2006 augusztusában elhunyt Nagib Mahfúz arab nyelvű egyiptomi író, a fáraók országának legünnepeltebb vezető szellemisége, az arab literatúra egyetlen irodalmi Nobel-díjasa.
Bár Világirodalmi Lexikonunk 1912-ben, a Ki kicsoda? harmadik, átdolgozott kiadása 1914-ben adja meg születése évszámát, Nagib Mahfúz ennek dacára 1911-ben született Egyiptom fővárosában, ahonnan haláláig ki nem mozdult. Kairói tehát, mint ahogy az valamennyi hőse és helyszíne is.
Halálával nemcsak a világirodalmat érte nagy veszteség, hanem a kultúrák közti párbeszéd ügyét, híveit is. Tudvalévő, hogy az európai, amerikai kultúrkörök és az arab világ kapcsolata legalábbis sajátos, de mindenképpen egyoldalú. Nem minden nemzetnek volt vagy van Germanus Gyulája, ennélfogva – miközben Mahfúz atyafiai arab nyelven vagy gyakran franciául, angolul olvassák Hemingway, Faulkner, Beckett, Böll, Frisch és Dürrenmatt műveit és színdarabjaik otthonosak az arab színpadokon – az „Ezeregyéjszakán” kívül alig tudnak valamit Kelet irodalmáról.
Így aztán – még 1988-ban – meglepődünk, amikor az arab világból egyszerre csak előbukkant egy előttünk eladdig ismeretlen Nobel-díjas. Akkor a második afrikai és az első arab író, akit az irodalmi világ létező legnagyobb kitüntetésévei illettek. A Svéd Akadémia megokolása szerint azért, mert olyan arab elbeszélőformát munkált ki, amely minden ember számára érthető: „Mind éles szemű valóságábrázolása, mind árnyalatokban gazdag műveinek szuggesztíven sokoldalú értelmezhetősége olyan arab regényíró-művészetet hozott létre, amelyben általános emberi érvényűség nyilvánul meg, és amely az arab kultúrában hozzájárul az irodalmi nyelv fejlődéséhez.”
Mahfúz leghíresebb alkotásának az 1950-es években megjelent Kairói trilógiát tartják. Emberöltőkkel felérő pályafutása során negyven regénnyel és novelláskötetekkel, színdarabokkal és körülbelül harminc filmforgatókönyvvel gazdagította az arab irodalmat. Ehhez képest magyarul eddig mindössze egyetlen önálló regénye jelent meg, a „Bidája va nihája”, azaz „Útvesztő” 1965-ben (Prileszky Csaba fordításában és Simon Róbert utószavával), továbbá néhány elbeszélése olyan antológiákban, mint a „Vadd Hamid pálmája”, az „Allah közelségében”, illetve „Az arab irodalom története” című kötetben. Németül 1985 óta olvasható a „Zuqáq al-middaqq” (Pöröly utca), valamint a „Bárka a Níluson”, „A tolvaj és a kutyák”, illetve a ,,Mecset a sikátorban”.
„Mi volt a foglalkozása? Hát bizony ez mindenki előtt ismeretes volt. Nyomorékokat hozott létre. Ezek nem voltak természetüknél fogva nyomorékok, hanem mesterséges, újdonsült torzszülöttek. Azok, akiknek a kolduláshoz nem volt természetük, hozzá fordultak, és a polcokon fekvő szerszámok segítségével mindegyiknek gyártott megfelelő csonkot. Egészségesen léptek odújába, és vakon, bénán, púposan, tyúkmellűen, tört karral vagy lábbal vánszorogtak ki.”
Germanus Gyula fordításában csak egy részletét ismerhetjük Nagib Mahfúz 1951-ben keletkezett regényének, amely a kairói szegénynegyed életét festi meg plasztikusan, realista színekkel. ,,Egyiptom García Márqueze” gyakran az angol Dickens írásművészetére emlékeztet az alakok hű ábrázolásával: „Ennek a romnak a bérlője Zajta volt. Ki csak egyszer látta, el nem felejthette többé. Sovány fekete testét fekete köpeny fedte, fekete feketén, ha csak két hasadékon át nem villogott volna két félelmetes fény: a szeme. Ennek ellenére Zajta nem volt néger, csak barnabőrű egyiptomi eredetileg, de a ráragadt szenny, amit az élet izzadsága ragasztott rá, fekete réteggé vastagodott. Gúnyája sem volt eredetileg fekete, de ebben a romházban minden elfeketedett.”
Az esetlegesség azonban még így is zavaró és megtévesztő. Nem teszi ugyanis lehetővé Mahfúz folytonosan megújuló munkásságának követését, hogy tudniillik a Dickens Londont ábrázoló regényeivel és Zola párizsi vonatkozású műveivel felérő Kairó-rajzok („al-Qáhira al-dzsadída”, ,,Khán al-Khalílí” stb.) alkotója a hatvanas években a realista módszertől az allegóriák, jelképek világához közeledik (,,A mi negyedünk fiai”, „Az esernyő alatt”), majd megírja a Szadat elnök idején játszódó „A felsőosztály” című regényét, hogy aztán metafizikai fejlődésregényekkel, misztikus vallási művekkel lepje meg olvasóit.
Hazája legtekintélyesebb íróját nemcsak az arab világ értelmiségi köreiben ismerik; hanem – mivel regényei közül sokat megfilmesítettek – az írástudatlanokéban is. Mint forgatókönyvíró sok tekintetben erősen befolyásolta Egyiptom és az egész Kelet realista filmművészetét. Az arab világban valóságos áradata van a róla szóló irodalomnak. A terjedelmes irodalmi munkásságát értékelő és elemző cikkek, monográfiák szerint a XIX. század végén élt első igazi egyiptomi regényíró, Heinkal után ő az úgynevezett második nemzedék képviselőjének számított. Mestereinek, tanítóinak olyan szerzőket vallott, mint Taiha Huszein, Abbász Mahmúd, al-Aqqád és az 1987-ben elhunyt Taufík el Hakím.
Fiatalemberként, filozófia szakos egyetemi hallgatóként Mahfúz olyan egyiptomi irodalmat ismerhetett meg, amely inkább európai volt, hiszen mindenekelőtt francia és angol mintákat követett. A klasszikus arab irodalom azonban éppúgy hatással volt rá, s e kettős örökségre támaszkodva járult hozzá az önálló, modern egyiptomi regény megteremtéséhez és az irodalmi nyelv elbeszélőstílusának kicsiszolásához.
Nagib Mahfúz 1934-ben végzett az I. Fuad Király Egyetemen. Évtizedekig állami tisztviselő, majd 1966-tól 1968-ig az egyiptomi állami filmtársaság igazgatója, végül pedig a kulturális miniszter tanácsadója volt. 1971-ben nyugdíjazták – ő azonban nem vonult nyugalomba. Deresedő fejel írt könyvében, a „Szerelem a piramisok tövében” címűben nemzedékek viselkedés- és gondolkodásmódját példázatszerűen elegyítve azon tűnődik aggódva, vajon mivé lesz a modern Egyiptom.
A középosztálybeli származású szerző Egyiptom valamennyi társadalmi osztályának tablóját megfestette több mint fél évszázad alatt, túlnyomórészt a középrétegek és az egyszerű emberek életét ábrázolva. Első, „Örült suttogás” című, meglehetősen visszhangtalan novelláskötete után 1932-ben jelentette meg első regényét. 1952-ig, a királyság megdöntéséig jobbára a fáraók korában játszódó, de korának Egyiptomára szocialista utópiaként ható történelmi regényekkel hívta föl a figyelmet kivételes tehetségére.
A kortárs témákhoz és a kritikai realizmus módszeréhez közelítve igazán az 1956-57-ben megjelent regénytrilógiája tette naggyá, ami valami teljesen újat hozott az arab irodalomba. Holott mindegyik kötet középpontjában egy-egy kairói negyed, a Baina’l-Qaszrain, a Qaszr as Sauq és az asz-Szukkarijja zegzugos utcácskái és az ott élő emberek állnak. De a módszer, ahogyan 1917-től 1944-ig egy család életének tükrében bemutatja az egyiptomi társadalom keresztmetszetének és tudatának a modern kor beköszöntével tapasztalható megváltozását, egy csapásra híressé teszi. 1957-ben, a trilógia második kötetének megjelenésekor megkapta a legjobb egyiptomi írónak járó állami díjat.
„Úgy tekintem őt – jellemzi Karam Badra arab filológus –, mint az egyiptomi politikai élet művészi archívumát.” Az író pedig, akinek némelyik műve tizennégy vagy ennél is több kiadást ért meg, és még élemedett korában is reggel hattól este kilencig rótta a sorokat, így vallott önmagáról: „Művészi tapasztalásom fő forrásai a politika által kiváltott emóciók és felindulások. Politika, vallásos doktrína és nemek közötti viszony: ez volt munkásságom súlypontja. E három közül a politika a legfontosabb momentum. Egyetlen olyan regényem sincs, amely mentes lenne a politikától.”
Meg is fizetett ezért: a nyolcvanas években egyik regényének istenkáromló felhangja miatt a fundamentalista Jihad csoport meg akarta gyilkolni, majd 1994-ben, amikor sikerült megmenekülnie a bérgyilkosoktól, egy radikális iszlám-hívő megsebezte késsel. Kairói otthona előtt szúrták nyakon, de túlélte a merényletet. Támadóit, a fiatal fanatikusokat elítélő államminiszter, Butros Ghali – később az ENSZ főtitkára – már akkor hangsúlyozta: Mahfúz művei nemcsak Egyiptomot képviselik, hanem Afrikát és az egész harmadik világot is.
Az arab irodalom egyetlen Nobel-díjasa egy évvel később született és két nappal korábban hunyt el, mint Faludy György.
Hozzászólások