Legszívesebben az életről beszélgetünk, az élet ilyen-olyan dolgairól:
a születés csodájáról, emberi kapcsolatainkról, a szeretetről és persze, a szerelemről. Erről mindig.
A halál túl sötét téma. A veszteség fáj.
Ráadásul, ha bent ragad ez a fájdalom, egy élet is kevés a gyógyuláshoz.
Elisabeth Kübler-Ross, svájci pszichiáter szerint „… a legcsodálatosabb emberek, akiket ismerünk, azok, akik megismerték a vereséget, megismerték a szenvedést, a küzdelmet, a veszteséget, és megtalálták a kiutat a mélyből. Ezek az emberek olyan szinten értékelik, érzik és értik az életet, hogy az könyörülettel, kedvességgel és mély, szerető gondoskodással tölti el őket.”
Ő a halál „szakértője” volt, ha egyáltalán szabad ilyet mondani valakiről. Holokauszt-túlélőknek segített elfogadni és feldolgozni az átélt veszteséget. Felvetődik a kérdés: lehetséges ez…? Létezhet valaki, aki képes elfogadni ezt a rettenetet, ezt a visszafordíthatatlan tragédiát, amit halálnak nevezünk?
Tudjuk, rossz dolgok nélkül nem lennénk képesek észrevenni életünk jó történéseit. Nem tudnánk a békét drága kincsnek tartani, ha nem lennének háborúk. Nem volna hatalmas érték a csend, ha nem ismernénk a zaj zűrzavarát.
Megtanultuk mindezt.
… de vajon, hogyan tanulható a veszteség elfogadása? Hogyan élhető túl az a pillanat, amikor minden arra mutat, hogy vége szeretteink életének?
Hogyan?
Van erre valami módszer, ötlet, vagy terv?
Sokan úgy fogalmaznak, hogy el kell fogadnunk, mert a halál az élet része.
Többen úgy vélik: ez nem lehet igaz!
Sosem lehet része…
A halál az halál. Egy emberi sors tökéletlen vége.
Az élet pedig élet. A tökéletes kezdet. Maga a csoda!
E kettő között talán egy vékony aranyszál a remény.
Remény abban, hogy nem érhet ennél több veszteség és remény e csodálatos életben.
Kübler-Ross mondja: „… nincsenek tévedések, nincsenek véletlen egybeesések, minden esemény áldás, amelyekből tanulunk…”
Jó volna így gondolni…!
„Ahhoz, hogy szivárványt lássunk, tűrni kell az esőt…”
Hozzászólások