Uccu neki, szaladjunk!
A kaviccsal borított, kisebb város méretű parkoló magányosan, üresen várakozik a következő napra. A helyszín Sälen, egy aprócska falu, valahol Svédország szívében. Itt egész évben semmi sem történik, mégis a svédek szívét ez az eldugott, apró falucska igazán meg tudja dobogtatni. Éjfél körül jár az idő. Minden kihalt, csak a kitartó, csontba hatoló szél zúgása jelzi, hogy élet is van ezen a helyen. Néhány óra múlva felbukkan az első lakóautó, majd elkezdenek szállingózni a továbbiak. A fehér autókat megvilágítja a telihold, a fekete, sáros parkoló lassan életre kel. Befut az első busz is. Az utasok sátrat vernek a parkoló melletti szántóföldön. Nem olyan nagy szám, plusz három fok van.
Az idén egyhe a tél, hónak híre-hamva sincs. De, kit érdekel? Egyre többen kezdenek kocogni a majd térdig érő sárban. A hangyák serege ellepi a parkolót és a környező szántóföldet. Guggolást, törzshajlítást végez. A gyanútlan marslakó ezt láthatja a távcsövével. Ugyan kicsit útban van a kezükben tartott, gondosan összepántozott síléc, de egy marslakó ennek nem tulajdonítana különösebb jelentőséget. Ugyanis a Földön vagyunk, nem a Marson.
Fölkel a márciusi nap, ebben az évben az első. Március elseje van. 2020. Két perc még. A futók türelmetlenül várakoznak a startra. A pályán ragyog a fehér műhó, mindenki toporog, melegít. Közeledik a nyolc óra, mikor majd kezdetét veszi a verseny. 90 kilométer. Olyan 20 000 résztvevő. Sífutás. A világ minden tájáról érkeznek. Beleszámít a hosszútávú sífutás világkupájába, ráadásul a legrangosabb. A legrégibb. Az elsőt 1922-ben rendezték, 116 indulóval. Azóta minden év márciusának első vasárnapján megrendezik a Vasa-futást.
Az indítólámpa kigyullad, a piros. Az izmok megfeszülnek, a tekintetek a lámpára szegeződnek. Öt másodperc és a lámpa zöldre vált, pont, mint a Forma 1-ben. A tömeg mozgásba lendül és megkezdődik a futás, amit egyenes adásban közvetít a svéd királyi tévé. A svédek üveges szemmel bámulják a készüléket, a gyerekre rázárták a szobaajtót, a reggeliről is megfeledkeztek.
Az 1500-as évek eleje igen mozgalmas volt a svéd történelemben. Mint ahogy a közepe és a vége is. Mint ahogy majdnem minden évszázad egyébként. 1520-ban járunk és Svédországnak nincs királya. Az ország vezetését a két pártra szakadt birodalmi tanács látja el, a két pártra szakadt egyházi hatalommal karöltve. II. Krisztián dán király 6-7000 légióssal megtámogatva Stockholm felé indul, hogy a tanács által is elismert törvényes jussát, a svéd koronát végre magáénak tudhassa. Azonban Stockholm városfalai nem nyílnak meg előtte, a város ellenáll. Feltételeket szabnak. Krisztián nem akar vérfürdőt, okosabb ő annál. Tárgyalást ajánl, és teljes kegyelmet ígér az ellene lázadó nagyuraknak és a város vezetésének. Birtokaikat és vagyonukat természetesen megtarthatják. Ezt írásban, névre szólóan is megerősítik és lepecsételik. Végül fényes pompával, világra szóló dínomdánommal királlyá koronázzák a svédek. A koronázási vigalom három napig tart. A harmadik nap estéjén a lázadókat börtönbe vetik és másnap délelőtt Stockholm főterén lefejezik. Ez az esemény a „Stockholmi vérfürdő” néven kerül be a történelemkönyvekbe.
A versenyzők már elhagyták az első ellenőrzési pontot. A következő falut, ahol dalarnai népviseletbe öltözött lányok várják a résztvevőket forró teával és még forróbb süteményekkel. A versenyzők rájuk sem hederítenek, folytatják embert próbáló hajszájukat a csöppet sem lebecsülendő pénzdíj után. Fél kilenc is elmúlt.
Mindeközben az indulók nagy része még egyhelyben toporog. No, nem azért, mert nem mehetnének, egyszerűen csak nem tudnak menni. Nem olyan egyszerű húszezer embert útjára indítani. A türelmesek nyugodtan várakoznak, a hebehurgyábbak megindulnak, és átesnek az előttük álló sílécén. Magukkal rántanak néhány szomszédot, de senki sem tesz szemráhányást. Felállnak, és megveregetik a hebehurgya vállát. Csak lassan, öcsi! Hová sietsz? Tipikus svéd, ugyanis a svédek soha sem sietnek sehová. Valóban szórakoztató a tévében nézni. A háziasszonyokat, a postásokat, a nyolcvankét éves bácsit a feleségével, a tanítónénit, a virágáruslányt. A svédeket. Ugyanis a húszezer indulóból csak 100-150 profi versenyző.
Miközben a becsvágyó Krisztián a svéd trónról álmodik, egy fiatal, svéd nemes, a mindössze 24 éves Gustav Eriksson megszökik egy dán börtönből, és némi Lübeck-i kitérő után újra svéd földre lép. Csapatokat akar gyűjteni egy fegyveres lázadás megszervezéséhez. Tudja, hogy Dalarnába kell mennie. Az ottani vasakaratú, rettenthetetlen népek nem tűrik az idegen uralmat, ezt már többször bebizonyították a történelem során. A vérfürdő híre egy Sälen nevű településen éri, ám a dánok is kiszimatolják a szándékát és már a nyomában vannak. Bár egyre többen csatlakoznak hozzá, mégis menekülésre kényszerül. Sílécen menekül az őt üldöző lovasok elől, Dalarna népe rejtegeti, hol padláson, hol pincében. Végül 90 kilométer után, Mora község közelében az üldözők nyomát vesztik és visszafordulnak. Dalarna a vállára emeli a fiatal hőst és megválasztják vezetőjüknek. A felkelés híre végigsöpör egész Svédországon, egyként csatlakozik hozzá az ország népe, a dánokat kikergetik és végül 1523. június 6-án Gustav Vasa néven királlyá választják. Egyébként június 6-a a svéd nemzeti ünnep.
A háziasszonyok, a postások, a nyolcvankét éves bácsi a feleségével, a tanítónéni és a virágáruslány is elindultak. Kilenc óra rég elmúlt. Eszük ágában sincs üldözőbe venni a profi versenyzőket. Ez a mi országunk, a mi történelmünk, a mi hősünk. Gondolják síkocogás, síbaktatás, sícammogás közben. Néhány óra telik el csupán, mikor megérkeznek az első faluba, az első ellenőrzési pontra. Rávetik magukat a visszaforrósított teára, süteményekre. Átölelik a dalarnai lányokat, néhányan lehúznak egy-egy felest, vagy egy sört a helyiek által gondosan felállított sátrakban, majd folytatják útjukat.
A televízió helikopterek és a versenyzőkkel együtt haladó motoros szánok segítségével közvetíti a futást. A stúdióból két szakértő órákon keresztül képes sorolni az adatokat, a történelmi tényeket, a profi verseny állását. Azonban legtöbbször nem a sportolókat mutatják, hanem az egyszerű embereket. A televízió egy riportere ugyanis szintén fut, és közben kérdez boldog-boldogtalant. Csakhogy a száguldó riporter nem csak egyszer teszi meg 90 kilométert, legalább háromszor. Hol előre szalad, és megkérdez egy résztvevőt, hogy milyenek az eddigi benyomásai versenyről, hol hátra, hogy újabb madarat fogjon magának. Szavát nem lehet érteni, úgy liheg. Persze nem csak én nem értem, a stúdióban ülők leggyakoribb kérdése: Mit mondtál? A nyilatkozók ki nem hagynák, hogy nem is svéd az, aki életében legalább egyszer nem vesz részt a Vasa-futáson. A hazánkért futunk. Ha nagy királyunk életveszélyben, ezer viszontagságon keresztül meg tudta tenni Sälentől Moráig a 90 kilométeres utat sílécen, akkor… És mondják egyfolytában a legendát, még akkor is, ha tudják, hogy a fele sem igaz. Ráadásul rossz irányba futnak.
Gustav Eriksson valóban Dalarnába ment és valóban felkelést akart szervezni a dán uralom ellen. Az agitáció azonban nem hullott termékeny talajra a helyi parasztok és kisbirtokosok között. Sőt. Egyenesen elégedettek voltak az események alakulásával, ugyanis a dán király trónralépésével megszűnt a kereskedelmi blokád Svédország ellen. Dalarna hegyes-völgyes vidék, a hegyek gyomrában pedig ott a vasérc. A helyiek abból éltek, hogy vasércet bányásztak és jó pénzért értékesítették azt külföldre. Úgy tűnt, hogy a béke is beköszönt hosszú idő után és ez szintén az üzletnek kedvez. Nemhogy nem támogatták a felkelést, egyenesen ellenezték azt.
Eriksson végül feladta a küzdelmet a fafejű vasemberekkel, és továbbindult Norvégia felé, hogy ott hajóra szálljon, és visszatérjen Lübeckbe, ahol támogatói voltak. Természetesen nem sílécen ment, Dalarnában akkoriban még nem ismerték ezt az alkalmatosságot. Nagy hóban amolyan vesszőből fonott hótaposókat használtak szükség esetén, és ezzel, lássuk be, könnyebb hasra esni, mint menekülni. Valószínűleg lóháton indult útnak. A rendelkezésre álló források szerint 1520 karácsonyán hősünk valóban Dalarnában, egy Mora nevű településen tartózkodott. Innen, Norvégia irányában 90 kilométerre feküdt Sälen, ahol végül utolérték. No nem a dánok, hanem a helyiek. Így aztán, ha valaki üldözte a heves ifjút, azok maguk a dalarnaiak voltak. Tehát ő Morából ment Sälenbe, és nem fordítva, ahogy a Vasa-futást mai honfitársai rendezik. Innen fordították vissza és rövidesen megválasztották Dalarna ”helytartójává”, majd végül svéd királlyá.
Egyébként maga a Vasa-futás egy tíz napig tartó rendezvénysorozat, amit a környéken, több helyszínen tartanak. Van fél Vasa, gyerek Vasa, csaj Vasa, az ördög tudja, mi még. Az összes induló száma ez évben meghaladja a 60 000-et. A versenyekre az interneten lehet jelentkezni, az indulók számát erősen korlátozzák, de így is hihetetlen káosz szokott kialakulni a helyszíneken. A regisztráció kezdetét minden fellelhető médiában meghirdetik és aki nem elég fürge, az az idei versenyekről lemaradt. Ugyanis néhány perc alatt a rajtszámok elfogynak. A fő szám, az igazi Vasa az a bizonyos 90 kilométer minden év márciusának első vasárnapján.
Hogy milyen komolyan veszik a svédek ezt az egészet? Csak egy példa. A résztvevők már hónapokkal korábban megkezdik a felkészülést, az edzést a versenyre. 90 kilométer azért nem semmi. Csakhogy Svédország déli felén az idén nem esett hó. Hó nélkül meg nehéz sífutni. De sebaj, mindenre van megoldás. A napokban a svéd tévé reggeli hírműsorában fél órát szenteltek annak a kérdésnek, hogyan kell felkészülni a versenyre hó hiányában. A szakértők vezényelték a gyakorlatokat, a műsorvezetők pedig csinálták. Azóta a parkokat, tereket ellepték a svédek, akik valamiféle pantomim mutatványokat hajtanak végre a külföldiek legnagyobb derültsége közepette.
Persze sokan végig futják a 90 kilométert, de azért nem mindenki. Aki egy bizonyos időpontig nem érkezik el egy adott ellenőrzési pontra, az kiáll. Nem várhatnak a rendezők a világ végéig a célban. Egyszerűen amikor lejár a megadott idő, kifeszítenek egy kötelet keresztben, és azon élő ember már nem juthat át. Ezeket buszokkal visszaszállítják a rajthoz.
Már csak egy tisztázandó kérdés maradt. Miért gondolták meg magukat a dalarnaiak, miért vették üldözőbe Gustav Erikssont? Nos, az történt, hogy Krisztián, bár ha szükségből is, de a kapzsiság bűnébe esett. Királyokkal előfordul az ilyesmi. Ezt hamarosan a trónja bánta. Alig került a fejére a korona, máris elképesztő különadókat vezetett be. Ja, kérem! Akinek nincs pénze ármányra és cselszövésre, no meg zsoldosokra, az ne háborúzzék! Az sem áll kifejezetten jól egy frissen választott királynak, ha Dalarna népével egyenesen ki akar szúrni, és kötelezi őket a vasérc beszolgáltatására a korona számára. Persze nevetséges áron. Mert az új királynak még több pénz kell, így aztán megalapít egy skandináv kereskedelmi társaságot a Hansa ellen, amit úgy gondol működtetni, ahogy ma is gondolják egyesek az ilyesmit. Hiába! A történelem ismétli önmagát. Végképp kiveri a biztosítékot, hogy mindenkit köteleznek a fegyverei beszolgáltatására. Mindez egy hadüzenettel ér fel. Szerencsére időben a helyiek tudomására jut az újabb ármány, és kapával-kaszával fölfegyverkezve üldözöbe veszik a fantasztát, aki a svéd függetlenségről álmodik. Utol is érik.
Lassan este 6. A futók egy része még a pályán van és egyre elcsigázottabb. A világkupa verseny résztvevői, egyébként van férfi és női verseny is, már rég a szállodában üldögélnek. A bárban. Várják a vacsorát. A meleg fürdő megtette a hatását, az izmok újra kilazultak. A pénzdíjasok büszkén mesélik taktikájukat, és egyre gyakrabban lesnek a tévé felé, mikor a sporthírekben majd bemondják a Vasa-futás eredményét. A futottak még kategória csillogó szemmel és ölni tudó tekintettel hallgatja a győztesek magabiztos szavait.
A bárba egy idős házaspár lép be. A férfi fekete öltönyben, nyakkendővel, a felesége talpig érő fekete estélyi ruhában. Leülnek egy asztalhoz, távol a zajos társaságtól. Két pohár almalevet rendelnek, és tekintetüket a tévé képernyőjére szegezik. Hirtelen mindenki elcsendesül, kezdődik a hatórás híradó. Természetesen a Vasa-futással. A profi verseny végeredményét mutatják, nagyjából két másodpercig. Aztán két idős ember jelenik meg a képernyőn, egyforma, fehér szőrmebundában, a fejükön egyforma, fehér szőrmesapka. Mellettük a száguldó riporter. Az öregúr a magányos asztalnál megszorítja a felesége kezét. Megcsináltuk. Ha nem is végig, de a részvétel a fontos. Mindkettőjük szemében könnycsepp csillog.
– Az idei év legidősebb versenyzői a nyolcvankét éves Björn és a nyolcvanéves Greta – kezdi a száguldó. Úgy liheg, hogy a szavait feliratozni kell.
Az orruk alá tolja a mikrofont, kérdésre már nem marad ereje. A két öreget nem is kell kérdezni. Egymás szavába vágva mesélik Gustav Vasa hihetetlen kalandjait. Hogyan járt túl a dánok eszén, hogyan segítették a helyiek a menekülésben. A pincét, a padlást. Mindent. Csak beszélnek, beszélnek hosszú percekig.
– De hát ezt minden gyerek tudja – fejezi be a szóáradatot az öregúr. – Még csak annyit, hogy nem is igazi svéd az, aki életében legalább egyszer…
Hozzászólások