Megjegyzés
Válás után másfél évvel, mikor már rendszeresen mentem a gyerekekhez, visszavettem egy jelentős feladatot, amit tavasszal és ősszel végeztem el mindig. Tavasszal a növények kitelepítését a teraszra, ősszel pedig behordását a lépcsőházba. Nem is lett volna semmi baj ezzel, hanem minden növény irgalmatlan nehéz beton tartóban volt. Semmi megragadható kiszögellés, alig tudtam némelyiket átfogni.
Éppen a befelé költöztetés volt soron, mikor hozzákészültem a legnehezebb és legormótlanabb tartóhoz, gondoltam, essünk túl a nehezén (persze, a többi sem volt könnyű). Leguggoltam, fogást kerestem, mikor a hátam mögött Barna megkérdezte:
– Segítsek, Apu?
– Á, Barnuskám, köszönöm, de ez mindig az én dolgom volt.
Barna röviden csak ennyit mondott, ami hasonló esetekre szállóige lett családon belül:
– Anno.
Korcsolyázás
Mivel a Városliget szélén laktunk, többször ellátogattunk a Millenárishoz. Amikor Réka karácsonyi kívánsága teljesült, nem sokkal azután a fiúk is kaptak korcsolyát. Mikor első alkalommal kimentünk, Marci közeledett a harmadik évéhez.
Először neki csatoltam föl a korcsolyát, és mondtam, hogy várjon türelmesen, amíg a nagyokkal is végzek. Persze, hogy nem várta meg. A padról lepattant, és úgy állt meg a földön, mint a cövek.
Ahogy a jégre mentünk, Rékáék otthonosan mozogva azonnal eltűntek a forgatagban. A szélén toltam Marcit, hogy ne legyünk útban senkinek. Amikor gyorsítottam, és kezdtünk lehagyni másokat, Marci azonnal föllelkesült.
– Lehet, hogy megnyerem…
Hozzászólások