Az ördög kopogtatott nálam tegnap éjjel. Attilát kereste. Bújtatnom kellett.
Morajló hangon követelte tőlem fiát, kit akaratlanul nemzett.
Tenyerem összenőtt az ajtót tartó lécekkel és homlokomat az ajtó lapjának szegezve hallgattam csalódott szavait. Érezte verítékem. Tudta, hogy csak egy színjáték volt az egész, amit meg kellett tennie, ezzel nekem téve bizonyságot.
Fattyúja gyáván elbújt, betonlépcsők közt, fakorlátokba kapaszkodva, miket én építettem számára jó szándékkal, a biztos megnyugvást remélve.
Még mindig nyakfájós a reggel, fekete tüdejű. Pedig tápláltalak, ugrottunk együtt a sárba, beszéltük, hogy barátok leszünk és elfeledjük az emelkedőt, amin csúsztunk felfelé fájón, egymásba kapaszkodva. Most temetjük egymást. Pedig én neked is álmodtam a hóesést, gyászoló hópelyheket. Nagyokat, kicsiket egyaránt szeretve, gondoskodással.
Ha nem hiszed? Akkor holnap is eljövök és meglátogatom magam. Megcsipkedem majd arcomat, ráverek kezemre, ha rosszat csináltam, majd dödögök magamnak pár kellemes mondatot. Mikor ezzel végeztem, homlokom ismét nekitámasztom az ajtónak és rejtegetem Attilát tovább ízlelgetve verítékem sóját.
Hozzászólások