A legrosszabb fajta, nem vitte semmire. Nem tudta, mire készül, mi lesz, ha nagy lesz. Kicsit színésznek készült, kicsit magyartanárnak, de igazából nem készült el semminek. Hamar el is vették a kedvét, igaz, de hagyta magát, nem karolta fel senki, miért is tette volna, nem is hallgatott volna a bölcs szavakra, hiányzott az önrész, de így őszülő fejjel belátja már, hogy senki nem tudott neki annyit ártani, mint amennyit ő ártott magának. A legrosszabb fajta nem színész lett, nem is tanár, hanem kukásautón dolgozik vagy buszvezető, onnan osztja az észt, ha kell, ha nem, mert persze mindenről van véleménye, hol valami extrém, hol meg valami szokásos, de van neki. Nem tud megszűnni, nem tudja befogni, kioszt, perlekedik, néha sztoikus nyugalommal szemlél. Művész moziba járkál, koncertekre, csak komolyzenét hallgat munka közben is, elkapja valami általa szelleminek nevezett áramlat, ami ott hömpölyög az orra előtt a levegőben, csordogál, mint egy patak, ráfekszik a tetejére, mint egy papírhajó, kikapcsol, így pihen, amíg ki kell borítani az újabb kukát vagy váratlanul jegyet kérnek. Aztán újra hömpölyög és csordogál tovább. Lehetne akár pék is, annyira tökmindegy már.
Azon a koncerten meglátja Mártát. Hegedül. A kukás, buszos, pék (tökmindegy) könnyezik. Mindkét szeméből aláfolynak a könnyek az arcán, a jól erezett medrekben, az orra is tele szutyokkal, alig meri megtörölni az arcát, zsebkendője persze nincs, mert ahhoz nem elég előrelátó, soha nem tudja előre, hogy könnyezni fog, egyszerűen nem látja át a helyzetet, de mindig könnyezik. Jó, többnyire, nem mindig. Van, ami egyszerűen pocsék, azon nem kell bőgni. Márta nem akárhogy hegedül, az első sorokból kihallja (vagy csak kihallani véli) az ő zenéjét. Soha nem kezdik el teljesen egyszerre a zenét, ezek az apró század-tizedmásodpercnyi eltérések lázba hozzák, ezt távolról már nem hallani, csak közvetlen közelről és ez izgalmassá teszi a koncertet, szinte a húrok feszülését is hallani. Ahogy tartja a hegedűt, az valami egészen egyedi, ahogy előre dől és kottát lapoz, ezernyi báj és kellem minden apró mozdulata, fekete bogárszemei, cinkos nézése és mosolya, ahogy kommunikál a zenésztársaival, csintalan és pajkos, egyszerűen csibész. Az egészben az a legmegejtőbb, ahogy tartja és mozgatja a vonót. Felülmúlhatatlan. Úgy mozgatja a csuklóját, ahogyan a lovak átdobják a sörényüket a nyakuk ellenkező oldalára. Igen. Lazán tartja a vonót, kecsesen, de természetesen. A lovak vágtája jut eszébe a kukásnak, de nem az a vágta, amikor megüli a zsoké a versenylovakat, hanem az a vágta, amikor egyedül van a ménes a réten, sehol az emberfia, aki terelje, zabolázza a lovakat, szabadok és önfeledten adják át magukat a selymes fű érintésének, a szellő simogatásának, a vonuló felhők hűs oltalmának, a nap tüzének.
Nem, ez nem maradhat ennyiben, a koncert mindjárt véget ér, és Márta minderről semmit nem tud. Sem a mezőről, sem a lovakról, de még arról sem, hogy mennyire tetszik neki a mosolya, pillantása, a csuklója, ahogy tartja a vonót és a mozdulatok, amikor sebesen szaladgál a vonó a húrokon, és mindez Márta kezétől. Bemegy az öltözőbe gratulálni. Megkéri, várjon egy kicsit, amíg elszalad egy csokor virágért. Hol lehet ilyenkor virágot kapni? Megvárja a kijáratnál, amikor távoznak a zenészek, mert ez csak az ő ügyük. Nem tartozik senkire, amit érez, talán még Mártára sem. Ez az. Mi van akkor, ha a művésznő kineveti? Ha ráförmed: hagyja őt békén, nem kell a rajongása. Ismeri ő már ezt a típust, és különben is ő a százötvenedik senki, aki baromsággal ostromolja. Fárasztó. Unalmas. Elég volt. Mindez nevetséges, szánalmas és kibírhatatlan. Nem bír elviselni ennyi kretént. Nem látják, hogy ő is ember? Joga van pihenni. Érted, barom? Szabadidő. Tudod, mi az? Amikor egyáltalán nem kíváncsi sem a hülyékre, sem a barmokra, mert csak ez a kettő létezik, miért nem értik meg végre már, hogy a jegyet megvették, a zenét meghallgatták, a koncert véget ért, ez van, konyec filma, haver, húzzál el a balszélen nagyon gyorsan, te buzi, mert szólok a biztonságiaknak, hát ez nem igaz, ilyen nincs.
Márta nem ezt mondaná. Nem tudni, mit mondana. A bátorság elfogyott, a megaláztatás lehetősége elveszi a kedvét attól, hogy most az egyszer az életben végre bátor legyen. Nem ez az első céltalan és okafogyott rajongás a történelemben. Mennyi kukába hajított csokor virág, mennyi eltépett szerelmeslevél, mennyi reménytelen várakozás és aztán mennyi megsemmisítő és megvető kacaj! Nem várja meg, mert egy gyáva féreg. Lám, ennyit nem tud megtenni magáért. Mártáért. Nem, Márta ezt nem élvezné, ezt tisztáztuk már. Roppant kínos lenne, jobb, ha fegyelmezi magát, a jó életbe, nem igaz, hogy nem bírja ki. Nem ez az első kudarca, soha nem kellett a nőknek. Nem volt macsó, ha elérzékenyült, jöttek a könnyei. A lányok kiröhögték vagy megvetették, nem is emlékszik már. Igazán megtehetné Mártáért, hogy egyszerűen csak békén hagyja. Biztos van családja, férje, gyerekei vagy szerelme, aki várja koncert után. Megsemmisítő lenne látni, ahogy a nyakába ugrik és megcsókolja. Ez kell neked, te barom! Csak az a csukló, az a mozdulat, csak azt tudná feledni! Mintha vetítővászon lenne a szemhéja, amikor lehunyja a szemét. A bőre, a szeme, a mosolya… Nem, ezt nem lehet túlélni. Szerelmeslevelet fog írni neki, csak érjen haza. Majd leírja, hogy csak a csuklójába szerelmes. Nem mindegy, mijébe, barom? Hazamész és megírod, érted? Minden koncertre el fog jönni. Igen. Ha Márta nem lép fel, akkor hazamegy, meg sem hallgatja a koncertet. Nem, hát ez nem igaz. Mikor fogod már fel, hogy szűnj meg, te istenbarma? Márta ismeri az idiótákat, lehet, hogy többször abba akarta már hagyni a zenélést pont az ilyenek miatt, mint te, hát képzeld el őt, ahogy a kukákat borítja vagy tekeri a busz kormányát vagy dagasztja a tésztát, süti a cipókat ezekkel a csuklókkal, ezekkel a szép finom kis kezekkel, fürge ujjacskákkal, hát már a gondolat is borzasztó, hogy megszólítod, zaklatod ezt a tüneményt. Márta soha nem fogja megtudni, hogy létezel, csak ártanál a művészetének, hát mit képzelsz, ki vagy te.
Hazafelé az üres buszmegállóban kiborított szemetes, a járdán szétszóródva néhány sörös doboz, műanyag palack, cigarettacsikkek, összegyűrt papírzsebkendők és egy kifli, épp csak beleharaptak.
Hozzászólások