1956 októberében, mint vasesztergályos ipari tanuló, a kőbányai kápolna utcai ipari tanulóotthonban laktam egy tízfős szobában, kovácstanulókkal.
Október 23-án már kora délután a reggeli műszakból hazaérve kipirult arccal hallgattuk a rádiót és izgatottan figyeltük a fejleményeket. A nevelő ki akarta kapcsolni a rádiót, de nem engedtük. A rádió épületét megtámadta a nép és az utcai harcok elkezdődtek. A szunnyadó parázs, a visszafojtott elkeseredés, düh és megaláztatás ezen a napon forradalom formájában elkezdett lángolni. Elegünk volt az elnyomó rendszerből, a szovjet megszállásból, az egypárti kommunista hatalomból.
Nálunk, az otthonban ez a városba menés igényét, a helyszíni részvétel kényszerét és vágyát idézte elő. Angyal bácsi a portás – az ügyeletes nevelők utasítására – lezárta az intézet kapuját és senkit sem engedett ki. A nevelők felelősséget éreztek a 15-16 éves gyerekek testi épségéért. Az egyik karizmatikus fiú, talán Gábornak hívták, bemondta a hangszórón, hogy az ÁVO-sok lövik a népet, az ifjúságot, és már sok halott van a rádiónál.
– Fiúk gyerünk a Zalkára! – ez a Kőbánya-alsó vasútállomás melletti tér volt. Összeálltunk tíz- tizenketten és kitörtük a kaput. Irány a Zalka Máté tér! Ez 10-11 óra felé volt. A város felől teherautók érkeztek, lassan jöttek és megálltak a téren. A sofőrök lehajtották a platók oldalát és mi a tömegben állva mindkét teherautón négy-öt magyar fiatal holttestét pillantottuk meg. Véres magyar zászlókkal voltak letakarva. Bennem a düh, a sajnálat és a harag érzelmei kavarogtak. Közben egy munkás külsejű asszony felugrott a platóra és sírva, zokogva átkozta az ávós gyilkosokat.
– Ezt tették velük! – kiáltotta és felemelte a magyar zászlókat. Eltorzult, fiatal arcokat láttunk, vérrel borítva. A fiúkkal mindnyájan éreztük és láttuk, hogy itt forradalom van, véres és valóságos forradalom. A teherautók megindultak az új köztemető felé. A tömeg lassan oszlani kezdett, majd megjelent a két ügyeletes nevelőnk és hatalmi szóval visszatereltek minket az otthonba.
Késő volt, éjfél körül. Sok-sok hánykolódás után lett csend a tízágyas szobában. Én itt találkoztam életemben először az erőszakos halállal. Megértettem, hogy az elnyomás és a terror forradalmat szül, és a harc szükséges, de szembesültem igazságtalanságával is, hiába győz a forradalom, ezek a fiatalok már nem fogják megélni ezt. Haláluk szörnyűnek és értelmetlennek tűnt. Napokig, hetekig nem tudtam a látványt feldolgozni és még a mai napig felkavarnak a téren történtek.
Másnap közölték velünk a kollégiumban, hogy az ellátásunkat még négy napig tudják biztosítani. A tanítás és a munka szünetel, a városban harcok vannak. Az élelemraktárunk a Kilián laktanya mellett volt és nem lehetett megközelíteni. Kérték, hogy aki tud, menjen haza a falujába.
Ez a négy nap örökre emlékezetes marad számomra. Most már szabadon járhattunk a városban. A Nagykörúton és az Üllői úton belövések voltak a házakon és mindenütt romok. Az utcákon halottak, a szovjet tankok mellett összezsugorodott tetemek feküdtek (működött a benzines palack, a felkelők sok tankot megsemmisítettek). A tereken új sírhelyek, rajtuk friss virág.
Lassan elültek a harcok, a forradalom ideiglenesen győzedelmeskedett. Egy barátommal jártuk az utcákat, kíváncsiságunk és nyughatatlanságunk vezetett minket. A kirakatok be voltak törve, de a forradalom népe nem nyúlt az árukhoz. Azt mondták, hogy a forradalom tisztasága fontos, nem tolvaj a magyar! Megrettenve néztem a Nagykörúton a felakasztott ávósokat.
A nép haragja a rögtön ítélésre szavazott. Éjszakánként az otthonban aludtam a Pesten maradt három-négy fiúval. Szívtuk magunkba a forradalom hangulatát, de a fegyveres harcokban nem vettünk részt. Ezek lassan abba is maradtak, az orosz tankok is eltűntek az utcákról.
November elején a kollégium vezetősége bejelentette, hogy bezárnak, és mindenkinek haza kell mennie. Szüleim nem tudták elhagyni a hunyai kényszerlakhelyet, nem volt lakás, nem volt hova menni. Elindultam hát gyalog Békésbe. A négyes úton felvett egy teherautó, ahol már 15-20 ember ült-állt, akik a viharsarokba tartottak. Köztük két szökésben lévő ávós kiskatona is volt, teljes fegyverzettel: géppisztolytárakkal és kézigránátokkal.
A teherautó a négyes úton szeretett volna Szolnokig menni, de rossz időpontban indultunk útnak. Nagykáta előtt óriási zajjal, dübörgéssel jöttek a lecserélt szovjet tankhadosztályok, hosszú-hosszú órákig. Közöttük gyalogságot szállító járművek voltak, tele állig felfegyverzett katonákkal. A teherautónkat leszorították egy útszéli árokba, és mi nekivágtunk az éjszakának gyalog, éhesen és fázva. Nagyjából negyven kilométert gyaloglás után, teljesen kimerülve, egy tanyához értünk. Már hajnalodott. A katonák lábát véresre törte a kapca, alig bírtak járni. A gazda felébredt és látva a helyzetet, bevezetett minket az istállójába. Hatalmas istálló volt, 14-16 tehénnel. Tejet és némi kenyeret kaptunk a gazdától, azután lefeküdtünk a tehenek elé a jászolba, és álomba zuhantunk.
Arra ébredtem, hogy egy tehén szuszog a fejem felett. Meleg volt a lehelete és nem bántott. Újra elindultunk, tovább Békés megye felé. Egy tsz-teherautó jött szembe az úton, kukoricaszárat akart hozni a közeli földekről. A katonák megállították a teherautót és – a fegyvereiket elővéve – megkérték a sofőrt, hogy vigyen minket Békéscsabára. A sofőr először tiltakozni próbált, de látva, hogy elszántak a fiúk, elvállalta a váratlan fuvart. Több órás utazás után érkeztünk meg, utastársaim mindegyike más-más falunál szállt le a platóról és intett búcsút nekünk.
Én Kondoros után szálltam le, és a földeken keresztül indultam a tanyára, ahol anyám már nagyon várt. A teherautó továbbhajtott Békéscsaba felé. Négy kilométer gyaloglás után érkeztem meg, zokogva öleltük át egymást anyámmal. A Jóisten segítségével és némi szerencsével hazajutottam, ezzel számomra távol kerültek a forradalmi események. Csak a kis néprádiónkon keresztül tudtuk követni a történéseket. Kezdetben mámoros hangulatot közvetített a rádió, de aztán jött november 4-e és a túlerővel szembeni párnapos harc után elbukott a forradalom.
Teltek a napok, a hetek, és levelet kaptam, hogy december elején elkezdődik a MÜM 8-as intézetben a tanítás, valamint a Kápolna téri otthonban is helyreállt a rend, és biztosítják az ellátásunkat. Az első osztályfőnöki órán Bokor tanár úr bejött – szakismeretet tanított nekünk – és az „osztály vigyázz, leül!” vezényszó után a következőket mondta: „Fiúk! Nehéz idők következnek, jegyezzétek meg egy életre, hogy ez forradalom volt. A magyar nép megpróbált megszabadulni egy embertelen terrorra épülő rendszertől. Később bárki bármi mást állít, ne higgyétek el: a forradalom tiszta volt és emberibb életet akart a magyarnak.”
Talán három-négy nap múltán láttuk, hogy Bokor tanár urat két rendőr kíséri a folyosón. Elvitték. Mi lett vele, nem tudom, de szavai a mai napig élnek bennem. Azóta se – hiába sulykolták belénk a rendszerváltásig – soha, semmilyen helyzetben nem mondtam azt, hogy 1956 ellenforradalom volt.
(Következő rész: jövő kedden)
Hozzászólások