Mikor bekattogott az utolsó villamos a hegy alá, fáradtan maga alá húzta kerekeit, s elpihent éjszakára. A szolgálatos kuvasz nézte egy darabig a magányos utolsó utast, amikor ráfordult a klinikához vezető erdei útra. Aztán ásított egyet, s visszamászott a házába. Végleg csend lett.
A férfi félúton rátért egy keskeny csapásra, ami lerövidítette a kettes pavilon felé az utat. Már csukott szemmel is odatalált volna, hisz vagy huszadszor járja, de még ilyen rohadtul sose érezte magát. Elejtette az olvasnivalóval tele táskát, és összegörnyedve dőlt neki a közeli fának. Kínlódott a rátörő öklendező rohamtól, és a tölgy kérgében fogást keresve, remegve csúszott egyre lejjebb a földre. Később, amikor már újra képes volt nyugodtan mély lélegzetet venni, kikeresett egy doboz sört a táskájából, és óvatosan beledöntötte a torkába, vigyázva, hogy egy csepp se folyjék mellé. Ettől erőre kapott, s elszántan továbbindult. Vagy húsz perc múlva megérkezett a ház elé. Egy sör még maradt a táskában, de ezt már bedugta a háztól balra az egyik bokorba. Úgyis elvennék – gondolta, s becsöngetett.
A két üvegajtóval zárt zsilipben az éjszakás nővér leültette, és átszólt az ügyeletes orvosnak. Vagy egy órát ücsörgött, ezért kérte a nővért, adjon legalább valami tablettát, mert már nehezére esik beszélnie is.
– Majd ha itt az orvos, addig nem adhatok – sajnálkozott –, de hát ezt tudja maga is – mosolyogta kedvesen. Később átszólt a doktor, hogy hozzon új beutalót, mert a régi már egy hónapja lejárt.
– Hogy az a…! – Mikor jut italhoz éjjel az erdőben? –, de ezt már kinn a kapu előtt gondolta. Hirtelen eszébe jutott a doboz sör, amit a bokor alá rejtett. De mintha a föld nyelte volna el. A sötétben nem találta, hiába gereblyézte végig a földet az ujjaival. Végül is feladta, vállára kapta a táskát, ami kegyetlen nehéz volt. Elátkozva a hülye fejét, hogy még lexikont is csomagolt magának arra az időre, míg benn lesz. Egy félóra alatt leért a városba, de azt az utat még Dante nem ismerte, mert különben beleírta volna a komédiájába.
Ácsorgott egy darabig az országúton, hátha valaki haza viszi, de jó, ha félóránként elszáguldott egy jármű. Elvesztette az irányérzékét, s verejték öntötte el a homlokát. Arra gondolt, hátha rossz oldalon várja a megváltó autót, ezért becsöngetett a sarkon lévő gyér fényű zártkörű klubba. Éppen egy pár lépett ki. Megkérdezte a pár férfi tagját, egy lánykereskedő kinézetűt, hogy melyik oldalára álljon az útnak, ha a városába akar jutni. – Isten áldja meg azt az embert, bármi bűne is van! – gondolta. Nemcsak megmutatta az utat, de kihozatott a portástól még egy üveg sört is. Ettől a jóságtól könnybe lábadt a szeme. Hogy öröme teljes legyen, alig végzett a sörrel, egy autó is megállt és elvitte hazáig. – Mint a mesében.
Otthon halkan nyitotta a kapuajtót, hogy fel ne ébredjenek az emeleti lakók. Nem ment be a lakásába, mert úgysincs ital odahaza. Az asszonyt meg pláne nem akarta felébreszteni, ha meg nem alszik, akkor sokkal nagyobb szenvedés elviselni, ahogy rátámad. Inkább leosont a pincébe. Emlékezett, hogy ide rejtett tegnap négy deci konyakot, végveszélyre. – Hát most az van!
Tudta, nem szabad a kutatásnak hebehurgya módon nekiállni, mint fenn a klinikánál, mert akkor egyre idegesebb lesz, és végül is szomjan döglik.
Takács Zoltán illusztrációja
A könyvek mögé szokta rejteni. De most sehol semmi. Legfeljebb üres palackokat markolt, mikor a kötetek mögé nyúlt. Ezen annyira feldühödött, hogy az összes könyvet a földre szórta. Ismét elgyengült, s leült egy háromlábú székre. Középen hevert a rengeteg megsértődött könyv, csak Poe, Jack London és Josef Roth nézte résztvevően. Ahogy az őrület határán gunnyasztott ott, hirtelen megvilágosodott, s agyába felvillant a kép. Hisz reggel a félüveg konyakot a hatalmas szürke kukába csúsztatta, hogy később, ha felmegy az asszony, elrejtse a sétányon. Csak elfelejtette. Óvatosan kilopózkodott a ház elé a tárolóhoz. Nagyon magas volt, a kezével nem ért le a szeméttartály fenekére, ezért nagy nehezen belemászott. Mikor lecsúszott a halomra, már sejtette, hogy bajos lesz majd innen kimászni, de egyelőre izgatottan nekiállt a kincskeresésnek. Nem is kellett sokáig markolásznia a szemetet, ételmaradékot, mert jobb kezével mindjárt megérintette a jól ismert testet, amit aztán az ujjai a sötétben is szeretettel fogtak át. Mint a halottnak hitt szerelmese lenne újra itt; – na, talán még egy kicsivel több is.
Lecsavarta a kupakot, s egy hatalmasat húzott az üvegből.
– Na! Most már meg is halhat, azt se nagyon bánná. Hirtelen elmosolyodott, mert az jutott eszébe, mi lenne, ha valakinek most lenne kedve a szemetet beönteni, és ő meg a sötétből méltatlankodva kiszólna.
Nem hiszi, hogy az az ember túlélné. Na persze, ő se venné jó néven, ha fejére öntenék egy vödör használt pelenkát és miegymást…
Még egy darabig ücsörgött a szemétben, hogy erőt gyűjtsön, majd nagy nehezen feltornázta magát a kuka peremére. Onnan persze lefordult, és nagy puffanással terült el a fűben. Az üvegnek, hál’ Isten, nem történt baja. Ahogy volt, koszosan, büdösen, visszabotorkált a pincébe, és lefeküdt a földön szerteszét heverő könyvei közé. Ahogy fektében oldalra nézett, meglátott a szekrény lábához simulva egy üveg konyakot. Ott pironkodott, mint egy szűzlány, amikor először akar markolni egy vérmes kedvű férfit.
Hozsanna! Köszönöm Uram, hogy rám tekintettél a magasból! És akkor hirtelen döntést hozott. Magához vette az üveg konyakot, s az abszolút garantált gyógyszermennyiséget, ami elég lesz majd, hogy jobblétre szenderüljön. Zsebébe rakott öngyújtót s egy pakli cigarettát; – ez elég lesz – vigyorogta. Könnyed szívvel, de nehéz lábakkal elindult a hegyek felé. Igazán így szép befejezni. Csak attól tartott, hogy egy erdész korán kelő kutyája idő előtt rátalál.
Hozzászólások