Ördögoldal

A kitelepítetteket, így minket is a józsefvárosi teherpályaudvarra vittek egy nyitott Csepel teherautóval. Nagy volt a nyüzsgés itt, sok száz embert szállítottak ide, a karon ülő csecsemőtől az aggastyánokig. A nagy melegben bezsúfoltak minket is egy öreg, rozoga személyvonatba.  A vagonok minden ajtajánál fegyveres rendőrök és ÁVH-sok voltak. Egynapos utazás után megérkeztünk Mezőberénybe, ahol nyitott teherautón vittek bennünket a 16 km-re lévő Hunyán fekvő tanyára, az „ÖRDÖGOLDAL”-ra. A további életünk kezdeteit, a körülményeit, a környezetet és az itt élő emberek, a „KULÁKOK” életét az alanti sorokban írom le. Elkezdtem nyulat tenyészteni és aztán pórázon legeltettem őket. A parasztok mosolyogva, de jóindulattal nézték ezt a tevékenységemet. A tanyai élet főhőse Anyám volt, aki városi asszony létére korábban talán csak keresztül utazott az Alföldön és mégis feltalálta magát a tanyán. Kulákunkat lassan tönkretették, a családjukat állandóan zaklatták és a vagyonukat, az állataikat elvették tőlük. Beköltöztek a faluba, Endrődre. Magunkra maradtunk a tanyán.

Dél­ke­let-Al­föl­dön forró, ko­ra nyá­ri nap volt. A dé­li­báb meg­je­le­né­se vár­ha­tó volt. A pusz­tá­ban, eb­ben a szik­rá­zó nap­sü­tés­ben, eny­hén om­lot­tak le­fe­lé a még zöld bú­za- és ár­pa­ka­lá­szok. Csendes a ta­nya­vi­lág, csak egy-két ku­tya­vo­ní­tás hal­lat­szott.

Eb­be a kör­nye­zet­be let­tünk szám­űz­ve. Friss jö­ve­vé­nyek vol­tunk. Még csak sej­tet­tük, hogy nem lesz ilyen idil­li­kus a kép, hi­szen a tél ke­mény. Ta­vasszal és ősszel da­gasz­ta­ni le­he­tett a sa­rat és az ivóvíz két ki­lo­mé­ter­re, a bolt a ta­nyaköz­pont­ban öt ki­lo­mé­ter­re volt, de rend­sze­re­sen üres. Vil­lany az nincs, or­vos két­szer egy hé­ten a ta­nya­köz­pont­ban volt elér­he­tő, és ugyanitt volt egy se­gély te­le­fon is. To­váb­bá a ha­tó­ság el­len­sé­ges volt és nem le­he­tett el­hagy­ni a ki­je­lölt te­rü­let ha­tá­rát. Nem tud­tuk mi­ből fo­gunk megél­ni. A ké­sőb­bi évek­ben le­he­tett a tsz-ben és az ál­la­mi gaz­da­ság­ban éh­bé­rért dol­goz­ni. Nagy­já­ból egy ki­lo­mé­te­res tá­vol­ság­ra vol­tak a ta­nya­so­rok, ame­lyek­ben egy­más­tól 300-400 mé­ter­re he­lyez­ked­tek el a ta­nyák. Két­fé­le ta­nya lé­te­zett a környé­ken. Az egyik faj­ta egész év­ben la­kott. Ál­lan­dó em­be­ri tar­tóz­ko­dás­ra is kiépí­tett főépület­tel és a hoz­zá­tar­to­zó ólak­kal, is­tál­lók­kal, szé­rűk­kel, nagy ud­var­ral ren­del­ke­zett. A terüle­ten akác- és eper­fák vol­tak te­le­pít­ve. A kis bi­ro­da­lom, az öt­ve­nes évek­re jel­lem­zően gémes­kút­tal és pet­ró­leum­vi­lá­gí­tás­sal volt el­lát­va.

A má­sik tí­pu­sú ta­nya csak nyá­ri tar­tóz­ko­dás­ra kiépí­tett ideig­le­nes la­kó­hely. A ta­nya­gaz­da a kö­ze­li 12-18 ki­lo­mé­ter­re le­vő fa­lu­ban töl­töt­te a te­let, és csak a ta­va­szi mun­kák ide­jén je­lent meg a ta­nyán. A mun­kák ide­jén csa­lád­já­val a ta­nyán tar­tóz­ko­dott. Ál­ta­lá­ban a csa­lád egyik fia­ta­labb fér­fi­tag­ja ma­radt kint egész té­len és etet­te, gon­doz­ta az ál­la­to­kat, vi­gyáz­ta a ter­mést és a gé­pi fel­sze­re­lé­se­ket. A ta­nyák e tí­pu­sát úgy­ne­ve­zett KULÁKOK lak­ták, és él­ték a 15-30 hol­das kö­zép­pa­rasz­tok ke­mény, de füg­get­len­sé­get biz­to­sí­tó éle­tét. Ál­la­to­kat, négy-öt lo­vat, három-négy te­he­net, tíz-ti­zen­öt disz­nót és ap­ró­jó­szá­got tar­tot­tak.

Ki­te­le­pí­té­si vég­zé­sünk ezt a ta­nya­vi­lá­got szab­ta meg lak­he­lyünk­nek. A mi csa­lá­dunk bu­da­pes­ti volt, nem is­mer­tük a ta­nya­si éle­tet. Tag­jai a kö­vet­ke­zők: Nagy­anyám, ház­tar­tás­be­li öz­vegy­asszony, akit mindég a fér­je tar­tott el. Övéké volt az el­vett négy­szo­bás la­kás. Mi­cso­da pech volt ne­kik, hogy ve­lük lak­tunk egy la­kás­ban. Apám – a nép­had­se­reg fris­sen iga­zolt és vég­le­ge­sí­tett ez­re­de­se. Vég­le­ge­sí­té­se nap­ján rög­tön ki is te­le­pí­tet­ték! Anyám a vá­ro­si asszony, ház­tar­tás­be­li. Bá­tyám 14 éves és én, aki 10 éves vol­tam. Mi öten ér­kez­tünk, ké­ret­len lá­to­ga­tó­ként, az Ördögol­dal 353 szá­mú ta­nyá­ba. Ráön­töt­tek a KULÁK csa­lád nya­ká­ra. Raj­tunk kí­vül még 89 csa­lá­dot te­le­pí­tet­tek eb­be a ta­nya­si vi­lág­ba. Ki­te­le­pí­tés­re ke­rül­tek pa­pok, ka­to­na­tisz­tek, csendőrök, kon­cent­rá­ciós tá­bort meg­járt zsi­dók, gyá­ro­sok, szí­né­szek, ét­te­remtu­laj­do­no­sok, de vol­tak egy­sze­rű köz­hi­va­tal­no­kok is. A ki­te­le­pí­tés a csa­lád tu­laj­do­ná­ban le­vő la­kás nagy­sá­gá­tól is füg­gött, hi­szen la­kást akar­tak sze­rez­ni, lop­ni. Sok volt a gyer­mek és idős. Ica né­nit – egy el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban szol­gá­ló tá­bor­nok öz­ve­gyét – is ki­te­le­pí­tet­ték, fér­je húsz éve meg­halt. Mit ártha­tott vol­na ő, ha Bu­da­pes­ten hagy­ják?! De a dik­ta­tú­ra nem vá­lo­ga­tott. Ör­dö­gi mód­szer volt ez a szisz­té­ma! A ku­lák ré­teg­re rá­rak­ni eze­ket a csa­lá­do­kat. Ter­mé­sze­te­sen sok fé­rő­hely nem volt a ta­nyá­kon, és a ku­lák csa­lád ál­tal hasz­nált la­kó­te­rü­let­ből kel­lett átad­ni va­la­mit.

A „pes­tiek” fel­ka­var­ták a hely­be­liek éle­tét, min­den­na­pos je­len­lé­tük­kel za­var­ták a csa­lá­do­kat, és még en­ni, in­ni is akar­tak. Hát nem disz­nó­ság!? Ezek a csa­lá­dok nem ér­tet­tek a me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kák­hoz, így ké­sőbb, ami­kor már le­he­tett dol­goz­ni a tsz-ben, il­let­ve az ál­la­mi gaz­da­ság­ban, a hi­deg víz­re va­lót sem ke­res­ték meg.

Ne­künk, a már em­lí­tett ta­nya, a 353-as ju­tott. A ta­nyá­ból a té­li kam­rát kap­tuk meg. Öten egy 4×4 mé­te­res he­lyi­sé­get. A kam­ra a fő­épü­let kö­ze­pén volt. A tor­nác­ról elő­ször az elő­szo­bá­ba le­he­tett be­jut­ni. Bal­ra vol­tunk mi, jobb­ra volt a tisz­ta­szo­ba, amely­ben a Gellai csa­lád – a mi ku­lá­kunk – élt. Gellaiék a nya­rat töl­töt­ték a ta­nyán, ke­mé­nyen dol­goz­va. Az öreg Gellai vé­kony szi­kár pa­raszt­em­ber volt, ve­le élt a fe­le­sé­ge és a két hu­szon­éves fia. A fia­ta­labb fiú, And­rás vit­te az ap­já­val a 18 hol­das gaz­da­sá­got. Gon­doz­ták az ál­la­to­kat, pró­bál­tak meg­fe­lel­ni a ha­ta­lom el­vá­rá­sai­nak, de az tel­he­tet­len volt, és min­den hé­ten ki­sö­pör­ték a pad­lá­su­kat. Sok­szor járt a vég­re­haj­tó és ilyen­kor meg­telt a szo­bánk a Gellaiék ágy­ne­mű­jé­vel, ugyanis el­vit­ték vol­na eze­ket is, az el­ma­radt be­szol­gál­ta­tás fe­jé­ben. A má­sik fiú tü­dő­ba­jos volt. Vin­cé­nek évek­kel ezelőtt ki­vet­ték a fél tü­de­jét. Az Al­föld a föld­út­jai­val ret­te­ne­te­sen po­ros volt. Ara­tott, tom­bolt a tü­dő­baj. A fe­le­ség ál­ta­lá­ban két­he­ten­ként jött ki a fa­lu­ból, rit­kán lát­tuk.

Apám öt­ven­öt éves volt és so­ha nem vég­zett me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kát. Így az­tán gyen­ge szín­vo­na­lon tel­je­sí­tet­te a ta­nyai mun­kát. Anyám negy­venéves bu­da­pes­ti szép­asszony volt, itt is fel­ta­lál­ta ma­gát. Jel­lem­ző volt rá, hogy­ha ki­ment a disz­nó­ól ta­ka­rí­tá­sá­ra, ak­kor is be­rú­zsoz­ta ma­gát. Szó­val ő sem volt egy iga­zi me­ző­gaz­dász! Sze­ren­csénk­re tu­dott szab­ni, varr­ni és így rö­vi­de­sen ő lett a ta­nya­vi­lág var­ró­nő­je. Nagy­ma­ma is te­vé­keny­ke­dett, se­gí­tett a min­den­na­pi mun­ká­ban. A gaz­da átadott egy 300 négy­zet­mé­te­res föld­da­ra­bot, ezen pró­bált meg ker­tész­ked­ni.

Ősszel – ha igaz – a két ki­lo­mé­ter­re lé­vő ta­nyai is­ko­lá­ba fo­gok jár­ni, egyelő­re csu­pán a ta­nyán se­gí­tet­tünk. Trá­gyát hord­tunk, etet­tük az ál­la­to­kat, köz­ben riad­tan hall­gat­tuk a rém­hí­re­ket: visz­nek to­vább ben­nün­ket a Szov­jetunió­ba. Őszin­tén szól­va, el is hit­tük eze­ket. Tud­tuk, hogy él még így kö­rü­löt­tünk nyolcvankilenc ha­son­ló sor­sú csa­lád. Az idő tel­té­vel kez­dett beér­ni egy ter­mé­sze­tes, de szá­munk­ra ször­nyű ál­la­pot. A kez­de­ti saj­ná­la­tot és se­gí­tőkész­sé­get las­san fel­vál­tot­ta a ta­nya­si csa­lád el­lenér­zé­se. A rend­szer ci­ni­kus, go­nosz ter­ve be­vált. A ku­lá­kot és a ki­te­le­pí­tett pes­ti csa­lá­do­kat összeug­rasz­tot­ta a min­den­na­pi kény­sze­rű együtt­lét, az ál­lan­dó al­kal­maz­ko­dás. Mind a két fél tud­ta, hogy egyi­kük sem te­het az össze­zárt­ság­ról, a kény­sze­rű együtt­lét­ről, de a meg­fá­radt ideg­rend­sze­rek kezd­ték fel­mon­da­ni a szol­gá­la­tot. Rá­ko­siék egyik ki­mon­dat­lan cél­ja volt, hogy es­sen egy­más­nak a két, szá­muk­ra nem­kí­vá­na­tos, meg­sem­mi­sí­tés­re ítélt ré­teg.

A ta­nya tor­ná­cán áll­va néz­tem vé­gig egy jel­lem­ző je­le­ne­tet, amely ta­lán visszaad­ja a kiala­kult hely­ze­tet. Gellai gaz­da az is­tál­ló előtt állt és – mi­vel vá­sár­ra ké­szült – kezd­te be­fog­ni a lo­va­kat. Apám a trá­gya­dom­bot iga­zí­tot­ta, összébb kel­lett húz­ni, meg kel­lett ma­ga­sí­ta­ni. A híg trá­gyalé mindun­ta­lan vissza­folyt a vas­vil­la ágai kö­zött a föld­re és rá­fröccsent a gaz­da ün­ne­pi csiz­má­já­ra. Apám el­né­zést kért, de a vissza­foj­tott in­du­lat ki­tört a pa­raszt­em­ber­ből.

– Az is­ten ver­je meg ma­gu­kat! Már nem bí­rom ke­rül­get­ni az egész pe­re­puttyát ez­re­des úr! – Fel­kap­ta az oda­ké­szí­tett os­tort és apám fe­lé vá­gott. Apám felemel­te a vas­vil­lát és a vil­la fel­fog­ta az os­tor­csa­pást. Ek­kor cso­da tör­tént. A két szik­rá­zó szem­pár megeny­hült és halk bo­csá­nat­ké­ré­sek for­má­já­ban kéz­fo­gás­sal zá­rult a meg­gon­do­lat­lan és igaz­ság­ta­lan összeakasz­ko­dás.

– Tud­ja Gellai úr, ezt jól ki­ta­lál­ták az osz­tály­har­cos kom­mu­nis­ták! Ocs­mány­ság! Ezt töb­bé nem sza­bad megen­ged­nünk ma­gunk­nak! – mond­ta apám. Az öreg Gellai rá­bó­lin­tott, be­fe­jez­te a lo­vak be­fo­gá­sát és elin­dult a vá­sár­ba.

Én a tor­nác­ról szo­mo­rúan vet­tem tu­do­má­sul, hogy mi pes­tiek nem hagy­hat­juk el a ta­nya­vi­lág ha­tá­rát. Tu­do­má­sul vet­tem, hogy ez egy in­ter­ná­ló tá­bor és szá­munk­ra a lát­ha­tat­lan ke­rí­té­sek az „ör­dög ol­dal” vé­gén van­nak.

A tanyai élet minden nehézsége egy merőben új, de nehéz életet követelt meg az ide kényszerített emberektől. Én az ötödik osztályba léptem és a beiratkozásnál csodálkozva vettem észre, hogy csak 3 gyerek lesz az osztályban. Egy tanító és egy tanterem volt az osztályban. A tanító közölte, hogy a 4 felsős osztályt együtt és egy időben fogja tanítani. El lehet képzelni a színvonalat, amilyent ki lehetett alakítani. Az osztályba hárman jártunk, egy fiú és egy leány osztálytársam volt, akik a környező tanyákról jártak a tanyasi iskolába. A nyolcadik osztály végén szerettem volna továbbtanulni, de a községi párttitkár nem javasolta, mivel osztályidegen és kitelepített voltam. A párttitkár egy rosszindulatú, nem túl képzett nő volt, mikor behívattak a pártirodába, azt kérdezte tőlem: „Az apád katonatiszt volt vagy ezredes?”

           Anyám levele öccséhez

Az iskola 2,5 km-re volt a tanyától és az esőzések megkezdésétől óriási sárpapucsot cipelve izzadtan értem az iskolába. A családunk anyám vezetésével elkezdett gazdálkodni. Vásároltunk két kis malacot és elkezdtük felnevelni és gondozni őket. Az egész család szerette a két malackát és neveket is adtunk nekik. A kis kan malac Peti lett, a kis koca pedig Panni. Az árokpartokig pórázon vezettük őket. Legelészés közben szabadon jártak és keltek, később, mint két kutya jöttek az ember után.

Anyám nem hagyta el magát és a tanyai körülmények között is adott magára. Jellemző volt, hogy a disznók etetése előtt berúzsozta a száját és rúzsos szájjal, de gumicsizmában történt meg az etetés. A malacok mellett tartottunk csirkéket és libákat is. A családunk az első időben nagyon-nagyon szerényen táplálkozott, nem volt pénzünk és nem is lehetett semmit kapni az egyetlen, 5 km-re lévő boltban. A csirkékből tyúkok lettek és így lett tojásunk és húsunk. A tyúkok tartása sok munkával járt, én is besegítettem, a takarmányok előkészítésében, az ólak takarításában és az etetésben. Egy tragikus esemény is történt a baromfiólban. Egy éjszaka zajt és rikácsolást hallottunk az ólak felől. Reggelre egy szörnyű dráma tanúi lettünk. Egy vérengző nyest vagy nyestek jártak a tyúkólban, 28-30 db tyúkunk volt, és mindegyik állat a nyakán átharapva véresen feküdt a földön. A kialakított ülőkéken, a falon, és a vizes lábosokban sok-sok vér volt. Nem maradt egyetlen tyúkunk se életben. Anyámat talán csak ekkor láttam Hunyán sírni. Ez az esemény azt jelentette, hogy jó 10 hónapig megszűnt a hús- és a tojásellátásunk.

Anyámnak jutott energiája még a földeken is dolgozni, a közeli tsz-be járt gyapotot szedni és kapálni. Munkaegységért dolgoztak. Ma is őrzöm azt a levelét, amelyben leírja, hogy egész napi munkájáért 3 munkaegységet kapott – ezért 4 tojást lehetett kapni akkor. A férfiak, így apám is egy közeli állami gazdaságban dolgoztak. Reggel korán jött értük egy teherautó és napnyugtakor hozták őket vissza. A munkájukért minimális bért kaptak. A falu határát csak ezzel a munkás teherautóval hagyhatták el.

(Következő rész: jövő kedden)

Megosztás

Tweet