Az országban nagy átalakulások és politikai csatározások voltak. Rákosival az élen javában folyt a proletárdiktatúra kiépítése. Megjelent a személyi kultusz és a félelem, mindenkit figyeltek és mindenki gyanús volt. Vidéken erőszakkal szervezték a tsz-t, járt a végrehajtó, és a nemzetfenntartó parasztság szenvedett. Ipari nagyhatalom kiépítése lett a cél. Megteltek a börtönök, Tito – Jugoszlávia elnöke – láncos kutya lett. Meg akarták semmisíteni, tönkretenni az egyházakat, az értelmiséget és a középosztályt. Tapsviharok voltak a gyűléseken, Rákosi és bandájának éltetése kötelezővé vált. A nagy szomszéd, a SZOVJETUNIÓ mindenben példakép, az elvtársak egymást félrelökve nyaltak a szovjet vezetőknek. Én gyerekként ezekből nem sokat tudtam, csak sokszor láttam szüleim komor arcát. Negyedik osztályos tanuló voltam, amikor meghívtak az úttörővasút felavatására. Rákosi Mátyás pajtás avatta fel az úttörővasutat. Nagy gyakorlás folyt Csillebércen és én is bekerültem a fogadó bizottságba. Megérkezett Rákosi pajtás és elébe szaladtunk. Alacsony kis húsos kopasz ember volt a nagyvezér, és kézfogás erejéig én is éreztem azt a megtiszteltetést, hogy a húsos kéz felé nyúlhatok, és én is kezet foghatok vele. Ekkor nem tudhattam, hogy ez egy bűnös, erőszakos kéz, amely még sok-sok embert, családot fog megnyomorítani. Sajnos az ország jelentős része sínylette meg a hatalmát.
Szegényen, szerényen éltünk, ritkán volt hús az asztalon. Citromot, narancsot soha nem ettem. Apám későn jött mindég haza, sokszor szombaton és vasárnapon is gyakorlatoztak. Anyámmal jártunk sétálni, leginkább a Ménesi útra. Nagy ritkán a lágymányosi elektromos strandon fürödtünk. Balatonon soha nem voltam. Szerettem iskolába járni, kedves, jó tanító nénim volt. Érdekes zsúrokon vettem részt hasonló értelmiségi családok gyermekeivel. A zsúrokon néha kakaót is kaptunk – ez volt a csúcs! Kállay volt miniszterelnök unokájával együtt kakaóztam.
A Bertalan Lajos utcán keresztül mentem mindennap az iskolába. A Bartók Béla út 27-be jártam. Nagyon összetartó fiúcsapat volt az osztályunkban. Iskolán kívül is találkoztunk, legtöbbször a Kende utcai üres telken, a „Grundon”. Mi negyedik osztályosok voltunk, de még nyolcadikos felsősök is jártak velünk játszani és focizni. A gyerekek egy része szűkebb társaságba tömörült: ez egy saját szabályzattal rendelkező, tisztségviselőket választó kis banda volt. Nekem tetszett a programjuk, amely megkövetelte a részvételt, az azonosulást. Ők demokratikusan szavazták meg az aznapi játékot vagy programot, ezek a következőek voltak: indiános harcok, focizás, snúrozás, sakkozás, kártyázás, beszélgetések, sportos gyakorlatok, birkózás, gombfocizás, stb. Ezeket a napi leckék elkészítése után a szülői engedélyek beszerzése birtokában kezdtük el a francia udvaron. A főnök egy nyolcadikos fiú, Lám Károly volt. Az új tagok csak bátorságpróbán való megfelelés után kerülhettek be a grund csapatába. Jelentkeztem én is, és Karcsi közölte, hogy másnap a sötétedés után menjek be a Bertalan Lajos utca 12. számú kapualjba, aztán majd meglátják az alkalmasságomat. Többet nem mondott. Másnap elmentem a megadott kapualjba. Becsengettem, a kapu kinyílt és teljes sötétség fogadott. Tettem két-három lépést és indián üvöltéssel 2-5 fiú rohant felém és lefogtak. A sötétben nem ismertem fel őket, de ahogyan tudtam, védekeztem. Hirtelen fény lett és négy ismeretlen fiút láttam meg, és nem bántottak, komoly arccal mondták, hogy mivel nem ijedtem meg, felvesznek a Kende utcai csapatba. Sajnos nem lehettem sokáig csapattag, mert kitelepítették a szüleimet, és én is szenvedő alanya lettem ennek az intézkedésnek.
Házunk egy nagy nyolcemeletes bérház volt. Félkör alakot formált úgy, hogy az „A” és „B” épület között egy francia udvar volt kialakítva, amelynek mérete15x40 méter volt. Mi a földszinten a „B” épületben laktunk. Ez a terület nem volt lebetonozva, itt lehetett labdázni és játszani, de óvatosan, mert a földszinti ablakok veszélyben voltak. A háború alatt mi nem laktunk itt, hiszen elmenekültünk Nyugatra, de nagyapám elbeszéléséből tudom, hogy akkor ideiglenes temetőnek használta az udvarunkat a környék lakossága. A légitámadások és Budapest ostroma alatt sajnos sok ember meghalt. Német és magyar katonák, civilek, gyerekek, fiatalok és öregek. Az udvar elég gyorsan betelt. A fagyott földbe koporsó nélkül hantolták el a holttesteket. Általában a légoltalom emberei ásták, csákányozták ki a földet. A legtöbb halott a sérülések miatt felismerhetetlen volt. Nagypapa mondta, hogy nagyon szomorú látvány volt az ilyen elhantolás. Ha voltak családtagok, akkor legalább ők adták meg a végtisztességet, de legtöbbször csak a légósok voltak jelen. A harcok elülte után a hatóságok elrendelték az exhumálást. A francia udvar kiürült és az élet fintora, ez lett a mi játszóterünk. Budapesten nagyon sok ilyen kényszertemető volt, és a lakosságnak végig kellett néznie ezek megtelését és kiürítését. A háború szörnyű dolog és csak remélhetjük, hogy nem fog megismétlődni. Ma, ha elmegyek a francia udvar előtt, nem tudok szabadulni a történtektől, és megjelenik nagyapám szomorú arca és az általa elmesélt történet.
Közben az idő múlásával Grabovszky nagypapa egyre betegebb lett – Parkinson-kóros volt. Nagyon szerettem, és sajnáltam, hogy ilyen beteg. Egy délután, amikor hazajöttem az iskolából a szobájukba nyitva meghalva találtam Őt. Megrázó élményem maradt. Ekkor láttam életemben először halott embert.
(Következő rész: jövő kedden)
Hozzászólások