A folyosó ablakai az udvar felé néztek, csak délután sütött be egy kis napsugár. Olvasgatni, tanulni, csak az ablakok közelében lehetett. A félhomályban maradt beugrókat kedvelték az egyetemisták, az összebújó párok nem zavarták egymást. A máskor zajos épület most csendesen várta az őszt, az új tanév kezdetét. Augusztus utolsó hetében a tantermek, és az irodák többsége üresen ásítozott. Kelemen tanár úr szobájából hangok szűrődtek ki, majd kinyílt az ajtó, és megilletődött, de jókedvű fiatalember lépett ki a folyosóra. A pszichológia nagyhírű professzora személyesen fogadta, és hasznos tanácsokkal, jókívánságokkal látta el, az Amerikai Egyesült Államokba utazó tehetséges diákot. Felajánlotta, hogy bármikor keresheti, ha annak szükségét látja. Sárvári Tibor úgy tervezete, egy évet mindenképpen a New Haven-i Yale egyetemen tanul, aztán majd meglátja, hogyan alakulnak a dolgok. Felkészült a nagy útra, mindent eltervezett, mindent elrendezett, mindenkitől elbúcsúzott, akitől illett, vagy kellett, bőröndjei becsomagolva, útra készen várakoztak. Három napja volt még indulásig, és ezt a három napot Klárival akarta eltölteni. A professzor búcsúszavai azonban megingatták. Úgy tűnt, mintha a tanár úr belelátna, tudna, vagy érezne valamit, mert határozottan, és sokat sejtetően fogalmazott: „Ilyen hosszú út előtt, aminek nem lehet pontosan látni a végét, nem hagyhat itthon nyitott problémákat. Biztosan elrendezett, eltervezett mindent?”
Tibor elgondolkodva lépett ki az egyetem kapuján. Hunyorgott az erős napsütésben, amikor elindult az autóbuszmegálló felé. Felszállt az első buszra, leült, kinézett az ablakon, de semmit nem érzékelt a kinti világból. Kelemen doktor szavai visszhangoztak fejében, majd újra és újra visszatért egy kérdés: miről feledkezhetett meg, mit tudhat, vagy érezhet a professzor? Amikor felnézett, meglepetten érzékelte, hogy ismeretlen helyen jár, egy másik autóbuszon van, mint ahol lenni szeretne. A Savoya park felé közelednek. Sosem járt arra, de nem bánta tévedését. Úgy döntött, még utazik két megállót, akkor leszáll, sétál egy nagyot az ismeretlen környéken, hátha rendeződnek gondolatai. A céltalannak tűnő bolyongás közben hirtelen megtorpant, mert olyan szagot, vagy inkább illatot érzett, amely nagyon emlékeztette valamire, de nem tudta mire. Hiába kutatott emlékeiben, nem jött rá a megoldásra. Tanácstalanul nézett körül, és egy kisebb színes plakátot vett észre, amelyen egy jósnő hirdette magát, és jövőbelátó képességét. Tibor önkéntelenül elmosolyodott. Nem hitt az elvont tudományokban, a természetfeletti erőkben, a jóslásban, de most mégis úgy gondolta: nem véletlenül keveredett ide, és vette észre a plakátot, amelyen egy telefonszámot ajánlottak időpont egyeztetésre. Ha most azt mondják – döntötte el –, hogy két órán belül fogadnak, akkor odamegyek. Annyira valószínűtlennek tűnt az a helyzet, hogy mobiltelefonján felhívta a számot. Bemutatkozott, majd a lehetséges időpont és a cím után érdeklődött. Teljesen elképedt, mert egy kellemes női hang azt mondta, hogy most azonnal fogadja, és ha felnéz a szemben lévő ház első emeletére, a második ablakban látni fogja őt. Menjen nyugodtan, már várja, a lépcsőtől balra az első ajtón csöngessen.
A régi bérház tiszta, rendezett lépcsőházában már hevesen dobogott Tibor szíve, a lakásba belépve ez csak erősödött. Negyven év körüli, különös tekintetű hölgy fogadta, akiről egyszerűen nem lehetett megmondani, hogy szép, vagy csúnya, kedves, vagy rideg. Egyszerre volt mindegyik. A hosszú előszobában gyenge vörös fény égett, nagyon halk zene szólt, leginkább hegedűre emlékeztetett. Öt csukott ajtót lehetett megszámolni. A jósnő a harmadikat nyitotta meg a fiú előtt, és helyet mutatott egy kék bársonnyal letakart asztal elé tett széken. A szobában csak gyertyák égtek. Az asztalt jól megvilágították, másutt félhomály, vagy sötétség volt. A hölgy leült Tiborral szemben, és kedvesen nézett rá.
– Örülök, hogy eljött hozzám. Nerádia vagyok, jósnő. Miben segíthetek?
– Ön várt engem? Tudta, hogy jövök?
– Azt nem tudtam, hogy Sárvári Tibor jön hozzám, de azt igen, hogy érkezik majd egy fiatalember, akinek szüksége lesz rám. Ugye jól értettem a nevét?
– Igen, de honnan tudta, hogy jövök?
– Jósnő vagyok, sok mindent látok előre – mosolygott sejtelmesen a hölgy. – Szeretném öntől hallani, miért jött hozzám.
– Pontosan nem is tudom megmondani. A véletlen hozott ide – fontolta meg a szavakat Tibor, mert minél kevesebbet akart elárulni magáról.
– Sugárzik önből valami bizonytalanság. Valószínűleg nagy változás előtt áll, és nem tudja mi lesz belőle. Ha úgy dönt, hogy kíváncsi erre, és bízik bennem, akkor tudok segíteni.
– Igen, kérem! – bólintott Tibor, és érezte, egyre jobban Nerádia hatása alá kerül.
A jósnő tekintete megváltozott, szemei hideggé váltak. Harminchat lapos cigánykártyát vett elő egy faragott fadobozból. Megkeverte, majd az asztalra tette. Huszonegy lapot kellett kiválasztania Tibornak, amelyek három kisebb pakliba kerültek, a múltat, jelent, jövőt szimbolizálva. Ezután Nerádia az első pakli kártyáit vízszintesen sorba rakta, majd ugyanúgy alá a másodikat, az alá a harmadikat. Hét oszlop keletkezett.
– Az első oszlop – hallatszott a sejtelmesen a búgó hang – az önre vonatkozó információkat tartalmazza, a második az ember által befolyásolhatatlan környezeti hatásokat. A harmadik a vágyakat, félelmeket, a negyedik a reményt, az ötödik olyan előre nem látható eseményeket, amire senki sem számít, a hatodik a közeljövő, a hetedik a távoli jövő eseményeit sejteti. Minden kártyának több jelentése van, ezért csak együtt, egymással összefüggésben lehet őket értelmezni. Nézzük, mit mondanak a lapok.
Tibor érezte, egyre szaporábban, és egyre hangosabban lélegzik. Gyomra görcsölni kezdett, és rossz érzése támadt, ahogy a kártyákra nézett. Nem értette pontosan Nerádia szavait, csak annyit, hogy a múlt, a jelen, a jövő egyaránt előbukkanhat, és remények, vágyak, akadályok, félelmek keverednek majd a jóslatban. Tekintetét ide-oda kapkodta a lapokról. A képek alatt egy-egy szót olvashatott, amely vagy egyértelműen következett a rajzból, vagy nem. Volt ott „utazás”, „halál”, „levél”, „katonatiszt”, „bíró”, „ház” és további tizenöt kártya, számára áttekinthetetlen, borzongtató rendszerben.
– Mit jelent mindez Nerádia?
– Különös, nagyon különös! – nézett szinte sajnálkozva Nerádia Tiborra. – Ahogy mondtam, az egyes lapokat nem önállóan, hanem az őket körülvevőkkel együtt kell értékelni. Ritkán látok ilyen ellentmondásos jelenséget. Gyors változásra, valószínű nagy utazásra számíthat, és valamilyen üzenetre is, nagyon közeli időpontban. Örömmel indul az útra, de váratlan kellemetlenségei lesznek, csalódni fog valakiben, vagy valamiben. Esetleg az érzékszervei csapják be. Megtalál, vagy elveszít egy régi barátot, ezt nem látom pontosan. A veszteség és remény kártyája együtt van, ami azt sugallja, hogy bajba kerül, de ha elég erős lesz, kilábal belőle. Ezt erősíti az özvegy férfi kártyája, amely a szomorú kép ellenére nem jelent feltétlenül rosszat, bár a szerencsétlenség kártyájával van együtt. Egy idősebb férfi avatkozik az életébe. Nem rossz szándékkal, mégis valamilyen problémát okoz. Ez lehet az apja, egy barátja, egy elhunyt rokon, ismerős a távoli múltból, vagy akár a túlvilágról is. A betegség kártya ebben a környezetben szerelmi válságra utal. Hamarosan találkozni fog egy hivatalos személlyel, aki segíteni és akadályozni is tudja, legyen vele óvatos.
– Meglepően találó volt, amit mondott kedves Nerádia. Nem értem az aggodalmát, én sokkal nyugodtabb vagyok, mint amikor elkezdtük. Valóban hosszú útra készülök. Amerikába megyek, mégpedig örömmel. Hogy lesznek kellemetlenségeim? Bizonyára igen. Új környezet, idegen emberek, de bízom magamban, ahogy ön is mondta: képes leszek úrrá lenni a problémákon. A barátban való csalódáson túl vagyok, ez önnek a múltból jöhetett elő, vagy csak ráhibázott. A jó szándékú idősebb férfi telitalálat. Kettő is van. Apám és a professzorom. A túlzott aggódásukkal, fontoskodásukkal tényleg okozhatnak nekem problémát. Három nap múlva indulok, egyik hivatalos személytől a másikig, valóban bölcs tanács, hogy az amerikaiakkal okosan viselkedjek, különösen a beléptetéskor. Szerelmi életem rendben van, ebben bizonyára téved.
– Örülök, ha így látja kedves Tibor. Eltekintek a tiszteletdíjtól, és minden jót kívánok önnek. Azért legyen óvatos, a gyertyák olyan furcsán lobbantak időnként, és amikor az imént beszélt, az egyik ki is aludt ön mögött. Én elég erősnek érzem azt a jelet, hogy a múltból felbukkanhat valamilyen üzenet, valami váratlan dolog. Kikísérem! – ajánlotta fel a jósnő, majd amikor Tibor felállt és elfordult, fejcsóválva és aggodalommal pillantott a halál kártyájára, amely úgy helyezkedett el a többi között, hogy tényleges halálesetet, de valamilyen kedvezőtlen dolog „halálát”, azaz befejeződését is jelenthette.
Tibor határozott léptekkel indult el visszafelé azon az úton, amelyiken Nerádia házához ért. Nem jutott messzire, amikor újra érezte azt a furcsa illatot, amit a plakát előtt, amiért megállt. Pipadohány, döbbent rá! Gyuri bácsi pipadohánya! Máris itt az üzenet a múltból? – kérdezte önmagát, és akaratlanul, de mégis összekapcsolta a jósnő és a professzor szavait. Egyre biztosabb lett abban, hogy van valami, amit még meg kell tennie, és azt a múltban kell keresnie. Semmi kétség, Gyuri bácsi üzent neki, és nem ok nélkül. Tizenegy éve nem látta az öreg erdészt, pedig úgy búcsúzott el tőle, hogy jövőre újra visszajön, és sohasem fogja elfelejteni. Kilencéves volt, gyermeki ígéretnek tekintette mindenki, az erdész sem vette komolyan, pedig ő is megkedvelte az eleven, érdeklődő kisfiút. A következő nyár édesapja külföldi munkája miatt másként alakult, mint ahogy tervezték, azután pedig szülei nem akarták, hogy visszatérjen a Zempléni-hegység kis falujában élő távoli rokonokhoz. Nem tudta ennek okát, egy ideig még próbálkozott, aztán beletörődött a „majd egyszer”-be. Az évek gyorsan teltek, a nyarak új és új programokat, kalandokat hoztak, és a visszatérés elmaradt. Az évekig elfojtott vágyakozás és kíváncsiság teljesen hatalmába kerítette Tibort. Már semmi sem tarthatta vissza, hogy elinduljon, meglátogassa a kedves öreget, és tőle is elköszönjön. Szüleinek nem vallotta be igazi úti célját, mert attól tartott nem értenének egyet vele. Klárira hivatkozott, amolyan búcsúprogramra a közeli hegyek között, így minden nehézség nélkül megkapta apja autóját. Szerelmének muszáj volt mindent elmondania, nehogy keresse őt, amíg távol van, de ígérte sietni fog. A lány megértőnek tűnt, csupán azt kérte ne rohanjon el tőle hajnalban, legalább a reggelit költsék el együtt. A reggeliből aztán majdnem ebéd lett, mert a hajnali szenvedélyes szeretkezés után alaposan elaludtak. Egyikük sem bánta. Klári egyébként sem tervezett különösebb programot aznapra, Tibor pedig úgy gondolta, hogy legfeljebb változtat a sorrenden. Előbb megy az erdészházhoz, és csak azután a faluba. Végül is teljesen mindegy, a lényeg az, hogy találkozzon az öreggel.
A déli órák ragyogó napsütése kétségessé tette a meteorológiai szolgálat előrejelzését. Észak-Magyarországra erőteljes vihart jósoltak, azt javasolták, senki ne induljon el otthonról. Tájékoztatták a lakosságot a várható mágneses viharokról is, amelyek ereje és hatása kiszámíthatatlan. Legyenek óvatosak, vigyázzanak az elektromos készülékekkel. Tibor Füzesabony közelében járt, amikor a híreket hallgatta. Nagyvonalúan legyintett az autórádióra, azonban Miskolcnál már bebizonyosodott: a figyelmeztetés nem volt alaptalan. Sűrű, sötét felhők gyülekeztek, a szél megerősödött, port, szemetet kavart a levegőben, nagy cseppekben esni kezdett az eső. Ennek ellenére tartotta eredeti elképzelését, és a falu helyett az erdészház felé kanyarodott az ismerős köves úton. Alig több mint két kilométert kellett megtenni az erdő széléig, ahol már ijesztő helyzet fogadta. A fekete felhők teljesen eltakarták az eget, csaknem éjszakai sötétég lett. Különös módon alig esett az eső, azonban félelmetesen dörgött, óriási villámok csapkodtak, Tibor többször érezte úgy, mintha közvetlenül mellette érnének földet. A szél tombolt, őrült módon tépte a fákat, letört gallyak, ágak repültek a levegőben. A legjobb megoldásnak az látszott, ha a fáktól biztonságos távolságra leállítja az autót, és megvárja az ítéletidő elmúlását. Mobiltelefonját kereste, azonban sehol sem találta. Fel akarta kapcsolni a belső világítást, de hiába kattintgatta a kapcsolót, semmi nem történt. A motort is sikertelenül próbálta beindítani. Úgy tűnt, lemerült az akkumulátor, amire semmi ésszerű magyarázatot nem talált. Aggodalommal dőlt a kormányra, behunyta szemét, és reménykedett.
A reggeli napsugár megcsillant az autó visszapillantó tükrében, onnan az utastérbe verődött. Tibor a kormányra dőlve aludt, mellette egyre hangosabb szólt mobiltelefonja. Megébredt, és hirtelen nem tudta hol van, hogyan került oda. A telefonon édesapja kereste, azonban nem vette fel, mert fogalma sem volt mit mondjon neki. Előbb rendeznie kellett zavaros gondolatait. Arra emlékezett, hogy az éjszaka az erdészházban volt, találkozott Gyuri bácsival, de hogy utána mi történt, hogyan került vissza az autóba, arról semmi emléke nem maradt. Bizonyára az öreg kísérte ki – gondolta –, de azért az mégis csak barátságtalan dolog, hogy éjnek évadján, vagy hajnalban kitessékeli őt a házából, és berakja a működésképtelen autóba. Kereste zsebeiben az indítókulcsot, de nem találta. Akkor eszmélt rá, hogy az este eltűnt telefonja most a mellette lévő ülésen hevert, ahol pedig biztosan kereste. Pillantása a gyújtáskapcsolóra esett, és újabb meglepetés érte, mert a kulcs benne volt. Elfordította, a motor az első pöccenésre beindult. Már semmit sem értett. Kiszállt, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait, mozogjon kicsit, és megpróbálja felidézni az este és éjszaka történteket. Körbeforgatta fejét, tornáztatta nyakát, teleszívta tüdejét a friss reggeli levegővel. Visszaült az autóba, erősen gondolkodott, és egyszer csak, mintha egy filmet nézne, peregni kezdtek a képek előtte.
Amikor először megébredt, már nyoma sem volt a viharnak. Csendes, holdfényes éjszaka vette körül, a telihold besütött a fák közé, minden remény megvolt arra, hogy jól lehet látni az erdei úton. Abban a helyzetben, amikor se lámpája, se telefonja, se üzemképes autója nem volt, az egyetlen épeszű döntést hozta, és elindult Gyuri bácsi háza felé. Jól emlékezett a gyerekkori kalandokra, amikor gyalog tették meg ezt az utat. Az erdő szélétől negyedórát kellett sétálni egy útelágazásig, ahol jobbra fordultak, és néhány perc után elérték a nagy gyümölcsös kerítését. Amellett haladtak tovább, és kétszáz-kétszázötven méter után már látni lehetett a tisztást, és rajta az erdészházat. Magához vette az indítókulcsot, bezárta az ajtót, és kissé fázósan elindult. Nem félt, mégis megborzongott, amikor tíz perc sem telt el elindulása óta, és azt érzékelte, hogy párafüggöny közelít felé, amely lágyan körbefogja. Felejthetetlen élmény jutott eszébe. Egyszer elkísérhette Gyuri bácsit vadászatra. Fent ültek a magaslesen, gyönyörködtek a lemenő nap fényében, hallgatták a csendet. Az erdőből kilépett egy őzbak, és a tisztás szélén legelészett. Gyuri bácsi távcsövével nézte, alig hallhatóan dünnyögött, szinte csak magának: „öreg bak, törött aganccsal, akár lőhető is lenne…” Puskájáért nyúlt, amikor fátyolszerű pára indult el az erdőből, ellepte a tisztás szélét, eltakarta a bakot, majd néhány másodperc múlva eloszlott, de akkor az őz már nem volt ott. Gyuri bácsi az erdő szellemét emlegette, aki most megvédte az őzet. Nem szabad rá haragudni – mondta az álmélkodó kisfiúnak –, majd bizonyára nekünk is segít, ha egyszer szükségünk lesz rá. A mesés magyarázat egy gyereknek hihető volt, de most már hihetetlennek tűnt. Mégis arra gondolt, hogy vagy teljesen elvesztette időérzékét, vagy valami rejtély történt, mert amint a pára eloszlott, ott állt a kerítés végénél és látta az erdészházat. Ablakából fény szűrődött ki a bokrokra, ezért bátran bekopogott, és benyitott az előszobának, konyhának, nappalinak egyaránt szolgáló helyiségbe. Gyuri bácsi az asztalnál ült, és sörétes lőszert készített, ahogy azt annak idején is oly sokszor tette. A házban semmi nem változott, minden úgy nézett ki, ahogy az emlékeiben élt. A bútorok, a trófeák a falon, a képek, a falvédők, még az asztalterítő is. Az öreg erdész pontosan olyan volt, ahogy utoljára látta. A meglepetés legcsekélyebb jele nélkül köszöntötte őt, mintha várta volna. Maga mellé ültette, érdeklődött, hogyan és miért jött vissza annyi év után. Elégedetten bólogatott, amikor meghallotta, hogy Tibor elköszönni jött hozzá. Közben tovább dolgozott, szinte oda sem nézett. Minden a helyére került, a lőpor, a fojtás, a sörét, a csappantyú. Szépen sorakoztak a kész patronok, ám egyszer baj történt. Feldőlt a lőportartó, és az asztalra ömlő lőporból néhány gramm az asztal alá, a lábuk mellé hullott. Tibor a kezével, az erdész kis kefével igyekezett összekotorni, felszedni, és a még használható mennyiséget visszatenni a tégelybe. A kis baleset után Gyuri bácsi gondosan összepakolt, felsöpört, majd eltette az eszközöket. Visszaült az asztalhoz kedvenc karosszékébe, pipára gyújtott, és az elmúlt évekről, az utolsó találkozás óta eltelt időszakról kérdezgetett. A beszélgetés egyre lassúbbodott, halkult, aztán abbamaradt, és csak néztek egy fényképet, amely egyszer csak odakerült az asztalra. Ica néni tekintett rájuk. Ica néni Gyuri bácsi felesége volt valamikor, de már régen eltávozott egy másik világba, legalábbis az öreg mindig így emlegette elhunyt feleségét. Aztán minden lassan elhomályosult, nagy lett a füst, vagy talán a pára kúszott be a házba, nem lehetett tudni, mert itt megszakadtak az emlékképek.
Tibor gyorsan döntött. Visszamegy Gyuri bácsihoz, és tisztázza vele az éjszaka történteket. Apjának sms-t küldött. Megnyugtatta, ne aggódjanak, minden rendben van, majd később jelentkezik. Gyorsan haladt az erdei úton, nem kellett tizenöt perc, elérte az útelágazást, majd nemsokára a kerítést, pontosabban csak néhány oszlopot, ahol valamikor a kerítés volt. A sötétben nyilván nem láthatta a drótháló hiányát. Az utolsó oszlopnál a tisztás felé fordult, és földbegyökerezett a lába, lélegzete elakadt: az erdészház nem volt sehol. Zavarodottan nézett körbe, jó helyen van-e, de semmi kétség, ez az a tisztás. A közepére rohant, és döbbenten nézett azokra a földben lévő kövekre, amelyek az egykori alapból maradhattak ott. Lerogyott a fűbe, arcát kezébe temette, valósággal zakatolt az agya. Megőrültem, vagy csak álmodtam az egészet? – tette fel a kérdést önmagának. Egy óra kellett, amíg megnyugodott, és elfogadta az egyetlen magyarázatot. A mágneses vihar nemcsak az autó elektronikáját, de valószínű az ő agyát is megzavarta. Visszaballagott az autóhoz, és közben tovább gondolkodott. Álmodott, álmának minden eleme a múlthoz kapcsolódott, amit valamikor már átélt. Gyuri bácsi legalább hetvenéves lehet – vélekedett –, már biztosan nyugdíjban van, nem is ő az erdész. Biztosan évekkel ezelőtt kiköltözött a régi házból, amit aztán elbontottak. A faluban lakhat a gyerekeinél. Hová máshová mehetett volna? Jó viszonyban voltak Matyi bácsiékkal, biztosan befogadták, gondoskodnak apjukról. Beült az autóba, és elindult a falu felé. Könnyen odatalált, bár a környék sokat változott. A falu szélén új házak sorakoztak, de a templom és a főtér ismerősként fogadta. Megállt Matyi bácsi háza előtt, biztos volt abban, hogy jó helyen jár. Kinyitotta a kiskaput. A házigazda kijött a motorzúgásra és csodálkozva csapta össze kezét.
– Nahát, Tibike! Ugye te vagy az!
– Igen én vagyok Matyi bácsi. Gyuri bácsihoz jöttem, szeretnék tőle elköszönni.
– Ez nagyon szép tőled! Ki értesített?
– Senki. Miről kellett volna?
– Hát a temetésről!
– Milyen temetésről? – rándult össze Tibor gyomra, és kezdte rosszul érezni magát, zihált, nehezen lélegzett.
– Édesapám temetéséről. Ma délután kísérjük utolsó útjára. Azt mondtad, azért jöttél, hogy elköszönj tőle, akkor most miért vagy így meglepve?
– Gyuri bácsi meghalt? Ez lehetetlen! – csuklott el Tibor hangja, és meg kellett kapaszkodnia a kapufélfában.
– Sajnos igaz. Hála istennek, nem szenvedett. A szobájában pipázott, amikor hirtelen megállt a szíve. A kedvenc karosszékében ült, amit elhoztunk neki az erdészházból. Azóta már bizonyára együtt vannak édesanyámmal! – mondta Matyi, és majdnem elsírta magát. – Gyere, kerülj beljebb! Köszönöm, hogy eljöttél.
Tibor megvárta a temetést, elbúcsúzott Gyuri bácsitól, majd elköszönt a rokonoktól, és másnapi utazására hivatkozva, sietve távozott. A csodával határos módon szerencsésen hazaért, pedig útközben sokszor azt sem tudta merre jár, milyen forgalomban halad. Szerencsére jó vezető volt, sokszor megkapta az autót, így a mozdulatok rutinossá, a figyelem ösztönössé vált anélkül, hogy tudatosan ügyelt volna rá. Szüleinek nem beszélt a jósnőről, a viharról, a kísérteties álomról, a lebontott vadászházról, csak Gyuri bácsi halálát, és a temetést mesélte el. Nem értették, miért ment el, egyáltalán honnan tudta, hogy mi történt a távoli zempléni falucskában, de látták elképesztően zaklatott lelkiállapotát, nem akarták tovább bolygatni. Majd holnap – gondolták –, de sohasem kaptak magyarázatot. Klári túlzottan megértőnek bizonyult, amikor Tibor egyedüllétre vágyott. Egyébként is túlságosan hosszúnak találta az egy évet, már másfelé tekingetett. Nem áltatta a meglepett fiút, nem ígért hűséget.
Az éjszaka álmatlanul telt. Tibor újra és újra végigélte, végiggondolta az elmúlt három napot. Minden a professzornál kezdődött, aki azt éreztette vele, hogy feladata van, és igaza volt. A jósnő is oly sok mindenre ráérzett. A nagy utazással talán nem is Amerikára célzott, hanem a Zempléni-hegységre, vagy a különös álombeli időutazásra. Az üzenetet a pipafüst illatában látta. Bajban volt, viharban, mágneses viharban, de kijött belőle. Találkozott, és mégis elvesztett egy öreg barátot, a szerelme is válságba jutott. Hivatalos személlyel ugyan nem találkozott, de Amerikában bármi megtörténhet, és bizony hamarosan ott lesz. Holnap indul.
A reggeli izgatott készülődés, búcsúzkodás, a reptérre történő utazás, a csomag feladása, az utasfelvétel formaságainak intézése, feledtette az előző napok izgalmát. Tibor megnyugodva ment a biztonsági ellenőrzésre, semmitől sem kellett tartania. A biztonsági kapun átlépő utasok közül – ahogy ez mindig is történik – véletlenszerűen kiválasztanak néhányat. Speciális törlőkendőt húznak végig a kezükön, esetenként a ruházaton és cipőn. A kendő ezután egy műszerbe kerül, amely jelzi, ha valami rendellenességet észlel. A biztonsági szolgálat munkatársai azon a napon Tibort is megállították. Az eredményt látva nem engedték tovább. Odahívták főnöküket és valamit jelentettek, vagy magyaráztak neki. Hamarosan egy egyenruhás rendőr lépett hozzá. Felszólította, hogy vegye magához kézipoggyászát, és menjen vele. Egy irodába kísérte, ahol a Bokros őrnagyként bemutatkozó rendőrtiszt elkérte útlevelét, repülőjegyét. Az okmányokat egyenruhás kollégájának adta azzal, hogy intézkedjenek a szokásos módon. Leült íróasztala mögé, és helyet mutatott az egyre idegesebb Tibornak az asztal előtti széken. Fejét ingatva végigmérte, majd elképesztő információt közölt vele.
– Sárvári úr! Egyelőre, amíg nem tisztázza magát, nem engedhetjük tovább!
– Miért? Mi a probléma?
– A szakmában robbanóanyag nyomkeresésnek hívott gyorsteszt minden kétséget kizáróan lőpornyomokat mutatott ki! Hogyan kerültek ezek önre?
– Lőpornyomokat? – döbbent meg Tibor, és már biztos volt abban, hogy a zempléni hegyekben nem álmodott. A lehetetlenség korlátait áttörve találkozott Gyuri bácsival. A jósnő igazat mondott és most felbukkant a hivatalos személy is, aki akadályozhatja, vagy segítheti. Vajon mi történik még? – kérdezte önmagától.
– Nos? Várom a magyarázatot!
– A magyarázatot? – nézett a fiú az őrnagyra. – Attól tartok, nem fogja elhinni!
Tibor elmondott mindent, a pipafüsttől a temetésig. Maga sem bízott abban, hogy hisznek neki, mégis pontosan, részletesen beszélt mindenről. Egyre nyugodtabb lett, és egyre meggyőzőbb. A rendőrtiszt figyelmesen, rezzenéstelen arccal hallgatta, majd elgondolkodva cigarettára gyújtott. Három, négy szippantás után a telefonhoz nyúlt. Megnyomott néhány gombot, és várt. Bizonyára fogadták a hívást, mert előbb nevét mondta be, majd rövid hallgatás után csak annyit: „Igen, gondoltam! Rendben van!” Letette a telefont, és a számítógépe elé ült. Jegyzőkönyvet írt. Gyorsan dolgozott, húsz perc alatt elkészült.
– Olvassa el, aztán írja alá! – szólt határozottan, és a fiú elé tette az iratot, aki egyre nagyobb megdöbbenéssel és meglepetéssel olvasta.
– De kérem, én nem ezt mondtam!
– Tibor! A feladott csomagját átvizsgáltuk, semmi gyanúsat nem találtunk. Ha ön most aláírja azt, hogy a Zempléni-hegységben, kirándulás közben sörétes lőszerek elhasznált, eldobott hüvelyeit találta meg, és azokat szórakozásból szétszedte, belsejét fogdosta, zsebre tette, akkor én most saját felelősségemre elengedem. Még eléri a repülőt! De – nyomta meg a szót határozottan a férfi – soha senkinek nem mondhat mást!
– Őrnagy úr! Ön hisz nekem?
– Többször tapasztaltam már, hogy az életben vannak különös véletlenek, megmagyarázhatatlanul összeillő események. Nyolc évvel ezelőtt Miskolcon dolgoztam a megyei főkapitányságon. Egy nyári délután ötéves kisfiú eltűnését jelentették be, aki a Zempléni-hegységben kirándult szüleivel. Több mint furcsa körülmények között találtuk meg, nem messze egy nagy gyümölcsöstől, és az ön Gyuri bácsija is ott volt.
A rendőrtiszt újabb cigarettára gyújtott, mélyet szippantott, majd hosszan fújta ki a füstöt. Nézte, ahogy egy füstkarika lebegve száll a mennyezet felé, de gondolatai már az emlékek között jártak.
Sokan keresték a kisfiút. Rendőrök, tűzoltók, katonák, helyi lakosok segítették a kutatást. Nyomozókutyát vittek, helikoptert kértek. Egy budapesti család kirándult az erdőbe. A szülők szalonnasütéshez készülődtek, a fiúcska a negyven-ötven méterre lévő erdőszélen ugrabugrált. Kedvenc meséje volt Mátyás király története, amikor Zemplénben, a hegyek között eltévedt vadászat közben, és egy favágó segítette ki a bajból. Ezért mentek oda nyaralni, a kis Roland kedvéért. Már lobogott a tűz, szállt a füst, amikor azt észlelték, hogy az erdőből párafüggöny húzódik ki a tisztás szélére, és eltakarja a kisfiút. Amikor a pára felszállt, a gyerek már nem volt sehol. A szülők kétségbe esetten mondták el a történteket a kutatás vezetőinek. Az erdész próbálta nyugtatni őket azzal, hogy nem lesz semmi baj, a kisfiú épségben előkerül. Eleinte erre nem sok remény látszott. Semmi nyomot nem találtak, a kutya sem fogott szagot. Az emberek láncba fejlődve haladtak előre, a helikopter a fejük felett körözött. Lassan besötétedett, le kellett állítani a kutatóláncot, nehogy baleset történjen. Mindenkinek nem tudtak lámpát adni, a terep pedig egyre veszélyesebb lett. Szegény anya már magánkívül volt. Néhány járőr lámpákkal felszerelkezve folytatta az éjszakai keresést. Nem fűztek hozzá sok reményt, inkább csak a szülőket akarták nyugtatni. Szerencsére meleg éjszaka volt. Persze mindenki aggódott, és abban reménykedett, hogy a fiúcska nem esett gödörbe, vagy szakadékba.
Reggelre még nagyobb erőket mozgósítottak, ám valóságos csoda történt. Amikor a kutatást irányító törzs kiért a tűzrakó helyhez – emlékezett vissza az őrnagy –, ott találták a kis Rolandot. Az egyik padon aludt. Nadrágja szárán vérfoltra emlékezető szennyeződést láttak. A gyereken egyetlen karcolás sem volt, ezért senkit nem érdekelt, mivel kente össze magát. Az óriási öröm és megkönnyebbülés után azonnal a szülőkért mentek, akik az erdészházban virrasztottak. Rohantak, ölelték, csókolták a gyereket, dehogy haragudtak rá. Hol voltál, hogyan kerültél ide? – kérdezgette anyukája aggódó szeretettel. A kisfiú csodálkozva nézett rá, és azt bizonygatta, hogy ő bizony Mátyás királlyal vadászott. A szülők egymásra néztek, aztán a körülöttük állókra. Mindenki csak a vállát vonogatta azzal, hogy nem kell törődni a gyerek álmával, lényeg az, hogy megvan. Egyedül Gyuri bácsi mosolygott, és bólogatott, de ez neki is csak az eseményeket visszaidéző jelentés írásakor jutott eszébe. Soha senkinek nem beszélt arról, hogy valami megmagyarázhatatlan rejtélyt érez a gyerek eltűnésében, és előkerülésében. Tibor izgatott kérdése zökkentette vissza a jelenbe.
– Mire gondol őrnagy úr? Mi lesz most velem?
– Gyorsan összeszedi magát, hogy elérje a repülőgépet. Aztán, ha visszatért Amerikából, keressen meg! Elmegyünk együtt a Zempléni-hegyekbe, mert úgy érzem, ott még vár ránk valami.
Hozzászólások