Aki nem próbálta, nem tudja, milyen az: heteken át próbálni naponta reggel tíztől délután ötig, szünet nélkül, delente csak háromnegyed órát pihenve – de akkor sem elhagyva a helyszínt, a pesthidegkúti kultúrkúriát –, ebéd gyanánt bekapva pár párizsis zsemlét. A próbálóknak melegük van, mégsem ihatnak sem hideg szódavizet, sem hideg sört.
Most aztán, hogy a rengeteg műhelypróbát igazi, nyilvános és sikeres főpróba követte több ezer ember szeme láttára és füle hallatára Csíkszereda főterén, meg lehet vacsorázni végre módosan, komótosan. A fényűző hotelben, ahol szállásuk is van, nem foglalnak asztalt: híre menne a dolognak. Márpedig az utolsó vacsorát – az utolsó közös koncertet megelőzőt – nem lesifotósok vakutüzében és autogramkérők gyűrűjében szeretnék eltölteni. Hanem észrevétlenül szinte, csöndben, békésen, meghitten, családias hangulatban, apa és fia, fivér, feleség, barát és a legközelebbi munkatársak társaságában.
Színpadtól s szállodától egyaránt távolodva ezért a város azon része felé irányítják lépteiket, ahol már nem pásztáznak a vakító reflektorok és kíváncsi tévékamerák, s ahol a rajongók több ezres tömege sem sejti őket. A Gál Sándor utcában megállnak, gusztálják a Meteor étterem hívogató fényeit. A teraszon alig van vendég. A tizenhetes asztalt választják. A tizenhatostól, ahol e sorok szerzője költögeti székelyföldi vacsoráját, udvariasan elkérnek két széket. Boldogan adom: százszor inkább nekik, mint holmi megasztárocskáknak, kik testőrökkel járnak vécézni is.
Megköszönik. Elhelyezkednek. Halkan, észrevétlenül, olyannyira feltűnés nélkül, hogy jó ideig a személyzet figyelmét sem vonják magukra. Annál inkább e sorok írójáét, aki azért autózott hatszázhatvan kilométert hágókon át a havasok közé, hogy még egyszer, utoljára, részese legyen „a magyar Beatles” nemzedékeket megigéző varázsának. (Volt ugyan az utolsó koncert után pár nappal egy legeslegutolsó is, de más élmény százötvenezres tömegben Illést hallgatni, mint ötvenezer „Sziget-lakó” között, akik java része nem tudja – honnan is tudhatná –, hogy negyven éve ez a zenekar írta a beatkorszak legjobb magyar dalait, amelyek többsége szövegét és hangszerelését tekintve is köröket vert a honi mezőnyre. A hatvanas években az Illés volt a 
legnyitottabb az új hangzások, zenei megoldások iránt, magyar népzenei elemekkel először dúsítva a beat, a rock műfaját.)
Vacsorázik az élő legenda. A XX. századi magyar zene- és kultúrtörténet klasszikusai közül Pásztory Zoltán (†61) már az egekből néz le az asztaltársaságra, s örül, hogy utolsó kívánsága teljesült: először – és utoljára – Erdélyben, Székelyföldön az Illés! Dobfelszerelésénél és helyén most a vacsoraasztalnál tanítványa, az Első Emelet volt dobosa, Szörényi Örs ül. 34 évével suhanc az ősz hajú beatnagyapák között. A Szörényi Levente – Bródy János szerzőpáros éppen negyven éve fektette le a magyar nyelvű rockzene alapjait. Az 59 esztendősen is csak „Tini” azonban nincs itt. Diétázik? Szöveget ír most is? Ki tudja.
Az utolsó vacsora asztalán néhány üveges csíki sör (Ciuc) s egy-két konyak a díszlet csupán. A máskor a Szentendréhez közeli Szigetfaluban református kántorkodó Illés Lajos (63) előtt két vodkáspohár. Lehet(ett) benne, persze, szilvapálinka (tuica) is, ki tudja. Egészségetekre, „fiúk”!
Amíg a leves megérkezik, Szörényi Levente (60) viszi a szót: „Az Ilkovics… emlékeztek rá? Járt oda egy manusz, lódenkabát volt rajta. Addig sertepertélt az asztalok között, míg hol egy bécsi szelet tűnt el a jobb kabátzsebében, hol meg egy rántott hús a balban. Aztán fapofával kisétált…” Éhesek lehetnek, mert a zenszerző-énekes bátyja, a basszusgitáros Szörényi Szabolcs (62) is ételekről mesél az asztal másik végén: „…szakács volt a katonaságnál… olyan hatalmas serpenyőket képzelj el, kérlek szépen…”
Antreu cald (meleg előételek) és antreu rece (hideg előételek) átugorva: levesek érkeznek. A tizenhatos asztal kapja előbb, hiszen jó félórája rendelt már, de egyszerre hozzák a tizenhetes asztaléval. Egy pillantás elég, hogy felmérjem, Illésék énekese, Levente és az együttes producere, Rosta Mária is ugyanazt választotta, amit én: növendék (errefelé a borjút mondják növendéknek) parasztcsorbát. Ezt a borjúhúsból készült jellegzetes, sáfrányos erdélyi levest (ciorbă tărănească) kanalazza a citromízű banánról egykor annyit éneklő Frenreisz Károly is, aki, ha jól sejtettem, a produkció fény-, hang- és egyéb színpadi technikájáért felelősként kísérte el Erdélybe – s a vacsorára – az együttest.
Evés közben nemigen beszélnek. Magyar emberek. Csak a második fogást (felul doi) megrendelve szólalnak meg ismét. Levente nemes egyszerűséggel pacalpörköltet (tocăniţă de burtă) kér, fia, Örs vacsorája tejfölös csirkemell (piept de pui prăjit) puliszkával (mămăligă). A fivér, illetve nagybácsi, Szörényi Szabolcs fokhagymás csirkemellet (piept de pui umplut cu unt aromat) választ. A hölgykíséret egyik tagjának óhaja csípős csirkeszárny roston (aripioare de pui picante la grătar), a másik rántott sajttól (caşcaval pane) reméli vonalai megőrzését, a harmadik az étlapnak erre a sorára bök ujjával: juhtúróval töltött gombafejek (ciuperci umplute cu brânză).
Illés Lajos, aki 1960-ban, tehát éppen negyvenöt éve alapította a nevét viselő zenekart (tagjai: Illés Lajos, Illés Károly, Nyényei Tas, Körmendi János, Halász Gyula) a konyhafőnök ajánlatára (specialitatea bucătarului) hagyatkozik, hozzá vegyes salátát (salată asortată) kér, friss, dicséri, majd sóz, sóz, kissé hajlott háttal trónolva az asztal végén, vagy sarkán inkább, mert az asztalfőn Rosta Mária, a világtörténelem utolsó Illés-koncertjének producere ül, kinek ételéről meg is jegyzi valaki: „Zseniális illata van.”
Komótosan falatoznak a rocknagyapák. Miközben azon kesergek, hogy az 1965-ben alakult és 1973-ban felbomlott Illés együttes 2005 nyarának múltával nem lép fel soha többé, valamelyikük csípős paprika (ardei iute) után érdeklődik. A dobos sört iszik, Illés Lajos félrevonul cigizni, Frenreisz Károly pedig megkérdezi: Ki kér lekváros palacsintát? Jelentkező nem akad, Karesz (Latinovits Zoltán és Bujtor István féltestvére) ezért elmeséli, hogyan gyűjtött gyermekkorában cigarettacsikkeket a bratyójával valamelyik pesti villamosmegállóban, ahol „eszméletlenül sok rigó volt, a bratyesz megállt az egyik mellett, körülnézett, aztán egyszer csak lehajolt megvakarni a bokáját, s mikor fölegyenesedett, már a szájában füstölt a csikk”.
Kétmillió-hétszázhúszezer a vacsora. Román lejben, persze, méghozzá régiben. (A másnapi kétórás koncert költsége 80 millió forint, román pénzben számolva 11,6 milliárd lej.) Az asztaltársaság egyben óhajt fizetni. Szörényi Szabolcs mellett áll a kasszírnő, az álmos basszusgitáros – ki az imént még bánatosan megjegyezte: „itt ülünk, b…d meg, több mint másfél órája” – ötszázezerrel beszáll, példáját ugyancsak félmillióval követi egy csíkos inges férfiú, ki manager éppúgy lehet, mint Csíkszereda alpolgármestere, előtte a pohárban félig brandy. Szörényi Örs Ágijának csak forintja van, de Frenreisz Károly is a zsebébe nyúl, s csakhamar kivan az összeg, magyar pénzben tizenkilencezer forint, jattal.
„Mindennel elégedettek voltak, nem nyafogtak, nem válogattak” – dicséri később a személyzet a tizenhetes asztalnál ülőket. „A szószos, savanykás ételeket kedvelték – pillant összesítőjébe kérésemre a felszolgálónő. – Borokban a száraz vöröseket.” Két palackot látok, Premiat az egyik, a másik felirata: Cabernet Sanvignon sec de murfatlar. 2003-as évjárat mindkettő (akkor volt az István, a király bemutatója a közeli Csíksomlyón).
Nulla óra húsz perckor a legfiatalabbak bontanak asztalt. Ágit és Szörényi Örsöt az ásító nagybácsi, Szabolcs követi. Fél egykor aztán a többiek is távoznak, ki papucsban, rövid nadrágban, a zenekar-alapító Illés Lajos elmaradhatatlan válltáskájával, amely másnap is ott lóg szintetizátorállványának kampóján, miközben zuhog az eső – 24 óra alatt 70 liter eső esett négyzetméterenként – és a színpad előtt százötvenezren (háromszor annyian, mint majd augusztus kilencedikén a szigeten) énekeljük Illésékkel: Miért hagytuk, hogy így legyen…
Hozzászólások