Ott állt a nagy szögletes kuka mellett. Az Aradi utcában. A tetejét teljesen felnyitotta és derékig behajolt, úgy kotorászott benne. A bűz, s különböző ételmaradékok szaga, illata változó módon mardosta orrát. De ellenállt, a cél fontosabb volt mindennél. Találni valami olyan dolgot, eszközt, amit majd pénzzé lehet tenni. Fürjes Péter, az az ősz hajú, alacsony ember a környék kukáit úgy ismerte, mint a tenyerét. Tudta, melyikben mi található. A szemét árulkodott a házban lakókról. A szegényebbek kukái gyérek voltak még a szeméttől is. Krumpli héjan, káposztalevélen, eldobott sörös dobozokon kívül más nemigen volt található benne. A gazdagabbak kukái mindenféle csecsebecsét, meg még jól használható holmikat tartalmaztak. Általában kaját nem keresett, de ha egy boros, vagy pálinkás üveget talált, a fény felé fordította, hátha a tulaj hagyott még benne egy picit, pár cseppet, neki is. Ezt aztán meghúzta. Hétvégeken mindig jókedvvel végezte körútját. Most is sikerrel járt, mert talált egy hosszabb alumínium csövet. Biztosan valamelyik lakásban felújítást végeztek, aztán ez a cső feleslegessé vált. Mindjárt arra gondolt, ahogy súlyozta kezében, lehet olyan három, négy kiló, ez egy ezres biztosan. Még talált néhány sörösdobozt. Ezeket mindjárt laposra taposta. Az így szerzett dolgokat a kerékpárja csomagtartóiba rakta.
Na, ez a kerékpár, ez egy postás bicikli, valamelyik levélkihordóé volt. Zöld színű, elöl egy nagy négyszögletes, vászonnal bélelt, vasrudakból készült doboz. Hátul az ülés mellett, mindkét oldalon hasonló. Ezekbe rakta a postás a leveleket. Ezt a kerékpárt leselejtezték és Fürjes Péter haverja, szerezte neki. Sokszor össze is tévesztették, mondták: – Jön a postás! Aztán kiderült, hogy a kukázó Péter tekert végig napi útvonalán. A szerzemény, amit naponta összeszedett vashulladékból, sörös dobozokból, néha színesfémből, kitett ezerötszáz, kétezer forintot.
Fürjes Péternek nem volt szakmája. Ő mindig segédmunkás volt. Dolgozott egy gyárban, még a múlt században. Ott olyan udvaronc munkakört töltött be. Volt egy fém talicskája, azzal járta a gyár udvarrészeit. Söprögetett, összeszedte a szemetet. Aztán elcsalták az építőiparba, több pénzel kecsegtették, de ott sokat kellett trógerolni. Nem volt valami erős ember, ott is hagyta ezt a tégla, maltercipelési területet. Aztán tengett, lengett, csak úgy. Néha vállalt olyan napszámos melót, kertásást, avar gereblyézést, seprést a ház körül. Úgy látszik, a sors ezt szánta neki. Amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, a megállapított nyugdíja olyan alacsony lett, hogy ő maga sem akarta elhinni, hogy csak ennyivel kitolják a szemét. Nem volt otthonülő ember, így lett kukázó belőle. Feleségével élt egy városszéli házrészben, csendesen.
Megvolt a napirendje, korán kelt, mert szinte kidobta az ágy. Vette a levetett postás biciklijét és az általa kijelölt területet bekerekezte. Amit összegyűjtött, leadta a MÉH telepen, zsebre tette a forintokat, néha betért a „Bözsi néni” kocsmájába egy kisfröccsre. Többet nem ivott, mértéktartó ember volt. Egyik alkalommal az egyik kukában talált valamiféle szerkezetet. Nem tudta eldönteni, mi lehet. A kocsmában mutogatta, többen is kézbe vették. Találgatták csak, de nem tudták mi lehet.
– Ez biztosan egy motorba való! – mondta egy kalapos férfi.
– Ilyen a motorban nincs! Ez inkább egy tévé alkatrésze – mondta egy overálos, szőke srác.
– Eladom! Megveszitek? – kérdezte Fürjes Péter és a kezében tartotta a szerkezetet.
– Kösz, nem kell! – legyintett a kalapos.
– Tetszik! – tette hozzá az overálos. – De mit csináljak vele?
– Nézegeted! – mondta a kalapos és ezen nevettek.
Fürjes Péter pedig fogta a kezében ezt a felismerhetetlen, de valószínű, értékes szerkezetet. Már meg is bánta, hogy üzletelni kezdett vele. Szótlanul megitta a kikért kisfröccsét és köszönés nélkül kiment a kocsmából.
Egyik körútja során esett az eső. Nem nagyon volt kedve csinálni ezt a „kuka-melót”. Tolta a levetett postás biciklit, néha felült rá. Egy ilyen felülés során kicsit egyensúlyát vesztette és nekihajtott az út köves padkájának. Érezte, hogy valami történt a biciklivel, mert egy nagyot reccsent. Ahogy leszállt róla, a kormány a kezében maradt, a vázhoz csatlakozó része eltörött. Még szerencse, hogy neki nem esett baja. A kerékpárt hazavonszolta, mire odaért, teljesen elázott. Szomorúan támasztotta a veranda oszlopához. Gondolta, majd meghegesztik és minden rendben lesz.
Aztán ebben sajnos tévedett, mert két lakatosnak is megmutatta, nem lehet meghegeszteni. Ki kell az egészet cserélni, arra pedig nem volt pénze. Így kukázó körútjai szatyrok cipelésével már nem neki való feladatnak bizonyult. Elfáradt és sokszor nem is volt kedve végigmenni a megszokott útvonalon. Elkeseredett volt, a sors a csekély forintokat is elveszi tőle, amelyet szorgos munkával összegyűjt. Töprengett, mit lehetne tenni, de nem jutott eszébe semmi.
Talán rá két hétre, amikor szatyros, gyalogos gyűjtögetőútján látta meg azt a babakocsit, amely aztán társa lett. Ez a szerkezet egy jobb módú család udvarában állt. Szinte árulkodott magáról, mintha azt mondta volna kissé elhasznált vászonja: – Vigyél el, itt már nem kellek! Négy kereke vastag tömörgumiból volt, a váza fényes, nikkelezett. Mindjárt arra gondolt Fürjes Péter, milyen jó lenne neki ez a babakocsi. Pakolhatna bele, könnyű lenne szállítani vele a megszerzett holmikat. Ahogy így ábrándozott és nézte ezt a kiszuperált, megunt, de mégis csodálatos szerkezetet, egy nyakkendős, középkorú férfi lépett ki az udvarról az utcára.
– Ne haragudjon! – szólította meg Fürjes Péter és torkában dobogott a szíve. – Bocsánat, kérdezhetek magától? – folytatta.
– Tessék! – mondta röviden.
– Azt a félre állított babakocsit még használják?
– Már nem!
– Akkor mi lesz vele a sorsa?
– Kidobjuk! – mondta a nyakkendős, középkorú férfi. Aztán mintha megértette volna, mire ez a kérdezősködés. – Kell magának? – kérdezte hirtelen.
– Ha ideadja, megköszönném! – válaszolt szívdobogva Fürjes Péter.
– Jöjjön, vigye! Már úgyis azon gondolkodtam, hogyan szabaduljak meg tőle. A gyerek már óvodás, nem kell neki – és kinyitotta az ajtót, hogy Fürjes Péter birtokba vegye a babakocsit. Megfogta és gyorsan kitolta az utcára. Még annyit kérdezett: – Mivel tartozom?
– Semmivel! – legyintett a férfi és elindult az utcán parkoló fekete Mercédesz kocsija felé.
Fürjes Pétert boldogság kerítette hatalmába. Ezzel a babakocsival az összetört postás bicikli helyett, megint végig járhatja kukázó útvonalát. Ez olyan volt számára, mintha öreg Skoda autóját egy szép, szürke Audira cserélte volna.
Hozzászólások