A belvárosi lottózóban türelmesen álltak sorba az emberek, hogy feladják szelvényeiket. Régen nem volt ötös találat, az ígért nyeremény jóval meghaladta az egymilliárd forintot. Többen próbáltak szerencsét azok közül is, akik egyébként nem, vagy ritkán játszottak. Az egyik sarokban, a falnak tolt asztalnál, egyedül ült egy fiatal férfi, és kitöltött szelvényét nézegette, mintha tanácsot kérne tőle. Furcsa beszélgetésre emelte fel fejét. Nem messze tőle – a falra szerelt pult előtt – kellemes megjelenésű, huszonnégy-huszonöt éves lány állt. Előtte lottószelvények, egyik kezében toll, a másikkal mobiltelefonját tartotta a füléhez, és másodszor ismételte: „… igen, Júlia vagyok! A lottózóból hívlak! Mondjad a számokat, amiket álmodtál!” Úgy tűnt, végre megértették, mert rövid hallgatás után ikszelni kezdett. Már négyet bejelölt, amikor bosszúsan megszólalt:
– Ugye most nem azt akarod mondani, hogy az ötödik szám a nyolcas? – kérdezte, majd a választ hallva, addigi határtalan türelmét vesztve a szelvényt összegyűrte, a szemétkosárba dobta, és indulatosan folytatta. – Honnan tudtam? Onnan, hogy az én telefonszámomat diktáltad le nagyikám! Összekeverted a papírjaidat. Azt a cédulát keresd meg, amire a számokat írtad ébredés után.
Szerencsére nem kellett sokáig várni, a nagyi jegyzetei rendeződtek, és sorolni kezdte az új számokat. A lány önkéntelenül megismételte azokat, ahogy bejelölte. Amikor végzett, akkor vette észre, hogy a férfi őt nézi, mindvégig figyelhette, és most elégedetten mosolyog.
– Ez szép volt! Neked aztán van türelmed. Kívánom, hogy nyerjetek!
– Köszönöm! A nagymamám ragaszkodott hozzá, hogy játsszuk meg a megálmodott számait, mint Nyilas Misi Pósalaki úrnak. Imádom, de sajnos már nem könnyű eset, hallhattad. Nagyon szeretne nyerni. Segítettem neki, pedig nem hiszek a csodákban.
– Megértem, bár sosem lehet tudni! Egy próbát megér!
Júlia beleegyezően bólintott, részéről a beszélgetés befejeződött. Elindult megjátszani a számokat. A fiatal férfi elismerően pillantott utána. Követte tekintetével mindaddig, amíg a helyiségben tartózkodott, majd elgondolkodva nézett maga elé. Különös vibrálás érintette meg, vágyakozott a lány után.
Júlia telefonján ismeretlen szám jelent meg. Kétszer is hívta egymás után, nem lehetett tévedés. Úgy döntött felveszi, fogadja a hívást, de nem mutatkozik be. Megvárja ki az, és mit akar. A beszélgetés nem várt meglepetést hozott.
– Szia Júlia! Fehérvári Kornél vagyok! Egy héttel ezelőtt találkoztunk a lottózóban, amikor a nagymamádnak töltöttél ki egy szelvényt. Ne haragudj a zavarásért, nem akarok tolakodni, de nagyon szeretnék találkozni veled, mert mondanom kell valami fontosat.
– Honnan tudod a telefonszámomat – csodálkozott Júlia –, és egyáltalán miért hívtál fel?
– Pontosan ezekre a kérdésekre szeretnék válaszolni. Kérlek, adjál erre lehetőséget. Meghívlak egy kávéra, sütire akkor és oda, ahová te mondod.
– Ez nagyon rejtélyesen hangzik! Rendben van – egyezett bele Júlia, mert jól emlékezett a szimpatikus fiúra, és egyre kíváncsibb lett a folytatásra –, legyen holnap délután öt órakor a Böszörményi úton a Szamos cukrászdában.
Kornél háromnegyed öt előtt érkezett a Szamosba. Sarokasztalt választott, udvariasan elhárította a pincér érdeklődését. Jelezte, hogy vendéget vár, majd együtt rendelnek. Negyed hat után kezdett kellemetlen lenni a helyzet, amikor végre megérkezett Júlia. Elnézést kért a késésért, nem talált parkolóhelyet a közelben. Kávét, süteményt rendeltek, kíváncsian néztek egymásra. Nagyon csinos – gondolta Kornél. Egészen jóképű, kedves fiú – gondolta Júlia, majd megtörte az egyre sejtelmesebb csendet.
– Kornél! Most már igazán elárulhatnád, miért hívtál meg! Mi ez a nagy titkolózás?
– Két okom van! Az egyik, és a fontosabb, hogy nagyon csinos lány vagy, akivel szívesen beszélgetnék máskor is. Ezt nem mondhattam a telefonba, mert olyan hétköznapian, ostobán hangzik, pedig igaz. Azt gondolom, nem véletlenül találkoztunk. A másik ok, egy vallomás, de erről később szeretnék beszélni.
– A nagymamám most azt mondaná: vigyázz kislányom, ez a fiú udvarolni akar! – mosolygott Júlia, és szándékosan használta a régimódi, „nagymama korabeli” szavakat.
– Nagyon bölcs lenne, ha ezt gondolná, mert ez az igazság. Szeretnélek jobban megismerni, és szeretném, ha te is jobban megismernél engem.
– Majd megbeszélem a nagyival! – nevetett Júlia, és Kornél elképedését látva hozzátette: – Jó, csak vicceltem! Találkozhatunk máskor is, aztán majd meglátjuk. Ezek után el sem tudom képzelni, mi lehet a vallomás?
– Elmondom, de előtte mondd meg kérlek, miért akar nyerni a nagymamád?
– Hatan vagyunk unokatestvérek. Évi a legkisebb, illetve a legfiatalabb, hiszen már ő is tizenkét éves nagylány. Sajnos beteg! Komoly légzési rendellenességgel kezelik. Az orvosok szerint kinőheti, meggyógyulhat. Sokat segítene a tengeri levegő, persze nem néhány nap, legalább három hetet kellene ott töltenie. Ez nagyon sokba kerül! A nagyi elhatározta, hogy megnyeri a pénzt egy tengerparti ház kibérlésére. Eddig nem sikerült neki. Attól tartok nem is fog, pedig tényleg jó lenne.
– Három hét hosszú idő! Ki lenne ott Évivel?
– Látod ez sem egyszerű. A szülei elváltak, édesanyja egyedül neveli. Én is szívesen segítenék nekik, kedvelem a kislányt. Sajnos anyagilag nem sokat tehetek értük.
– Kimennél vele? Vigyáznál rá? Gondoznád?
– Persze, de hagyjuk ezt a témát, nem akarok szomorkodni. Beszéljünk másról!
– Jó, jó! Csak még egy kérdés! Mennyibe kerül egy tengerparti ház kibérlése?
– Viccelsz? Attól függ hol, mekkora, milyen messze a tenger. Görögországban, Montenegróban talán olcsóbb, Horvátországban egy tenger közeli nyaraló, ami jó, de azért még messze van a luxus kategóriától, százhúsz-százötven euró naponta, és akkor még nem ettél semmit! Óriási összeg!
– Valóban, de én tudnék segíteni!
– Ugyan már, miért tennéd?
– Mert van rá pénzünk! Nekem és neked!
– Kinek van mije? Attól tartok nem jól hallottalak!
– Júlia! Én akaratomon kívül kihallgattalak, azután akarattal megfigyeltelek a lottózóban. Amikor távoztál, megjátszottam azokat a számokat, amelyeket a nagymamád megálmodott. Persze, én sem nyertem velük semmit. Ismered a nyertes számokat?
– Nem! A nagyitól tudom a sikertelenséget, a többi már nem is érdekelt. A lottózóban is mondtam neked: nem hiszek a csodákban!
– Pedig vannak! Nem gyakran, de előfordul, mint ahogy most is!
– Ne titokzatoskodj már! Beszélj világosan! Milyen pénzről van szó? És honnan tudtad meg a telefonszámom? – türelmetlenkedett Júlia, és egyre inkább reménykedett valami kellemes meglepetésben. Tetszett neki a fiú.
– Szóval kitöltöttem egy szelvényt, aztán egy másikat is. A papírkosárból kikerestem azt, amit összegyűrtél, amin négy számot már beikszeltél. Az ötödiket, a nyolcast, pedig hallottam. Ezzel a megjátszandó lottószelvény készen volt! Úgy gondoltam, a harmincas a szolgáltatót jelzi, a nyolcasról már beszéltünk, így a maradék három kétjegyű számból kellett összeraknom a telefonszámodat. Több variáció is felmerült. Mindig jó voltam matekból, mégis hihetetlen szerencse kellett ahhoz, hogy a második próbálkozásom eredményes legyen. Először egy idősnek tűnő férfit hallottam, akitől elnézést kértem és megszakítottam a hívást. Másodszorra már te jelentkeztél. Azonnal megismertem a hangod! Igaz, kétszer is hívtalak egymás után, mintha csak éreztem volna: jó nyomon járok!
– Megjátszottad a telefonszámom? Csak nem azt az öt számot húzták ki?
– Ezt nem mondhatom, de…
– Na, ugye! – vágott Kornél szavába bosszúsan a lány. – Mondtam, hogy nincsenek csodák!
– No, no! A harmincas kivételével mind jó volt! Négyes találat, majdnem kétmillió forint!
– Ugye most viccelsz? Nem jó tréfa, nálam ez nem jön be! – bosszankodott Júlia, és sajnálta, amiért csalódott Kornélban. Menni készült!
– Várjál! – fogta meg Kornél Júlia kezét – Nem viccelek! Tényleg nyertünk a te számaiddal. A nyeremény fele téged illet! Elmehettek a tengerpartra, kibérelhettek egy házat! – hangzott a boldog válasz, amelyet olyan tekintet kísért, hogy kétség sem lehetett őszinteségéről.
– Nem is tudom, mit mondjak így hirtelen? Ez egy váratlan, gyönyörű meglepetés. Igazán kedves vagy és becsületes. Eddig azt hittem, ilyen csak a mesében létezik. Örülök, hogy találkoztunk!
– Júlia! Én akkor is felhívtalak volna, ha nem nyerünk, és akkor is, ha a nagyi számait húzzák ki. Nagyon sokat gondoltam rád! – nézett vágyakozva a fiú a szép szemekbe.
– Én pedig eljöttem, pedig nem tudhattam a mesés meglepetésről! – mosolygott reményt keltően Júlia.
– Ugye elfogadod, és elmentek a tengerhez?
– Igen! Na és te? Mihez kezdesz a nyeremény másik felével?
– Eddig nem tudtam, de most már igen! Bérelek egy másik házat a szomszédban!
– Oda jössz nyaralni a barátnőddel? – incselkedett a lány, pedig már előre tudta a választ.
– Nincs barátnőm! Azért megyek, hogy a közeledben lehessek!
– Ez jó ötlet. Akkor viszont felesleges másik házba menned! Takarékosabb, ha közösen bérelünk egyet. Nem gondolod? – kérdezte a lány vidáman, és most ő fogta meg a fiú kezét!
– Takarékosságból? No nem, azért nem, de ha más oka is lenne, abban benne lennék!
– Ezt megbeszélem a nagymamámmal! – nevetett Júlia, tekintetét a fiúra emelte, és nem ellenkezett, amikor Kornél egyre közelebb hajolt arcához.
Hozzászólások