatt elhagytak. Most már csak hétvégi tanyák veszik körül, amelyek a hegyoldalban és a víz mentén épültek.

Ám a templomtól nem messzire húzódik egy nagyobb tanya gazdasági épületeivel, ahol valódi élet, gazdálkodás folyik. Teheneket, borjakat nevelnek, sertéseket hizlalnak és a karámban néhány ló s csikó legelészik. Három halastavában pedig terem a hal, és a földeken érő gabonatáblák csillognak a júniusi napfényben. Mindezek ura és tulajdonosa a negyvenes éveit taposó földbirtokos, „sztatkár”.

A sztatkár urat (pán), Jan Illnernek hívják, de a neve elé hivatalosan odaírhatjuk az Ing. (mérnök), valamint az MVDr. (állatorvos) titulusokat is, lévén, hogy elvégezte Brünnben az állatorvosi egyetemet, valamint levelező tagozaton agrármérnöki oklevelet is szerzett. Szakállas, napbarnította, szikár, atléta termetű ember. Nem fennhéjázó, nyílt tekintetű, őszinte, de kemény természetű. Reggeltől estig dolgozik, különösen az aratási előkészületek idején nem lehet az irodában találni…

Birtokait, illetve a családi örökséget a rendszerváltás után kapta vissza, amiből arra következtethetünk, hogy régi, cseh földbirtokos család sarja. Ámbár a vezetéknevéről arra is lehet következtetni, hogy nemcsak cseh vér folydogál ereiben.

Édesapja Jaroslav Illner erdőmérnök volt, a család erdőgazdaságát vezette. A háború után, Gottvaldék hatalomra jutását követően letartóztatták, kémkedéssel vádolták, mivel szüleit nyugatra menekítette. Mire kiszabadult, az erdő és a mezőgazdasági terület is állami kézbe került.

Jaroslav Illner hazajött és munkát kért a volt „cselédjétől”, de mondjuk inkább alkalmazottjától, akit az állami gazdaság élére neveztek ki párttagsága révén. Radovan Fajnor jól ismerte volt gazdáját, a bohém természetű megrögzött agglegényt, és kezességet vállalt érte. Kinevezték főkönyvelőnek és az idők múlásával egyre gyakrabban kikérték, vagy inkább hallgattak véleményére, ha komoly döntésről volt szó. A járási székhelyen, Benesovban is elismerték munkáját, és a párt korifeusai örültek, ha vadászhattak vele, s a vadászat után koccinthattak, netán pertut ihattak a „földbirtokossal”. Továbbra is „pán sztatkár”, földbirtokos úr maradt a titulusa és nem elvtárs!

Néha, jó hangulatban, mulatozás közben odaszólt az elvtársaknak:

− Nézzétek, tőlem mindent kérhettek, mindent odaadok, csak azt ne akarjátok, hogy belépjek a pártba és megnősüljek! – ezen aztán derült mindenki, az elvtársaknak pedig eszükbe sem jutott megsértődni…

Egy alkalommal a közeli falu, Necpeky plébánosa is jelen volt a dáridón, amikor a „pán sztatkár” elsütötte kedvenc szlogenjét. Mindenki dőlt a nevetéstől, csak a tekintélyes, öreg lelkipásztor, dr. Josef Fulka maradt csöndben, még a szája szögletében sem jelent meg mosoly. Ezen aztán emberünk elgondolkodott és egy alkalmas pillanatban félrehívta a papot…

− Talán valami baj van atyám? – kérdezte, és mélyen a szemébe nézett. Nem tudta elképzelni, hogy mivel bántotta meg az agg teológust.

− Semmi-semmi, dehogy is, nincs semmi baj! – válaszolta a pap öregesen.

− Akkor meg miért ül itt, mintha karót nyelt volna, válaszoljon nyíltan, megbántottam valamivel?

− Nézd, ismertem apádat, a nagyapádat is, sokat tudnék mesélni róluk. Nagyon rendes emberek voltak!

− Atyám, most ne a családomról beszéljen, hanem azt mondja meg, hogy mi a baja velem? – egy picit sürgetően, de talán türelmetlenül fakadt ki Jaroslav.

− Édes fiam, veled nincs semmi bajom, csak az elhamarkodott kijelentéseidtől félek. Mi az, hogy nem akarsz megnősülni?! Pedig már régen arra szeretnélek megkérni, hogy minél előbb nősülj meg, ne halogasd!

− Atyám… és mire alapozza ezt a nem éppen apróságnak nevezhető kívánságát?

− Nem akarok az életedbe beleszólni, de okom az van rá… Mondd, kié lesz a birtok, meg az erdők, ha te utódok, vagy utód nélkül távozol az árnyékvilágból?! Miféle ember vagy te, nemes ember, vagy talán már végleg korpa közé keveredtél?! – mondta halkan, de nagyon határozottan a pap.

4.

Jaroslav Illner mély lélegzetet vett, arca kipirosodott, zárt ajkai rángatóztak, fogait csikorgatta, és mélyen a pap szemébe nézett, de tekintetében nem volt gyűlölet, majd rekedt, kijózanodott hangon megszólalt:

− Atyám, amit mondott, az mind igaz, de nem vagyok én egy útszéli ember, akkor sem, ha ezekkel az „elvtársakkal” leülök egy pohárkára, hiszen ők is emberek, s vannak köztük rendesek is. Ám, ha óhajtja, még holnap megnősülök, csak azt mondja meg, hogy van-e itt hozzám való lány, vagy asszony, aki hajlandó lenne feleségül hozzám jönni?!

− Azt mondod, ajánljak valakit? Nem is tudom, erre nem vagyok felkészülve, nem könnyű, de azért eszembe jut, hogy van itt egy tanítónő, Jana Cerná, na mit szólsz hozzá?!

− Jana Cerná tanítónő? De hisz az még taknyos, alig múlhatott húszéves, én pedig már aggastyán vagyok. Hová gondol atyám, szálljon le a földre az egekből!

− Ha nem tévedek, akkor mind a két lábammal a földön vagyok, és ne beszélj nekem mellé… Láttalak azzal a lánnyal beszélgetni, és amit te nem akarsz látni, azt én láttam! Az a lány kedvel téged, benne volt a szemében, de talán egy picit még szerelmes is beléd. Te aggastyán…

− Hol lakik? Ám ha kidob, akkor többet ne hozakodjon elő a nősüléssel. Esetleg akkor nősülök majd, ha atyám is az oltárhoz vezeti a szakácsnőjét. Kettős lakodalmat tartunk…

− Jana Cerná az iskola mellett lakik a tanítói lakásban – mondta a pap és csak a kérdésre reagált, figyelmen kívül hagyta Jaroslav csípős megjegyzéseit.

− Köszönöm, atyám! – nyújtotta kezét Jaroslav Illner, majd nehézkes, földdöngető, medveléptekkel elindult az iskola felé…

Az Illner család legendáját Marie asszony mesélte el nekem, miközben a frissen szedett gombát pucoltuk és készítettük elő vacsorára. Csupán még annyit fűzött hozzá, hogy annak a „békepapnak” sosem tudta megbocsátani, hogy a földbirtokost nem hozzá irányította leánykérőbe.

A következő esztendőben, 2002-ben újra Prágában jártam, és a Százava menti tanyánkon. Prágában egy cseh vadászfestővel volt találkozóm, riportot készítettem vele a Nimród számára, másrészt viszont képet is vásároltunk tőle. A rókás kép tetszett igazán, amelyet aztán a márciusi Fehován láthattak a látogatók is. A Nimród sátrában, vagy standján állítottuk ki. A festő, Václav Nasvetil azóta a barátom, írtam róla a cseh vadászlapban, a Myslivostban is…

Kétezer-kettőben korán kitavaszodott, de azért szeszélyes volt az időjárás a szalonkahúzás idején. Kijártunk szalonkázni, láttunk és lőttünk is szalonkát, ám az igazi ok az volt, hogy Mátyás fiam a nyilát próbálgatta, amit a Fehován Attilától ajándékba kapott. Még szerencse, hogy mindkét nyílvesszőjét elveszítette, az egyik talán – ami fából volt – eltörött, de a fémből készült, az elszállott valahová. Azután már nem zaklatott a vadászattal…

A nagyvakáció alatt viszont prágai utamra Mátyás is velem tartott. Július derekán Nyitrán ültünk az esti buszra és másnap, hétfőn hajnalra érkeztünk a prágai Flórián buszállomásra…

Marie asszony reggelivel fogadott bennünket, de leginkább Elfi, a fiatal, fehér uszkárkölyök örült, mert gyanította, hogy némi falatok a reggeliből eljutnak hozzá is. Mátyással nagyon hamar barátságot kötöttek. A reggeli után aludtunk egy picit, de nem sokáig. Tizenegy tájban megérkezett Vasek, aki Skodájával kifuvarozott bennünket a Százava mentére.

Délután lugasunk rendbehozatalát terveztem, a mellékhajtások, hónaljak kacsozásához kezdtem mindjárt ebéd után. Azt követően pedig kilátásba helyeztünk egy kiadós csónakázást a felfújható csónakunkkal. A lugas formálása sikerült, de a csónakázásból nem lett semmi, mert eleredt az eső. Nem tartott ugyan sokáig, de elvette kedvünket a csónakázástól. Maradt a tévézés, meg az Elfivel való hancúrozás. Fehér bundáját bizony alaposan összekente. Marie asszony neheztelt is a kutya bundája miatt:

− Maguk teljesen elrontják nekem ezt a kutyát! Nézzék, milyen koszos a bundája! – mondta zsörtölődve.

− Azért van ez a kutya, hogy játsszon. Én a vadászkutyáimat azért tartottam, hogy vadásszanak. Ne aggódjon, majd megfürdetjük Elfit, sőt megszárítjuk! – mondtam nyugtatólag, s ezzel a kutya ügyét lezártuk…

Korán tértünk nyugovóra, mivel másnapra gombázni készültünk. Az alvás igazán kiadós volt, a korai ébresztőt Mátyás sem kifogásolta. Gyors reggelizés után gumicsizmát húztunk, és nekivágtunk a hegyláncnak sikeres gombázás reményében.

Jól jött a gumicsizma, meg a vízhatlan kabát is, mert alul cseter, nedves; alaposan átázott minden, fentről pedig a leveleken megpihenő esőcseppek hullottak nyakunkba. Még a vadászaton sem kedvelem az ilyen hajnalokat, akkor is utálom, ha egy őzbakot ígérnek, elejtését helyezik kilátásba. Aztán erről jutott eszembe, hogy gombázás után meglátogatom Schulc urat és számon kérem rajta a tavaly ígért őzbakomat.

Tervemet ismertettem háziasszonyunkkal, helyeselte, és csak annyit fűzött hozzá, hogy előbb a gombázás, csak aztán jöhet Schulc úr, azaz Rudla barátunk. Természetesen Elfit is vittük magunkkal pórázon, de a kutya egy óvatlan pillanatban kihúzta fejét örvéből és nekivágott az erdőrengetegnek. Vendéglátónk kétségbeesetten kiáltozott utána.

− Marie, kérem, ne kiáltozzon, mert nemcsak a vadállományt riasztja világgá, hanem a gombák is lábrakelnek. Ne féljen, a kutya visszajön! Ha akarja, akkor a halk hívó, vagy füttyszót is meghallja, ha meg nem, akkor hajt tovább – nyugtattam a kutya gazdaasszonyát.

− De ha világgá megy, akkor maga lesz a felelős, maga tehet majd róla! – szólt siránkozó hangon.

− Rendben, én vagyok érte a felelős – mondtam, Mátyás csak hallgatott, és mosolygott az orra alatt, mert ő akarta eredetileg vezetni Elfit, de Marie elhárította, azzal, hogy majd nem tud rá vigyázni, tőle meglóg a kutya. Na és most itt van! – olvastam le a gyerek arcáról…

Végül nekem lett igazam, a kutya csupán egy kerülőt tett, nagy boldogságában élvezte a szabadságot, és visszajött hozzánk. Marie asszony az ölébe kapta a csöppnyi uszkárt és dédelgető szavakkal korholta, mint anya a rosszalkodó gyermekét.

5.

Gomba az volt bőven, csakhogy Marie a vargányát tartotta értékes gombának, a csiperkét, a sampinyonokat ki akarta dobatni kosaramból. Aztán megegyeztünk abban, hogy mindenki azt szedi, amit szeret, én a csiperkegombát kedvelem…
Közben azért figyeltük az erdő életét is, de hangoskodva; miközben a kutya is nyöszörög, szabaddá akarja tenni magát, nyikogása jó előre figyelmezteti a vadat. Vadnyomokat láttunk, feltöltött etetőket és vízzel teli dagonyázókat. Örvös galambok röppentek és szarka csörgött, talán fiait szólongatta, vagy ránk lehetett dühös a csendháborításért. A nap sugarai áttörtek a lombok között, kezdett rajtam átvonulni a reggeli morcos hangulat.
Egy tisztáshoz értünk és leültünk megpihenni. A száraz, viharverte, kidőlt farönk jó ülőalkalmatosságnak bizonyult. Marie asszony táskájából termoszt vett elő, és párolgó, illatozó kávéval kínált. A kávé után körülnéztem, és megállapítottam, hogy már fenyvesek között pihenünk. Derengeni kezdett, hogy tavaly itt pihentünk meg Rudlával, és innen Rudla tanyája már csak félórányira van. Felfedezésemet közöltem háziasszonyunkkal, azzal a megjegyzéssel, hogy szeretném meglátogatni Rudlát.
– Én nem bánom, ha bízik, hogy nem bolyong el, akkor vágjon neki. Innen nyugati irányba haladva talál egy patakot, és annak völgyében lefelé haladva eljut Rudláig. Mi azonban visszamegyünk; azzal a drágalátos feleségével nem akarok találkozni – mondta, és cihelődni kezdett, Mátyásnak pedig intett, hogy kövesse.
Egyedül folytattam utamat, most már lefelé a patak mentén, jól kitaposott erdei, kanyargós útvonalon. Órámat lakunkban felejtettem, de a nap állása és a felmelegedés szerint úgy saccoltam, hogy fél tíz lehet, de az idő különösebben nem érdekelt. Rudla tanyája elé érve két kutyája harcias hangulatban fogadott. A drágalátos feleség jelent meg az ajtóban:
– Co si prejete? (Mit óhajt?) – kérdezte köszönésemre válaszként.
Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy mi járatban vagyok.
Ezek után egy picit mintha felcsillant volna a szeme, de az arca egy csöppnyi barátságot sem árasztott. Inkább visszautasító volt. Aztán kinyögte, hogy Rudla “penzióba” költözött, ami alatt én azt értettem, hogy “öregházba” dugták.

Nos, nem időztem tovább, megköszöntem az asszony hozzám való jóságát és búcsúztam. Távozóban utánam kiáltott:
– Mit üzen neki?
– Mondja meg, hogy az őzbakot jöttem meglőni, de majd máskor talán lesz szerencsém! – válaszoltam némi iróniával.
Ezúttal nem valami jó hangulatban poroszkáltam hazafelé. Sajnáltam a vén kópét, alapjában véve nem volt rossz ember Rudla és valahogy úgy éreztem, hogy ő már nem fog visszatérni a Százava partjára soha…
Talán hangosan beszéltem, vagy szitkozódtam is, mert a régi templom mellett elhaladva, az út menti árkot kaszáló ember megszólalt:
– Hé, uram, talán valami baj van?! Mi bántja, hogy észre sem veszi az embert?
Akkor láttam, hogy a hozzám beszélő nem más, mint a mi földbirtokosunk, aki lám az árkot kaszálja kézi erővel, mert minden épkézláb embere az aratással van elfoglalva.
A földbirtokos, azaz Jan barátom – kivel februárban komolyabban is elbeszélgettünk és egy-két pohárka cétényi borocska mellett megittuk a pertut, csak viccből magázott – az útmenti fára akasztotta kaszáját és hozzám lépett, melegen kezet ráztunk. Azután előadtam panaszomat, illetve zsörtölődésem kútforrását, vagyishogy Rudlát öregházba dugták és lőttek az őzbakomnak.
– Ház ez bizony nagy baj – mondta megértően, miközben vakarta üstökét.
– Nem kérsz egy kis gombát? – kérdeztem.
– Gombázni voltál, nagyszerű, amint látod nekem nincs időm gombázni, de szeretem a gombát – mondta, és közben elindultunk a tanyája felé. Bement az irodájába és egy táskával, meg két sörrel jött elő, de a bal kezében szákot, halászati alkalmatosságot láttam. Arra gondoltam, hogy a gombának szól ez a háló. Csodálkozásomra Jan megszólalt:
– Adok egy kis halat a gombáért.
A rancs melletti halastónál aztán egy elkerített részbe merítette hálóját, ami úgy nézett ki, mint egy bazén, és miután a szákot kiemelte, pontyok fickándoztak benne. A halak a hálóból a táskába kerültek, én pedig átadtam a gombát kosarastól, azzal a megjegyzéssel, hogy a kosarat majd juttassa el hozzánk valamikor.
Miután a söröket megittuk, barátom megkérdezte:
– Kérsz még egyet? – bolond lettem volna nemet mondani ilyen melegben, bólintottam, így hát visszaballagtunk irodája elé.
A második sörrel is végeztünk, mire búcsúzni kezdtem és a harmadik sört már elhárítottam magamtól, de láttam, hogy Jan, a földbirtokos még mondani akar valamit:
– Na mondjad csak! – biztattam.
– Ide figyelj, mondanom kell valamit! Az öreg Schulc soha nem vadászott itt nálunk. Még a régi időkben sem. Most pedig amerre látsz, vagy amerre nézel, mind a mi vadászterületünk. A birtok, az erdő az enyém, de bérlünk még hozzá pár száz hektárnyit. A múltban is nagyon jó vadasterület volt. A honvédségé voltak az erdők, katonai vadászterület volt. A kiskatonák, rendszerint szakvégzett erdészek, nagyon rendben tartották. A “vadtolvajok” pedig ezt a területet messzire elkerülték. De nem ezt akartam mondani, hanem a vén kópé ígéretét szeretném valóra váltani. Légy itt fél nyolckor és meglőheted az őzbakodat! – kezet ráztunk és megköszöntem a meghívást.
– Ne köszönd, mert nem lesz szerencséd! A puskával ne törődj, majd választol olyat, amilyen megfelel neked!
Talán mondanom sem kell, hogy dalolni lett volna kedvem hazafelé. Itt van ez a rengeteg hal és délután vadászhatok. Nem lesz egy kicsit túl későn a fél nyolc? Gondolkodtam, és szinte tánclépésben tettem meg az utat hazáig.

6.

A kertkapuhoz érve hangosan kiáltozni kezdtem:
Jöjjön már valaki, segítsenek, nem bírom cipelni ezt a rengeteg halat!
Marie asszony odaszólt Mátyásnak:
− Menj, apád nagyon jókedvű, talán be is csiccsentett valahol!
Elsőként Elfi ért oda hozzám, kifésülve, megszárítva; nagyon rendbetették. A kutyát Mátyás követte:
− Apu, tényleg halászni voltál? – kérdezte.
− Mindjárt elmesélem, csak kerüljünk beljebb!
A halakat aztán a csatorna alatti vashordóba tettük, hárman voltak, de jókorák. Három kilónál biztosan többet nyomtak egyenként.
Marie asszony nagyon elégedett volt velem, nyomban hozzálátott a halak tisztításához és filézéséhez, a gomba készítését rám bízta. Csak arra kértem, hogy a fejeket ne dobja el, mert szeretnék pontyhalászlét készíteni.
− Egyelőre törődjön a gombával, a halászlét bízza rám, ha nem tudná Imre bácsi magyar ember volt, és hát vele, amíg a férjem volt, főztünk mi itt nemegyszer halászlét. Olyat, hogy mindenki megnyalta a tíz ujját utána – mondta Marie, és mély elégedettség sugárzott arcáról…
A délután elszaladt. Marie és Mátyás bekerékpároztak a faluba némi italokat, üdítőket vásárolni, én pedig úgy hat óra tájban; fél hét körül elindultam barátom tanyája felé. Lábamon sportcipő; fehér vászonnadrág és ing, fejemen pólósapka volt a teljes felszerelésem. Még életemben nem indultam ilyen egyszerű felszerelésben vadászni.
Vadászcimborám irodájával szemben, az udvar túlsó oldalán felállított terebélyes napernyő alatt az asztalnál egy asszony ült és olvasott. Az udvart mintha rendbe tették volna, a felesleges gépeket, pótkocsikat elvontatták, teljesen más képet mutatott, mint délelőtt.
Miután körülnéztem, az asszonynak odaköszöntem:
− Dobrí den! Hledám pána statkáre… Jó napot! A földbirtokos urat keresem…
− Jó napot, de várnia kell, tudok róla, hogy vadászni mennek. Jöjjön közelebb, én a felesége vagyok! – nyújtotta kedvesen kezét.
Nagyon meglepődtem a váratlan fogadtatáson, egyrészt a lenge, nyári ruhába öltözött, harmincas éveit taposó hölgy nagyon csinos volt. Másrészt viszont azon csodálkoztam, hogy a leánynevén mutatkozott be: Lídia Srbovának hívták. Aztán kiderült, hogy Prágában a karlíni zenés színház dramaturgja, és mint az a művészvilágban lenni szokott, megtartotta leánykori nevét…
− Foglaljon helyet, ne álldogáljunk itt! Kér kávét? – kérdezte csicsergő, trillázó hangon. Mondtam már, vagy le is írtam valahol, hogy a szláv nyelvek közül, ezt a legkeményebbet, a csehet a nőknek alkotta a teremtő, mert ehhez hasonlóan csak a természet szabad madarai tudnak csicseregni, a férfiember szívét irogatóan.
Miután helyet foglaltam a kerti széken, gőzölgő, jó minőségű kávé került a csészémbe. A cukrot elhárítottam, megköszöntem, de azért megszokásból kavargatni-kevergetni kezdtem a kávét.
Az asszony vette át ismét a beszélgetés fonalát:
− A férjem azt mondta, hogy vadászni mennek. Pedig maga nem néz ki vadásznak…
− Miért?
− Mert nincs uniformisa, inkább luhacovicei fürdővendégnek nézném! – ezen aztán jóízűen nevettünk.
− Pedig egy úr az Arany Tigrisben, Prágában mást mondott: Máte parádní lovecky úbor, tá uniforma vám padne jako ulitá! (Parádés vadászöltönye van, illik, mintha magára öntötték volna!) Erre nagyon büszke voltam – dicsekedtem egy picit az asszonynak.
− Csak nem Hrabal, az író volt az? – kérdezte lelkesedéssel, teljes őszinteséggel.
− De bizony Hrabal úr volt… − és elmeséltem a fehér veréb történetét…
Ám nem folytathattuk tovább Hrabalról az eszmecserét, mert fél nyolc körül megérkezett Jan, és átinvitált az irodájába, hogy válasszak magamnak fegyvert. A vasszekrényben, trezorban lehetett vagy tíz sörétes és golyós fegyver. A drillinget választottam, aminek láttán Jan megszólalt:
− Te, ez nem lesz jó, nincsen hozzá távcsövem! – mondta magyarázólag.
− Ne aggódj a távcső miatt, nemigen kedvelem a távcsöves puskákat, mint ahogy magaslesről sem szeretek vadászni. Különben a múlt év tavaszán drillinggel lőttem meg az első vadpulykámat, az is kölcsönpuska, Sanyi fegyvere volt.
− Legyen igazad! Egyébként a vadpulykás cikkedet olvastam a Mylivostban. Igazán tudnak repülni? – kérdezte.
Közben elbúcsúztunk Lídiától és beültünk barátom terepjárójába, s kikanyarodtunk az udvarból.
Barátom csak úgy félszemmel rámpillantott, másik szemével az erdei utat figyelte, és megkérdezte:
− Mondd, te vén betyár, mivel vetted le feleségemet a lábáról?! Az itteni emberekkel nemigen beszélget és köszönő viszonyban sincs mindenkivel.
− Nem tudom, miről beszélsz… − válaszoltam.
− No, ne értsd félre a dolgot, inkább nagyon örülök neki, hogy végre jól érzi itt magát, mert nem nagyon szeret ide járni…
Azután hallgattunk, nyugati irányba haladtunk, a búcsúzó nap irányába, majd barátom fékezett. Kiszálltunk; megkértem, hogy állítsa nekem golyósra a drillinget, aztán elindultunk. Elöl barátom, én pedig követtem lépte nyomát és figyeltem fürkésző tekintetét. Teljesen rá, az ő ösztöneire, ismereteire bíztam magamat.
Egy tisztáshoz közeledvén óvatosságra intett, és fülembe súgta, hogy készüljek fel a lövésre.
A lenyugvó nap vérvörös csillogásában, szabad szemmel is jól láthatóan egy magányos bak legelészett. Tőle picit távolabb suta és két gidája kapkodta a füvet. Barátom nagyon halkan megszólalt:
− Menj közelebb, a tiéd! Légy óvatos! – hangjából éreztem a vérbeli vadász izgalmát és drukkolását sikeremhez.
A bakot sikerült becserkélnem, vagy nyolcvan lépésre lehetett tőlem, amikor úgy döntöttem, hogy teszek még néhány lépést. Aztán felemeltem a nehéz drillinget, céloztam és lőttem. A bak állt egy pillanatig, de aztán összecsuklott. A suta és gidái elrebbentek. Órám nyolc óra tizennégy percet mutatott…

(Megjelent: 2004. január-márciusban, 6 részben)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Csehországi kalandozásaim: Schulc úr őzbakja – 1-6.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés