A táj havas, egyszínű, de mégis békésen világos. Világos, pedig a fény mifelénk nem divat. Mindenki jól el tudja rejteni, ami persze nem is csoda, hisz évekig rejtegetniük kellett a magukban lakozó színeket.
Miután megtudták, hogy a vörös milyen jól mutat a fehér hóban, a hó elolvadt, csak a vörös maradt, izzón, hivatalosan, kihívóan és mindemellett gúnyos mosollyal. A végén már annyi vöröset láttak, hogy mára mindenki megelégszik az egyszerű színekkel is.
Most is épp havazik.
Volt idő, mikor parancsra esett a hó, amilyen színben kívánták. Most akkor esik, amikor akar, és az sem baj, ha fehér, nem gond nekünk, az is megfelel, csak essen. Ha nincs, akkor sincs nagy gond, türelmünk az aztán van, majd megvárjuk.
A fehér hó magányos és bizonytalan, de nekünk már ez marad, nem is kell más. Persze néha azért majd elővesszük a vízfestékes tálat és szólhatunk pár szót, jó halkan, nehogy megzavarjunk vele valakit is.
Aztán újra eljön a karácsonyeste, és ismét láthatjuk a kocsma elé kötözött kutyát, ki szorgalmasan és hűségesen vonyít a melegben itókáló vörös orrú gazdája után, ki aztán őt észrevéve megszánja, és dülöngélve meglátogatja az ajtó előtt önfeledten, farkcsóválva váró állatot. Megsimogatja, igazi karácsonyi simogatásokkal, és visszasomfordál a párás ablakok mögé. Boldog Karácsonyt!
Hozzászólások