A csöndes szakmai építkezés évei, és az elmaradt királyi biztos esete
Az 1866-os év első jelentős eseménye május 5-én történt a férfikar történetében, amikor a kor nemzetközi hírű hegedűművésze, Reményi Ede koncertezett városunkban, és ők is közreműködtek a hangversenyen. (Erről a hangversenyről tudósított az egyik legnevesebb bécsi szaklapban, a Wanderer-ben az ekkor 14 (!) éves jánosi Engel József.) Az előző napon még misét énekeltek a Lyceum templomban, ugyanis ezt a kötelezettséget is vállalták működésük során. Augusztus 5-én Harkányba kirándultak szerepelni, 20-án, Szent István napján misét szólaltattak meg, 29-én a mohácsi gyászünnepen énekeltek, szeptember 7-én pedig Szigetváron léptek föl – hasonló célzattal. Itt említjük meg, hogy az akkor tervbe vett szigetvári szobor-alap javára gyűjtés indult meg, a dalárda tagjai és szimpatizánsai mellett a választmány 10 forintot adott erre a nemes célra. (Meg kell jegyeznünk, hogy ekkor Szigetvár és környéke Somogy vármegyéhez tartozott. Baranya vármegye nyugati részének központja Szentlőrinc volt.) A szeptember még egy szereplést tartogatott: 15-én dalestet tartottak – immár Pécsett.
Reményi Ede
(Kép forrása: Wikipédia)
A század első felének jelentős helyi zeneművészei voltak Amtmann Prosper fuvola- és Weidinger Imre vak fagott művész. Az ő emlékükre a Dóm tér előtti téren fölállított emlékoszlop fölavatásának alkalmából rendezett ünnepségen énekeltek legközelebb november 4-én, 24-én pedig önálló dalestet rendeztek a kor közkedvelt hangverseny termében, a Király utcai Nemzeti Kaszinó és a Hattyú-ház egybenyitott termeiben. A föllépések sorát ismét Szilveszter-est zárta a Hattyú-ban.
Az 1866. évben fontos történelmi esemény zajlott a kontinensen, a porosz-osztrák háború – osztrák vereséggel. Hazánkban az egyesületek, velük együtt dalárdánk is gyűjtést indítottak a harctéri sebesültek javára. Igen ám, de a gőgös osztrák hadügy nem tartott igényt erre, így a Pécsi Dalárda azt határozta el, hogy a helyi kisdedóvó intézet (mai szóval óvoda) javára adják a hangversenyeken összegyűjtött adományt.
A Haksch Lajos által „csöndes munka évei”-nek minősített időszakban, 1867-ben a márciusi 2-i szokásos dalest után április 7-én előbb az egyesületi helyiségben léptek föl, majd 14-én a színházban, a Mária utcai ún. Oertzen-házban a katonazenekarral együtt a baranyai ínségesek javára adtak hangversenyt. Az 1866/67-es hangverseny-évadban összesen 18 alkalommal léptek föl, és 13 saját rendezésű zeneestélyt tartottak.
Folytatván a krónikát megemlítendő, hogy 1867. május 12-én – az alapítási évfordulóra emlékezvén – a Lyceum templomban Volkmann D-dúr miséjét szólaltatták meg. Ebben az évben kötötték meg a négy évig érvényes, a Czindery-kertet használó bérletet a tulajdonos Engel-családdal. Ennek értelmében hetenként kétszer itt zene-estélyt tarthattak, szabályos időközönként táncestéllyel bővítvén. Az első ilyen estet június 15-én rendezték, ahol az akkor itt állomásozó vértes ezred zenekara is közreműködött. Július 28-án folytatták a sort, ekkor az ott lévő lovardában, a honvéd-alap javára rendeztek zenés összejövetelt.
Ősszel először szeptember 12-én tartottak alapszabály-szerű dalestet, amelyre társként a vadász-zászlóalj zenekarát hívták meg. November 23-án a harmadik ilyen jellegű dalest következett a Hattyú-teremben, december 1-én pedig az első alapszabály-szerű kamara-est került sorra. December 8-án ezt követte a második kamara-est, 15-én pedig a harmadik.
Az év végére azonban nézeteltérés támadt a katonazenészekkel. A választmány ezért egy saját civil zenekar szervezését határozta el, vezetésére Puks Ferenc ajánlkozott, és meg is alakította a zenekart.
Az év többi részében a dalárda jeleseinek név- és születésnapján adtak szerenádot, az októbertől áprilisig tartó hangverseny-évadban pedig a már említett módon, minden második vasárnap délelőtt kamarazene hangversenyen működtek közre – női énekesekkel együtt, Fesztl Paulinával, Gausz Matilddal, Schaibl Alojziával, Sey Terkával. Hozzájuk csatlakoztak a kor helyi nevezetes muzsikusai: Brüche Ferenc, Dulcz István, Ebert, Hoffer Károly, Hölzl Ferenc, Kernreuter, Koszter Boldizsár, Novák János, Preuss Adolf, Preuss Zsigmond, Tarschinszky Ferenc, Witt János, Ziegler Ferenc.
Az alapítás utáni gyarapodás éveinek jellemzője volt a tagok számának növekedését követően a pártoló tagok számának megemelkedése. Tekintélyes emberek érezték úgy, hogy ilyen módon is támogatniuk kell az izmosodó kórus-egyesületet. A választmány ekkor azt a határozatot hozta, hogy az alapszabályt bővítendő, saját tagságát három fővel emeli, mégpedig a pártoló tagok sorából. Így vonták be a vezetésbe őket is. A Ruske Dávidról elnevezett díjra pályázatot írtak ki kórusművek írására, azonban az első forduló 17 pályaműve közül egyet sem ítéltek díjra érdemesnek. A második kiírásban hat pályamű érkezett be, közülük a „Tied vagyok, tied hazám” jeligéjű kapta a díjjal járó 50 forintot. Rieger György nyert „Ki a gonddal” című kórusművével, amely később kedvelt darabja lett műsoruknak.
Egy zavaró, kellemetlen folyamat indult el ezekben az években, az alapítás után. Egyes tagok azt a szokást vették föl, hogy „átrándultak” más énekkarokba szerepelni, más dalos egyesületek tagjai pedig „bejelentkeztek” ide is. A dalárda választmánya lépett: megtiltotta azt, hogy a Pécsi Dalárda tagjai más kórusoknak is tagjai legyenek! Ez viszont viharos tiltakozást váltott ki a tagság egy részéből…
Meg kell említeni azt a tényt, hogy ekkor nem naptári, hanem hangverseny-évadban számoltak, amely azt jelentette, hogy ősztől tavaszig tartott a választmány összegzése. Az 1867/68-as szezonban az a lényegre törő vezetési/adminisztratív változás történt, hogy amíg addig minden közgyűlésen ellenőrzésképpen jelen volt egy királyi biztos, a kiegyezés hatására az ő jelenléte ekkor már elmaradt… Nem csoda, hogy a kuruc-virtus rögtön fölébredt, és azonnal fölvették műsorukba az addig tiltott Mosonyi Mihály:”Ébresztő”-jét, a zenekari számok közül pedig a Rákóczi-indulót!…
Hozzászólások