Megellett a tiszteletes tacskója.
– Az állat nem ember. – Mondta a pap, ezzel utasítva bejárónőjét, hogy dobja csak ki őket bátran. Szegény kölykök még meg sem látták ezt a csodás napvilágot és máris szatyorba csomagolva találhatták magukat életük első pár meghatározó percében.
Mikor édesanyám arra járt, már csak hat nyüszögött a nyolcból. Szelíden magához ölelte az esetlen, kihűlt állatokat; leheletével az életet adó meleget fújta rájuk.
Ez akkor történt, amikor még az iskolai órákon tollból és vonalzóból repülőgépeket építettünk, majd a szünetekben azzal rohangálva utánoztuk a legesleglegyőzhetetlenebb, legeslegerősebb és legfélelmetesebb repülők hangját.
Emlékszem, mikor K. odajött hozzám az egyik szünet elején és azt mondta, hogy most játszik velem, de a suli után ő is meg fog verni, mert a többiekkel megbeszélték.
Az osztálytársaink megállapították, hogy hasonlítok rá a termetem miatt. Azt hitte, utánzom. Emlékszem, akkor is rám szólt, mikor háromnapos osztálykirándulásra mentünk és én is hátra döntöttem a széket úgy, mint ő. Ugyancsak meg akart verni, mikor beárultam, hogy a közösen megbeszélt karácsonyi ajándékozáson kevesellte a kapott ajándékokat az előzőleg papíron kihúzott párjától. Általában mindig megúsztam egy bokorba lökéssel.
Aznap hazamentem és otthon hat kis lényt találtam a konyhában, ott gondosan el voltak kerítve a lakás többi részétől, a célból, hogy a kis ficegők, kikről egyértelmű volt, hogy azt sem tudják, merre menjenek, nehogy szabadfutást rendezzenek a látatlanba. Gondoskodtunk róluk, nevelgettük őket. Vagy három hét múlva az egyiket majdnem kipukkasztottam, mert míg az ölemben állva csimpaszkodott a cumisüveg cucliján, degeszre szívta magát tejjel, én meg jót beszélgettem az egyik felfedezőtársammal az épp esedékes legújabb találmányunkról. Azt hiszem, akkor épp a Duna alatt akartunk bunkert építeni olajoshordókból, mindenféle saját fejlesztésű, laposelemmel működő kütyü segedelmével. Persze nem építettük meg. Ugyanígy járt a gőzzel működő gokart, számtalan ötletnek megmaradt társával együtt. A mező közepére tervezett földalatti bázisunkba pedig beletört az ásónk.
Aztán elmentünk játszani a szigetbe. Fogtunk vízisiklót, nyúztunk békát, dohányoztunk, majd köhögtünk. Szépen lassan felnőttünk.
A kutyusok pedig hamar kiléptek csúszó-mászó korszakukból, gazdához kerültek, az egyiket megtartottuk. A sors keze, hogy semelyikük sem élte meg az egyéves kort.
Hozzászólások