Magyarsároson (Erdélyben) immár tizenkilencedik alkalommal rendezték meg a falu ötvenéves szülötteinek kortárstalálkozóját. Az egész közösséget megmozgató eseményen készült képek csak egy halvány kísérlet lenyomatai a bensőséges hangulat felidézésére.
Ötven év. Nem tudom, sok vagy kevés? Fél évszázad. Hosszú idő. Régen, gyermekkoromban a hatvanéveseket már nagyon öregnek tartottam, és most, alig egy évtized választ el tőle, a hőn áhított nyugdíjas kortól. De vajon, hányan fogjuk azt megérni? Nem tudni, és ez így jó.
Bizonyára ti is így vagytok vele, de nekem álmaimban mindig a régi, gyermekkori emlékeim sejlenek fel. Az első iskolai nap, még a régi „magyar iskolában” – aminek ma már nyoma sincs –, utána folytatás a „román iskolában”, majd felsős korunkra felépült az új, akkor modernnek mondható, ma is működő iskolánk, ahonnan nyolcadikosan elballagtunk. Magyar tagozatról. Ki, az életbe. A falusi emberek első generációjaként, akiknek a szüleik már más sorsot, szakmát, érettségit szántak adni a kezébe. És én úgy érzem, ezzel az eséllyel mindnyájan éltünk. Tudom, hogy ez közhely, de azért a mi időnkben is történt egy és más: megjelentek a faluban az első lámpás rádiók, majd kissé később a fekete-fehér tévék, és ez akkor nagy szenzáció volt. Élőben láthattuk a Holdra szállást! Kazettofonnal sétáltunk az utcán, a strandon. És boldogak voltunk, mert a gyermekkor, az egy visszafordíthatatlan álomvilág, még beteljesületlen álmokkal, vágyakkal.
Kissé később, már a felnőttkorunk hajnalán, tanúi voltunk egy letűnő világnak. Nagyapáink és nagyanyáink nagy titokban még elénekelték, vagy szavalták a Himnuszt és a Szózatot, vagy a „Talpra magyart”. Szüleink már mélyen hallgattak minderről. Nem ismerték, vagy féltek? Minket féltettek? Megalkudtak, és túléltek? Nem tudni. Beleszülettünk a „népi demokráciába”, és azt szenvedtük évtizedeken át. Bár mi ezt, akkor még nem észleltük. Csak néha az volt a furcsa, hogy miért is a dákok a mi őseink? Aztán dolgozni kezdtünk, családot alapítottunk, gyermekeket neveltünk. És egyszer csak a nagy lendület kifújt. Álszerényen még azt is mondhatnánk, hogy mi vagyunk a rendszerváltó generáció. De nem szabad elfeledkeznünk a nagyszüleinkről sem, akik még magyar állampolgárként születtek, és végigéltek két világégést vagy éppen a szüleinkről, akiknek magyar nyelven csak négy osztály elvégzése adatott meg, de becsülettel felneveltek minket.
Ámde, ez már a múlt. Tekintsünk előre. Örüljünk gyermekeinknek, akik már mind tanult, diplomás emberek, és lassan egész Európát belakják. Szerintem, nekünk az a feladatunk, hogy ők is Magyarsárost érezzék szülőföldjüknek, szüleik szülőföldjének, és ide HAZA jöjjenek, feltöltődni.
És akkor, még nincs veszve semmi.
Hozzászólások