Szitakötő

A műhely ablakából nézem, ahogy a szitakötő szitál az üveg előtt. Az ablak kicsi, itt bent sötét van, nem tudom, tán be akar jönni, vagy csak a tükörképével játszik, melyet egy másik szitakötőnek gondolhat. Ülök, mert az ablakon csak ülve látok ki. Alapos megfontolás után raktam alacsonyra az ablakot, ugyanis volt egy jó kis asztalom, melyet már a műhely építése előtt ide szántam az ablak alá. Amikor a falat raktam, ideállítottam az asztalt, s amikor a fal elérte az asztal magasságát, akkor állítottam be az ablakot. Az ablak talán csak negyven centiméter magas, s alig szélesebb egy méternél, de kétszárnyas. Régi. Még a nagyapám műhelyén volt. A jobb üveg még eredeti, kicsit már zöldes, opálos, ezen szeretek jobban kinézni. Érdekes, hogy nagyapám is ezen az üvegen keresztül nézte a világot. A nagyapámra nagyon hasonlítok, külsőre is. Halottak napján, amikor ott állok a sírjuknál és elgondolkodom a régi dolgokról, minden nagyon-nagyon réginek tűnik, a valóságos időnél is régebbinek, mert a sírkövükön fénykép is van, s a fényképen a nagyanyám mellett mintha én állnék, s nézném magamat. Sokszor elgondolkodom azon, vajon hol lehetnek, vagy hol vagyok? A szellemük, csipetnyi lelkük valahol bolyong. Együtt bolyongnak? Vajon ismerik-e most is egymást, vagy a lelkek ott már nagyon önállóak? Azt hiszem, valahol csak úgy vannak. Talán majd megtalálom őket, aztán közösen fölelevenítjük azt, ahogy nagyapám a kenyeret hozta haza mindennap. Kerékpárral járt dolgozni és papucsban. A kenyér végébe lyukat fúrt, beleakasztotta a nagyujját, s úgy kerekezett haza. A kenyér lyukas vége mindig nekem járt. A szitakötőt verébcserregés zavarja el. Egyre több telepszik, billeg a kerítéslécek tetején. Borzasak, hangosak. Páran a pincepenésztől száradó, kerítésre akasztott almásládák alatt pörlekednek, veszekednek. Nagyon sokan vannak, s mintha történt volna valami velük, mert zavartak, nyugtalanok. Akiknek nem jut hely az ablak előtt, azok próbálják elzavarni a másikat, pedig hosszú a kerítés, legalább tizenhét és fél méter. Érthetetlen. A madarakkal olyan sok furcsa esetem volt. Nem félnek tőlem. Többször előfordult, hogy fényes nappal az utcán leszállt egy előttem. Azt hittem, beteg. Fölvettem, megsimogattam, aztán próbáltam bedobni egy kertbe, mert egy beteg, repülni nem tudó madárnak egy kert mégis biztonságosabb. Aztán ahogy óvatosan bedobtam, vagyis megpróbáltam bedobni, vidáman továbbrepült. Ez legalább háromszor előfordult. Egyszer meg az történt, hogy egy bokros réten sétálva leszállt elém egy galamb. Amikor pár lépésre megközelítettem, fölröppent, aztán kicsit távolabb ismét leszállt elém. Ezt sokszor, legalább tízszer megcsinálta és előre tudta, hogy merre fogok menni. Nem emlékszem pontosan, de az is lehet, hogy én mentem a madár után. Talán egy évvel ezelőtt egyszer bejöttem a műhelybe, s láttam, hogy egy szép, puha, szürke vadgalamb ül a régi konyhaszekrényen, amelyben ócska kacatok között féltve őrzött ereklyéimet tartom. Óvatosan odamentem hozzá, a galamb hagyta magát megsimogatni, aztán fölröppent és csörömpölve, szörnyű fülsértő hanggal átrepült az egyik csukott ablakon. Az a könnyű, finom, kis szürke madár átrepült a csukott ablakon. Pár toll maradt csak az ablak alatt és az asztalon. Vérnyomokat nem találtam, meg a madarat sem. Ezek a verebek nyugtalanok és egyre csak civakodnak. Fülledt az idő, késő nyári kora délután van. Valamit biztosan éreznek, amire nekünk, embereknek sajnos nincs tehetségünk. A nyáron mindig fakó fekete macskánk zavarja el a ricsajos társaságot, aztán nyugodtan leül, nyalogatja a mellső lábát, azzal meg simogatja, tisztogatja a fejét, fülét. Párás csönd van. Az ablakból látni a szomszéd gabonatáblát, tele vadvirággal, gazzal. Idén, úgy tudom, nem is vetettek, mert el akarták adni ezt a darab földet. Foltokban szépen sárgállik, meg aranyosbarna színben fülled a tavalyi, elpotyogatott magból kikelt gabona. Talán rozs. Az én kertemben csak mák van. Július elején még rózsaszínben, fehérben pompázott az egész tábla. Arra ügyeltem, hogy mindig piros ingben menjek ki a kertbe, úgy éreztem, így vagyok összhangban a mák lepkefinom szirmaival. Fontos, hogy az ember összhangban legyen legalább a kertjével. Most már csak a kékesbarna buta mákfejek állnak mozdulatlanul. Megint itt a szitakötő. Megismerem, ugyanaz. Szárnyait úgy tartja, úgy rezegteti, hogy hártyás szivárványán éppen a Nap csillog a szemembe, sziporkázó színjáték. Egy helyben áll, mintha hívni akarna, vagy mondani valamit, s közben pont a szememet célozza. Mozdulatlanul ülök, aztán egy pillanat alatt tovacikázik. Valahol messze, a vár irányában egy ragadozó vitorlázik méltóságteljesen az erdőkből fölszálló párapárnákon. A vár már nincs meg. A legenda szerint ott volt a fennsík szélén egy zegzugos rossz emlékű vár vagy kastély. Hogy miért rosszemlékű, azt már mindenki elfelejtette, mert olyan régen volt. Ami még megmaradt belőle, az egy furcsa, púpos domb, s néhány, a réti virágok közül itt-ott kivilágító fehér lépcső formájú kő. Ezeken ilyenkor nyáron mindig sok szitakötő napozik. Olyan, mintha a szénaszagú forró, remegő levegőt szárnyaikkal ők rezegtetnék.
Holnap majd ki kell mennem a várhoz.

Megosztás

Tweet