Kitelepítés
Az ipar egészségtelen fejlesztése, tömegek Budapestre hozatala, a tönkretett kulákoknak nevezett parasztemberek feláramlása óriási lakáshiányt idézett elő Budapesten. A hatalom káderei részére, így a rendőrségnek, az ÁVH-nak és a párt tagjainak lakás kellett. A kommunista vezetés kitalálta, hogy a megbízhatatlannak tartott rétegeket, azaz a katonatiszteket, gyárosokat, színészeket, papokat el kell tüntetni Budapestről, és így jelentős lakásállomány kerül a kommunista párt tulajdonába. Először csak rebesgették az ismeretségi körben, hogy júniusban megkezdődnek a kitelepítések. A kitelepítésnek a másik oka az volt, hogy ilyen gyalázatos módon akartak a diktatúra számára kellemetlen, osztályidegen emberektől megszabadulni, a fővárosból eltávolítani őket. Mivel a kitelepítés törvénytelen volt, a hajnali órákban hajtották végre. Budapestről 15 345 embert telepítettek ki. A suttogásból valóság lett, az 1950-es emlékben leírtam azt a napot, amikor megtudtuk, hogy 14 óra múlva elvisznek minket Budapestről.
1950-es emlék
Késő tavaszi nap volt. Jellegzetes pázsit- és virágillatot hozott a szél. A közeli víz jelenlétére utalt a hal- és az ezzel járó mocsárszag. Budán, a lágymányosi Duna-partnál voltunk.
A Bartók Béla úton robogtak az autóbuszok és csilingelt egy villamos. Déli egy óra volt, amikor kicsengettek. A Bartók huszonhetes számú általános iskola megbolydult. A negyedik osztályba jártam és boldogan szívtam magamba az alsósoknak járó tudásanyagot. Sorakozó!! Ilus néni, a tanító nénink, mint mindig, lekísért bennünket a kapuig. A kapuban Miska bácsi, az iskola pedellusa várt bennünket egy kis kék zászlóval. Sokan laktak a főút túloldalán, minket kellett biztonságosan átkísérnie. A kis kék zászló felemelkedett és a pedellus kíséretében elindult a kis csapat. Szerettem ezt a ceremóniát. Összetartozást és biztonságot jelentett nekem, vigyáztak ránk. (Ó én balga!)
A Budafoki út egyik franciaudvaros házában laktunk a nagymamáméknál. Apám hivatásos katonatiszt volt, de a néphadsereg nem véglegesítette. Tudására szükség volt, így a Hadiakadémián tanította, nevelte a jövendő tisztjeit, adta át műszaki és idegen nyelvi ismereteit. Amikor hazaértem anyu és nagymama fogadott. Gőzölgött a lencsefőzelék és éreztem a fokhagymás bundás kenyér jellegzetes – számomra mennyei – illatát. Megebédeltünk. Utána szokásosan elmentem sétálni a Duna-partra. Ámulva néztem a nagy folyót, a hajóforgalmat és a horgászokat. Repült az idő! Hiszen már 3 óra van!
A lakásunk ajtajához egyszerre érkeztünk meg apámmal. Apám kezében egy becsomagolt tálcát tartott, és az arcán egy boldog mosoly volt. Csengettünk. Anyám nyitott ajtót. Apám megszólalt: – Képzeld véglegesítettek a hadseregnél, most már biztos a család megélhetése. Ennek örömére hoztam ezt a tál süteményt.
Boldogan végeztük a szokásos délutáni dolgainkat: a tanulást, a főzést, a beszélgetést. Fél öt körül éles csengetés zavart meg minket! Az ajtó előtt egy ÁVH egyenruhás hadnagy állt, és kezében egy parancs volt, amelyet átadott. Értesítem, hogy a Magyar Népköztársaság nevében a Békés megyei Hunya községet nevezem meg kényszerlakhelyéül! KITELEPÍTEM! Felsorolva a család tagjai: Apám, anyám, nagyanyám, bátyám és én.
– Holnap reggel 5 órára legyenek a házuk előtt. Öt bőröndöt, egy ruhás- és egy polcos szekrényt is vihetnek magukkal, szólt a parancs. Legyenek pontosak – mondta még kifejezéstelen arccal az ÁVH-s.
Dermedt csend volt. Anyám és nagyanyám sírt, Apám elfehéredett, bátyám és én megmerevedtünk. Az egyik krémes leesett a földre. Adtak tehát 12 órát az indulásig! Nem lehet probléma! Gyorsan menteni, pakolni hiszen ami itt marad, azt elviszik – elrabolják! Jöttek az ötletek. A lexikonokat 40 fillér/kilogramm árban bátyámmal levittük a sarki MÉH-be. Megtörtént a csoda! Ment a hír, hogy viszik a családunkat! Az emberek, a szomszédok jöttek segíteni, így a bútorok és az egész berendezés 60-70%-át sikerült elhelyezni.
Másnap hajnali öt órakor álmosan állt a család a ház előtt. A Csepel teherautó két szállítómunkással és két ÁVH-s tiszttel érkezett meg. Dideregve álltam a gépkocsinál, amikor láttam, hogy apám az egyik ÁVH-s előtt áll feltett kezekkel. A katona átkutatta a zsebeit. Talált egy kis üveget. Apám a fronton szerzett egy krónikus hasmenést, ami ellen ópiumos gyógyszert használt. Mi ez? – kérdezte a katona. – Hasfogó – válaszolta apám. Csak ez használ, ne vegye el tőle – szólalt meg anyám!
Ezredes úr a népi hatalom „félti Önt”, így aztán elveszem – mondta. A gúnyos hangját 57 év után is hallom. Lassan száradt fel a pára, és egy család pár bőrönddel és két szekrénnyel – nem önszántából – elindult az ismeretlenbe.
Mondjátok jó volt ez így!?
(Következő rész: jövő kedden)
Hozzászólások