Jó pár évvel ezelőtt, még az Iparos Pilvax-ban a hosszú asztal mellett egyik sarokban hárman egymás mellé kerültek. Bogádi Gyuri bá (Bogádi Kis György), Samuka (Hegedüs Sándor) és Pista bácsi (Lenkey István). Katival (L. Csépányi Katalin) egymásra néztünk. Egy szempillantás elég volt, hogy megértsük egymást. Egy jó fotótéma. Ott ültek az „öregek”. Szinte azt mondtam, hogy a „bölcsek”. Régi történeteket elevenítettek fel. Amiket csak ők értettek meg, éltek át. Néha minket a „zöldfülűeket” is bevontak beszélgetéseikbe. Mi meg hevesen érveltünk vélt „igazságaink” mellett. Néha megbocsájtóan legyintettek. Ők már tudták azt, amit mi még talán most sem sejtünk. A hosszú élet, a maradandó értékű alkotás titkát. Aztán szépen más témára váltottunk, ami könnyedebb volt.
Szőlőhegyi beszélgetés Lenkey Istvánnál
„Gyerekek, ma még nem is beszéltünk a p..áról!”- röhögte el magát Gyuri bá.
„Miért? Te még emlékszel rá?”– így Samuka.
„Hajaj, gyerekek!”- zárta le az emlékezést Pista bá.
És nekünk, még aktív fiataloknak nem akadt semmi hozzáfűznivalónk. Aztán következett a régi történetek sora. Mi meg csak hallgattuk egy számunkra oly ismeretlen és mégis közeli időszak megélt eseményeinek hanglenyomatát.
„Tudod, akkor még a gőzmozdonnyal vontatott vonatok indultak Pestre.”
„Pécsett, a mai Konzum előtt posztolt az első rendőrnő!”
„És még a villamos is közlekedett.”
„A Czinderi utcai széplányok, hajaj, gyerekek, de rég volt!”
Mohács-szőlőhegyi hosszas beszélgetések, ahol Pista bácsi igazán otthon érezte magát. A csodálatos könyv és műtárgy gyűjtemények közötti borozgatások. Tervezgetések. Álmok.
Aztán eltelt pár év, évtized és most Ők már odatúl mesélik emlékeiket. Mi meg szegényebbek lettünk egy letűnt kor utolsó mementóival.
Hozzászólások