Kronawitten szobrai
Délután 5 óra körül járt az idő. 1945 áprilisa volt, katonai szerelvényen ültünk és robogott a vonatunk – valahol Linz felé Ausztriában. A vonaton részben sebesült katonák, részben magyar menekültek és menekített bútorok voltak. Az első, középső és a hátsó kocsik tetején egy-egy géppuskás osztag vigyázta a vonatot a rendszeres repülőgép-támadások miatt. Hirtelen sípszó, katonai vezényszavak és nagy mozgás támadt a vonaton. A vonat fékezett és lassan megállt. Mellettünk egy sűrű fenyőerdő volt és mindenki oda igyekezett. Anyám egyik kezével bátyámat, a másikkal engem fogott. Mellettünk is lihegve szaladtak az emberek. Amerikai vadászgépek közeledtek, és sejtettük, hogy perceken belül támadni fogják a vonatot. Éppen hogy beértünk az első fenyőfák alá, máris ropogott a géppuska, hullottak a bombák. Körülnéztem, a fák mögött német katonák puskákkal lőtték a támadó gépeket. Remegve bújtunk a mamához. Aztán hirtelen csend lett, az amerikai gépek elmentek. Lassan visszamentünk a vagonba, ahol hallottuk, hogy a hátsó géppuskaállást találatok érték, és a kezelőszemélyzet – fiatal német katonák –, három személy is meghalt.
A vonatunk robogott tovább, és meg sem állt Kronawittenig – egy osztrák tanyaközpontig –, ahol számunkra a háború véget ért. Amerikai fogságba estünk. Apám alakulatával is a közelben esett fogságba és el tudta intézni – jól beszélt nyelveket –, hogy a mi családunk egy tipikus osztrák tanyára kerüljön. Elkezdődött egy 3-4 hónapos fogolyidőszak. Nekünk, mivel az amerikaiaknak szükségük volt összekötő tisztre, korlátozott szabadsággal, de relatív jó dolgunk volt.
Apámat kinevezték a környéken lévő mintegy 15-20 ezer magyar katona képviselőjének, parancsnokának. 30-35 fős fegyveres osztagot kapott, magyar katonákból válogatta, és ezekkel volt felelős a rendfenntartásért. Minden nap Jeep jött érte és a linzi amerikai parancsnokságra vitte, ahol intézte a fogságban lévők napi ügyeit.
Apám, aki korábban megmentette egy tehetséges fafaragó – Szabó István – életét, most ki tudta hozni a lágerből, és ez a szobrász a tanyán kedvtelésének élhetett. Szobrokat készített fából. Háború után megkapta Benczúr Gyula műtermét és Kossuth-díjas szobrászművész lett. Engem nagyon szeretett, sokat lovagoltam a térdén, és a család haláláig tartotta vele a kapcsolatot.
Érdekesen teltek a napjaim. Hatalmas termetű néger katonáktól kaptam őszinte mosolyokat és finom amerikai csokoládékat. A háború lassan véget ért. A visszavonuló magyar és német csapatokból hadifoglyok lettek. Bátyámmal sokat sétáltunk a kronawitteni tanyaközpont körül. A késő tavaszi német erdő gyönyörű volt. Hatalmas szérűkkel és tárolókkal rendelkezett ez az osztrák tanya, egy modern kis gazdaság volt. Hatalmas lágerek – hadifogolytáborok – voltak a környéken. A foglyok várták, hogy döntsenek róluk, hiszen a háború, ahogy hallottuk, befejeződött.
Esténként hallottam apám és anyám beszélgetését, tanakodását. Ezt a területet a szövetségesek semleges zónának nyilvánították és az itt rekedt fogoly katonaságot, tisztjeikkel együtt a közeljövőben haza kívánják küldeni, így a magyarokat az orosz megszállás alatt lévő Magyarországra. Nem sok jót hallottunk az oroszokról, a tiszteket elviszik Oroszországba – mondták.
Tehetetlenül vártuk, hogy döntsenek sorsunkról és ekkor egy váratlan fordulat következett be. Egy amerikai ezredes, akivel apám jó viszonyba került és egy héten kétszer is eljött beszélgetni, megnézte a fafaragó Szabó István szobrait. Megtetszettek neki a szobrok Volt 8 darab 40 cm-es szobor, amik nógrádi asszonyokat, bányászokat ábrázoltak. Ezeket Pista bácsi anyámnak ajándékozta.
Egyik este azt mondta az amerikai ezredes, ha neki adjuk a szobrokat, akkor másnap elintézi, hogy az amerikai zónába kerüljünk és segít kijutni Amerikába is. Szüleim hosszas tanakodás után döntöttek – Szibéria helyett inkább menjünk a biztosnak látszó Amerikába és odaadták a szobrokat. Másnap aztán nem jött a teherautó és az ezredest is elnyelte a föld. Többet nem láttuk.
Családunk sorsa megpecsételődött. A semleges zóna kiürítésre került és minket is hazatoloncoltak Magyarországra. Szabó Pista bácsi is velünk jött haza. Az elrabolt 8 szobor – nógrádi menyecskék és bányászok – pedig ma is valószínűleg egy amerikai otthont díszítenek. Kronawittenből egy tárgyi emlékünk maradt, amelyet a mai napig őrzök. Egy varródoboz, amelyen a felirat emlékeztet a Kronawittenben megélt zavaros időkre.
A tanyáról jártunk néha a közelben levő Szikla színházba, ahol a fogoly magyar katonák adtak elő színdarabokat. Két embert ismert jól apám, így ezekkel voltunk baráti kapcsolatban: dr. Molnár Jánossal és Lányi Sándorral. Az egyik kosztümös darabban tetszett nekem a legjobban Lányi bácsi, aki vezérkari százados volt, amíg nem lett fogoly, és ő játszotta a fekete kandúrt ebben a színdarabban. Énekes, zenés színdarab volt és ő remekül nyávogott. A kandúr dalai nagyon fülbemászóak voltak. Legközelebb húsz év múlva találkoztam vele, a VIZITERV portásfülkéjéből köszönt rám, és aztán együtt emlékeztünk Kronawittenre és a Szikla színházra. Dr. Molnár János katonaorvos volt és ő látta el a háziorvos szerepét a családunkban.
Belázasodtam és kihívtuk, megvizsgált és adott orvosságot, de itt történt a baj. Összecserélte, illetve rossz volt a doboz címkéje és lázcsillapító helyett altatót adott be nekem. János bácsi elment és anyám nem értette, hogy miért alszom olyan szokatlanul mélyen. A levegőt is furcsán vettem, ekkor rohant vissza János bácsi izgatottan és nagyon ijedt volt. Jolika, gyorsan, gyorsan nagy adag kávét a gyereknek. Öntötték belém a kávét, kaptam valamilyen injekciót, és két óra múlva felébredtem. Apám és anyám is végig ott volt mellettem. János bácsi falfehérsége is visszatért a természetes színre. Ez volt életemben az első eset, amikor majdnem meghaltam. Másnap már csak lázam volt és 4-5 nap után már vidáman játszottam.
(Következő rész: jövő kedden)
Hozzászólások