Az „első” Szabó Samu

Ez a név nagyon ritka a „civil életben” is – hát még a színpadon. Az pedig, hogy egy színházban, ilyen ritka névvel, két művész is színpadra léphetett, azt csak az „égiek” rendezhették el. És ha még hozzávesszük azt a tényt, hogy mindketten a vidámság és a zene „Thália papjai” voltak!…

A Pécsi Nemzeti Színház 1910 körül
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

/Egy kis segítség a fiatalabb korosztályoknak: a fotó azért készült 1913. előtt, mert ebben az évben indult meg az erre is járó villamos közlekedés. Ezt az általunk állított emléktábla is tanúsítja a színházzal szomszédos Corso Kávéház Király utcai falán./

Futaky Hajna (1927-2011) színháztörténész és Márfi Attila ny. főlevéltáros kollégám tényföltáró kutatásainak hála, azt is megtudhatta az utókor, hogy „az a Szabó Samu”, az „első” Nádassy József (1902-1905 közötti) színigazgató vezetése idején – amely az 1902/1903. és az 1904/1905. színházi évad idején tartott – a színtársulat tagjaként szerepelt színészként. Az 1904/1905. évadban is a színházunk tagjának számított, és a kor szokásos gyakorlataként szerepköre „népszínmű énekes” és „kedélyes apaszínész” volt. Az utolsó ismert adat róla az 1908/1909. színi évadból származik, mégpedig a tagság fölsorolásakor, amikor „népszínmű énekes”-ként tartották számon. Ekkor azonban már Kövessy Albert látta el az igazgatói teendőket (aki 1905-től 1911-ig állt a színház élén), ugyanis a pályázatot ő nyerte meg, és a városi tanács közgyűlése őt szavazta meg direktornak – már az 1905/1906. évadtól kezdődően. (Amikor minden évad előtt közzé tették a színházunk tagjainak névsorát, akkor a vezetők mellett külön sorolták föl a női- és a férfi színészeket; a segédszínésznőket és kardalos nőket, a segédszínészeket és kardalosokat, valamint a műszaki személyeket /sic!/. A zenekar tagjai az akkor Pécsett állomásozó Császári és királyi 69. gyalogezred zenekarából állottak, de azért hozzátették: „alkalomszerűen polgári zenekar” tagjait szintén foglalkoztatták.)

Ezek az utolsó adatok róla, de aki még többet akar tudni, az nézze át a korabéli pécsi újságokat – mind a színházi hírekben, mind az előadásokról szóló beszámolókban, kritikákban találhat róla is információkat. Sajnos, róla akkor – tudomásunk szerint – nem maradt fénykép, így ezzel nem tudunk szolgálni…

A „másik”, a Kossuth-díjas Szabó Samu

Amikor az „első” Szabó Samu pécsi színpadra lépésének első ismert adatáról írtam 1903-ban, ugyanazon év április 8-án látta meg a napvilágot Hódmezővásárhelyen a „másik” Szabó Samu. Ismert életrajzi adatai szerint iskolái elvégzése közben, azt követően ugyanitt lépett először a „világot jelentő deszkákra” 1919-ben, a Népkerti Nyári Színkörben, illetve azután is. Erről a Dunántúli Napló 1965. február 14-i számában – az újságíró H. A. monogramot írt – „Színész – ’nyugdíjban’ ” címmel a következő leírás található: „ …A legelső fellépése 1919-ben történt. Nagyon emlékezetes, részint mert első volt, részint, mert az előadás félbeszakadt. A Vörös Hadsereg tiszteletére rendezték ezt a színházi estét, de a második felvonás végén Makó felől megszólaltak a román ágyúk.

A második fellépés – szintén Hódmezővásárhelyen – már ’jobban’ sikerült, annak a gimnazista legénykének egyenesen kitűnően, aki abban az időben Szabó Samu volt. Bevonultak ugyanis a diákok a színházba, ellepték az állóhelyeket, és várták Samu jelenését. Nehéz szerep volt, a szó legvalódibb értelmében: egy súlyos fotelt kellett becipelnie a színre. Amikor megjelent, a diákok rettenetes tapsban törtek ki, a közönség többi része csak bámult. A fotelt sikeresen lerakta, feladata ezzel véget is ért, a diákok azonban percekig kiáltozták a ’hogy volt Samu’ –t, hatalmas dübörgő taps közepette…” Természetesen később velősebb szerepeket kapott, és az iskolái végeztével már eldőlt – színész lesz.

Azonban adjuk vissza a szót az idézett újságcikknek: „ …A gyorslábú, kellemes hangú ügyes fiú ’táncos sihederként’ kezdte meg színpadi pályafutását, ami negyvennégy éven át megszakítás nélkül tartott…” (Emlékeztetőül: Mendelényi Vilmos ugyanígy kezdte…) Pályája emelkedését jelezte, hogy 1925. (más forrás szerint 1923.) és 1927. között a szegedi-, majd más vidéki színházakban is szerepelt. Szegedi ideje alatt előbb Andor Zsigmond, majd Faragó Ödön igazgatta a színházat. Ismét idézet az újságcikkből: „Játszott Szentesen, Makón, Orosházán, Békéscsabán, Cegléden, Szolnokon, Kecskeméten, Egerben…”

A Debreceni Színház Anno (Forrás: Wikipédia)

Az 1943/1944. színi évadban már Debrecenben játszott Beleznay Unger István társulatában, egészen a német megszállásig, amikor is a társulat szétesett. A folytatásról ismét az újságcikk tudósított. „A felszabadulás Egerben érte – Hatan rekedtünk ott, a többiek ki tudja, hol voltak. S akkor a debreceni városparancsnoktól üzenet érkezett, feltétlen meg kellett indítani Debrecenben a színházat, jöjjenek a színészek. Teherautót küldött értünk. Rajz (Reisz) János (Arnold 1907-1981), Csengery (Csengeri) Aladár (1911-1986, Dsida Jenő költő testvére, 1947-1951 között a Pécsi Nemzeti Színház tagja), én meg a feleségeink, az összesen hat színész, de akadtak műkedvelők is Debrecenben, így aztán megcsináltuk a színházat.

A kaposvári színház anno
(Forrás: Wikipédia)

Eleinte kabaréműsort adtunk, aztán, amikor Budapest is felszabadult, és lett több színész, előadhattunk egy zenés vígjátékot. Eső után köpönyeg – ez volt a címe. Kellett a vidámság, zsúfolva is volt a színház minden este. Volt egy nézőtéri jelenetem, s az első zsöllyék egyikében ült egy egyszerű asszony, én nem ismertem, de ő a régebbi debreceni színészkedésem idejéből ismert engem. Mikor odaértem, megsimogatta a karomat, és azt mondta: látja, most itt ülök az első sorban! Hát igen, attól kezdve sok minden megváltozott…”

A Pécsi Nemzeti Színház fotója
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

Érdemes volt Debrecenben maradnia, ugyanis már 1945-től rendezett is. Érdekességként jegyezzük meg, hogy számos operett, történelmi színmű szerzősége is a nevéhez fűződik, amelyeket elő is adtak színpadon. Eljegyezte magát a zenés „könnyű” műfaj világával: táncos komikusként aratta sikereit. Kaposváron rövid időt töltött, majd 1949-ben a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött – haláláig!…

Felesége volt Arany Kató, akivel együtt jöttek a mecsekalji városba, és aki a Pécsi Nemzeti Színház hasznos epizodistája lett. Az Anna utcai lakás évtizedekig volt az otthonuk.

Egy kis kitérő a színházak államosítása, Bessenyei Ferenc és Szendrő József kedvéért

Bevezetőként – Futaky Hajna színháztörténész és Márfi Attila ny. főlevéltáros kollégám kutatásainak köszönhetően, de amely a róla szóló forrásmunkákban is megtalálható – mondjuk ki az eddig nem eléggé köztudott tényt: a Miskolcról jött Bessenyei Ferenc (1919-2004) először a pécsi színháznak az 1947/1948. színházi évadban volt tagja! Igaz, hogy november elején már elment Szegedre a társulattól, de az évad eleji névsorban, a férfi színészek között megtaláljuk a nevét, és mellette – a kor szokása szerint – a „drámai hős” megjelölést. A dr. Székely György (1918-2012) igazgatása alatt lévő társulat ebben az évadban egy Móricz Zsigmond-darabbal, a Boszorkány-nyal kezdett 1947. szeptember 27.-én.

A Boszorkány és az Ördöglovas színházi plakátja 1947
(Forrás: Bessenyei Ferenc honlapja)

A további előadásokra szeptember 28.-án délután, 28. és 29.-én este, október 2.-án és 6.-án este került sor. A három felvonásos színmű kísérő zenéjét a városunkban is működő Maros Rudolf (1917-1982, nálunk 1942-1949 között alkotott, tanított a legendás Takács Jenő /1902-2005/ vezette zenekonzervatóriumban, akkori feleségével, M. Molnár Klárával /1920-2005/ együtt) szerezte, a díszlettervező Fábri (Furtkovits) Zoltán /!/, a későbbi híres filmrendező (1917-1994, mint vendég) lett. A jelmezeket Rökk Edit tervezte, és Székely György rendezte az előadást. A főszerepeket az író legkisebb lánya, Móricz Lili (1915-1999) és Bessenyei Ferenc játszották. Még tájelőadásokra is elvitték, sőt az Új Dunántúl című bal oldali napilap kritikát is közölt róla az 1947. szeptember 30.-i számában, és október 7.-én szintén írt róla!…
(Az ezt követő bemutatókról részletesen ír a róla szóló honlapja.)

Az Iglói diákok és az Egerek és emberek plakátja 1947
(Forrás: Bessenyei Ferenc Honlapja)

Sajnos az itteni életkörülményei akkori mércével mérten is siralmasak voltak. Szűkös albérletben húzta meg magát feleségével és két ikerlányával. A később szintén híressé vált színész-társ, Zenthe (Rameshofer) Ferenc (1920-2006) így emlékezett vissza erre a nyomorgó pécsi életre a Pesti Napló hasábjain, 1980-ban: „Egész késő őszig csak dinnyén éltünk, fizetésünk csak papíron volt, mert a gázsit nem tudta kifizetni a színház. Így aztán étkeztünk barátságból a rendőrségi menzán, de mindenütt, ahol lehetett. Én legalábbis mindig éhes voltam. Bessenyei Feri helyzete még nehezebb volt. Én egyedül éltem, ő gyerekekkel, feleséggel.”…

Ezúttal nem célunk a színházak államosításáról bővebben szólni, de érintőlegesen igen, két okból. Az egyik a későbbi korszakalkotó jelentőségű színészünkhöz, Bessenyei (Besenyei néven anyakönyvezték, az akkori pécsi újságban Bessenyey-nek írták) Ferenchez fűződik, aki pont ekkor szerződött ismét hozzánk. A másik ok pedig az ő és a színház mind az államosítás-, mind az 1949/1950. évi színi évad bemutatkozó darabja, (Félix) Lope de Vega (Carpio 1562-1635): A kertész kutyája című vígjátéka volt. A bemutató 1949. október 1.-jén történt meg, mégpedig Kaposváron, ahol a társulat egy hónapon át vendégszerepelt. A Dunántúli Napló – amely akkor a Magyar Dolgozók Pártja Baranya Megyei Bizottságának napilapja volt – október 4.-én, kedden jelentette meg kritikáját. Az első oldal szalagcímei büszkén hirdették, hogy addig a megye dolgozói 19.132.850 forint összegű tervkölcsönt jegyeztek, a sztahanovista- módszerekkel dolgozó Magasépítő Vállalatnál időszaki tervüket 300 %-ra teljesítették, természetesen végig Sztálint és Rákosit éltették, és a helyi Munkás Kultúrházban béke-nagygyűlést tartottak…

A kertész kutyája 1949-es előadásának plakátja
(Forrás: Bessenyei Ferenc Honlapja)

A kritikából nemcsak az előadás jelentősége derült ki, hanem az akkori kor hangulata is. Már a címe is sokat mondó volt: „Végre igazi színházat láthatunk”. Az alcíme pedig sokat sejtetően így szólt: „Ez volt a véleménye a kaposváriaknak a pécsi társulat bemutatkozásáról”.

Most pedig idézzük elölről az írást: „A tizenhatodik század főúri világának tehetetlenségét mutatja be Lope de Vega, a haladó szellemű (sic!) író a ’Kertész kutyája’ című vígjátékban. Helyesen ezt a darabot választotta a Pécsi Nemzeti Színház Kaposváron időző együttese szezonnyitónak. Lope de Vega a költészet legragyogóbb területein jár ebben a színdarabban, és Gáspár Endre fordításában az író minden szava kitűnően érvényesül. Érthető izgalom és kíváncsiság előzte meg az új, államosított színház első bemutatóját. Az első felvonás végén már leplezetlen örömmel, megnyugodva vettük tudomásul, hogy végre komoly, fővárosi nívójú színházat látunk az idei szezonban. Olyan hamisítatlanul olasz levegőt teremtettek a díszletek, a jelmezek és mindenek előtt a színészek, és olyan tisztán sikerült megteremteni a tizenhatodik század bókoló életstílusát, hogy hiánytalan élményt tudott nyújtani az együttes. A szép versmondás éppen úgy, mint a tökéletes szövegtudás egyaránt javára írandó a szereplőknek…”

A kaposvári vendégszereplés plakátja 1949-ben
(Forrás: Bessenyei Ferenc Honlapja)

„A rendezés kifogástalan volt. Nagymértékben köszönhető Szendrő József stílusérzékének, és komoly rendezői kvalitásának a darab nagy sikere. Úgy látszik, hogy az államosítással a ’kulisszák mögötti élet’ is gyökeresen megváltozott. A közösségi érzés, a fegyelmezettség a két legszembetűnőbb vonás a társulat tagjaiban. Politikailag is felkészültebb az együttes nagyrészt, mint a múltban. Igen örvendetes tény, hogy a színház teljes személyzete 153 %-ban jegyzett tervkölcsönt, Egyik tag fizetése kétszeresét jegyezte….” És most jöjjenek a Bessenyei Ferenc bemutatkozásáról írott méltató sorok: „ …Bessenyei Ferenc a nyers, féktelen és ravasz Teodórót egyszerű, művészi eszközökkel alakította. ez a fiatal színész az érzelem különböző skáláit a realista színjátszás módszereivel tudja bemutatni…”

Tehát leszögezhetjük ezek alapján: mindenki jól járt ezzel a bemutatóval, az államosítás utáni első szakmai sikerrel, Szendrő József (1914-1971) igazgató-rendező – aki 1949. és 1952. között működött Pécsett –, jó bemutatkozásával. Az 1949/1950. színházi évadra Szegedről hozzánk szerződött Bessenyei éppen az államosítás utáni első előadással „kezdett”. Az első évek tapasztalatairól a számítógépes online személyi honlapján találunk forrást. Ezt hitvese kezelteti, és ez életét, művészi pályáját dolgozza föl részletesen. Külön fejezetet szentel a pécsi működésének, amelyben ezek a szívmelengető sorok találhatók a vidéki színházakban – így a pécsiben is – ekkor működő kollégáiról. Itt név szerint Szabó Samut is megemlítette. Az ő visszaemlékezésének ide vágó sorait közöljük: „Tíz évig voltam vidéken, mindent eljátszottam, amit komédiás játszhat. Azért a hátrányért, amiért a főiskolára nem volt lehetőségem beiratkozni, bőven kárpótolt a sors, hogy az iskolapadokban eltöltött idő helyett vidéken még az utolsó nagy komédiás generációt láthattam. Igazi primadonnákat, igazi bonvivánokat, szubretteket, táncos-komikusokat és nagy drámai színészeket. Megismertem az ő munkájukat, hatásukat, sikereiket és bukásaikat – mert akkor még ez is volt…” (További szerepléseiről szintén a honlapja emlékezik meg részletesen. Így ezekről nem írunk, bár egy kivételt teszünk: az Úri muri-bemutatóról megemlékezünk – ott majd kiderül, miért.)

Végezetül tekintsük át azoknak a bemutatóknak fontos adatait, amelyben Bessenyei Ferenc nálunk színpadra lépett: (év-hó-nap, szerző-cím, szerep)
1947. szeptember 27. Móricz Zsigmond: Boszorkány – Fejedelem
1947. október 25. Farkas Imre: (Az) Iglói diákok – Kern, latintanár
1947. október 29. Steinbeck John: Egerek és emberek – Lennie
1949. ? Moliére: Kárhozó (A fösvény) – Kulákfiú Kaposvár, Pécs
1949. október 22. Raszkin A.-Szlobodazkíj: Filmcsillag – Geremszky Kaposvár
1949. december 21. Szofronov Anatolíj: Moszkvai jellem – Zájcev Pécs

1950-ben már kizárólag Pécsett zajlottak le az előadások:
1950. január 8. Scserbacsov Vlagyimír: Dohányon vett – kapitány Hannibál, a cár unokaöccse
1950. február 6. Afinogenov Alexandr: Kisunokám – Okajomov professzor
1950. március 5. Csajkovszkíj Pjotr: Diadalmas asszony – (Opera) Nagy Péter cár
1950. március 13. Beecher-Stowe E. H.: Tamás bátya – kunyhója George, munkás
1950. április 4. Tur testvérek: Villa a mellékutcában – id. Kastanov (A Madách Színházban is előadták!)
1950. április 30. Strauss Johann ifj.: Cigánybáró – Zsupán Kálmán
1950. május 15. Földes Mihály: Mélyszántás – Bak Jóska
1950. június 17. Moliére: A képzelt beteg – Argan

Érdekességként említsük meg, hogy a pécsi színházban 1949. december 31.-én, éjjel 11 órai kezdettel nagy szilveszteri kabaré előadást hirdettek meg. Itt Bessenyei Ferenc közösen lépett föl Szabó Samuval, Máté Erzsébettel (Máthé Erzsivel), Szendrő Józseffel és más kollégákkal. (Este fél nyolckor még a Vidám álom című előadás előzte meg. Erről bővebben a Szabó Samuról szóló részben lesz szó.)

Bessenyei Ferenc fiatalkori fotója
(Forrás: Bessenyei Ferenc honlapja)

Bár ismét nehéz helyzetben volt a család, albérletben élt, és ezt Máthé (eredeti neve Mertz, akkori művésznevén) Erzsébet (később Erzsi) – aki ma a Nemzet Színésze, és akkor Gordon Zsuzsával (1929-2015) együtt lakott albérletben itt –, keserű szavakkal erősítette meg későbbi kitárulkozásánál, de a színházért, a szakmáért érzett lelkesedésük mindenért kárpótolta őket. Nem csoda, mindannyian a budapesti Nemzeti Színházba vágytak! (Máthé /Máté/ Erzsébet /Erzsi/ már 1949-ben házasságot kötött Szendrő Józseffel – az 1957. évi különélésükig, majd válásukig –, de ez a tény nem javított sokat a közös megélhetési viszonyaikon. Szomorú tényként említsük meg, hogy ráadásul még egy magánéleti tragédia is sújtotta őket, kisfiúk halála.)

Major Tamás (Forrás: Wikipédia)

A Pécsi Nemzeti Színház társulata az 1950. június 30.-i társulati ülésén búcsúztatta az évadot, köszönt el a nézőktől. Ekkor még nagyon kevesen sejtették, hogy egy nagy egyéniséggel lesz szegényebb a pécsi és a vidéki színi élet Bessenyei Ferenc elszerződésével. Ugyanakkor egy nagy karrier vette kezdetét, és ezzel a magyar színházi élet egyetemessége lett gazdagabb.

Várkonyi Zoltán (Forrás: Wikipédia)

Legyünk arra szintén büszkék, hogy a fővárosi Nemzeti Színház éppen pécsi szerepléseit látván ajánlott Bessenyei Ferencnek szerződést. A „behívó” levelet a lapuló (tasnádi) Major(-Maróthy) Tamás (1910-1986, tasnádi „kaméleon” dr. Major-Maróthy Ákos horthysta-rákosista hadbíró-népbíró tanácselnök-ügyész /1908-1987/, az 1947. évi „kékcédulás választás” országos jogi-adminisztratív felelőse, vérbíró öccse) igazgató helyett Várkonyi Zoltán (1912-1979) írta alá. Az a Várkonyi, aki évekkel azelőtt szó és próba nélkül eltanácsolta onnan…

Ő maga a szerződtetéséről így vallott később Illés Jenőnek és Szigethy Gábornak (mindketten megemlékeztek róla): „Akár hiszed, akár nem, Szendrő Jóska ajánlott Major Tamásnak a Nemzeti Színházba. Tehát annyira rendes volt, hogy nem sajnálta, hogy egy színésze elmegy, hanem annak örült, hogy leszerződtethet a Nemzeti. A Nemzeti… Nem is tudom Major Tamás hol volt akkor, mert valójában engem a Várkonyi Zoli meg a Gellért Endre szerződtetett…”

Még egy kitérő a színház-államosítás pécsi sajtóhíreiért

A Pécsi Nemzeti Színház kaposvári vendégszereplése idején, 1949. szeptember 16.-án azonban egy azóta is ható per kezdődött, mégpedig az erdélyi szász származású Rajk László (1909-1949, Rajk /Reich/ Endre /1899-1960/ Szálasi-barát, nyilas államtitkár öccse) volt külügyminiszter és társai ellen. A per (vér)ügyésze dr. Alapi Gyula (1911-1982), a vérbírója dr. Jankó Péter (1907-1955, öngyilkos lett) volt, a „hallgatag” népi ülnökök között foglalt helyet Barcs Sándor (Bartsch 1912-2010 újságíró, közéleti- és sportvezető) az „értelmiség nevében”. A „koncepciós alaphangot” Alapi Gyula adta meg vádbeszédében: „Veszett kutyákkal szemben a védekezésnek egy módja van: agyonverni őket…”

A pert közvetlenül lehallgató Rákosi Mátyás „hathatós rásegítésével” (magának Sztálinnak a jóváhagyásával) hozták meg a Vas- és Fémmunkások Szakszervezete Székháza nagytermében, a sajtó és a rádió közvetítésével a három halálos ítéletet és a többi súlyos börtönbüntetést. Rajk Lászlót, a volt bel-, majd külügyminisztert, Szőnyi (Hoffmann) Tibort (1903-1949), az MDP Központi Káderosztály vezetőjét és helyettesét, a pécsi kötődésű, a Ciszterci rend Főgimnáziumában érettségizett Szalai Andrást (1917-1949) népellenes bűntett és hűtlenség „vádjával” kötél általi halálra ítélték, és még október 15.-én kivégezték. (Az elbeszélés szerint, amikor vitték kivégezni, Szalai András ezt üvöltötte: – Nem ezt ígértétek! A kivégzésnél külön „VIP-büfét” működtettek, Kádár (Czermanik-Csermanek) János (1912-1989, napra pontosan Nagy Imre rehabilitációjával egy időben „tűnt el az árnyékvilágból”) utód-belügyminiszter társaival márkás italokat szürcsölvén nézte a „parádét”, majd kedélyesen „kiértékelték a látottakat”…)

A Rajk-per ítélethirdetése, középen a vérbíró, jobb szélen Barcs Sándor (Forrás: Wikipédia)

Ekkorra már Tito jugoszláv pártvezért és „bandáját” elnevezték „a nyugati imperialisták láncos kutyájának.” Természetesen a „belső leszámolások” itt nem álltak meg, még számos koncepciós per követte számos halálos ítélettel, halálra verésekkel, súlyos börtönbüntetésekkel. Magát Kádárt is utolérte végzete, hiába ő volt a belügyminiszter, az Államvédelmi Hatóság, a rettegett sokszoros gyilkos ÁVH, a „Párt Ökle”, az „Állam az Államban” szerepének megfelelvén őt is letartóztatta. Ekkorra azonban az előző vezetőt, Rajkék letartóztatóját, Péter Gábort (Eisenberger Benjámin 1906-1993 „ágyban, párnák között”halt meg) már 1953 januárjában letartóztatták és elítélték. (1959 januárjában szabadult.)

Mondanunk sem kell, a „dunántúli hírharsona” szintén tele volt a per ismertetésével, a „párt ellenségei”, Tito marsall és a „nyugati imperialista gazdáik” szapulásával. Az 1949. április 7.-i számban még azt harsogták, hogy Aczél György (Appel Henrik, 1917-1991) pattogó induló mellett, Sztálin és Rákosi éltetésével, nagy optimista beszéddel, megyei MDP titkárként, országgyűlési képviselőként a pécsbányatelepi bányászoknak kiosztotta a párt tagkönyvüket. Néhány hét múltán, július 6.-án azonban őt, a megye „erős emberét” szintén letartóztatta az ÁVH, és oly hirtelen tűnt el a közéletből, akár csak a többi társa. Utóda az országgyűlési képviselői székben – aki „rászabadult” Pécsre és Baranyára –, Farkas Mihály (Lőwy Hermann, 1904-1965) honvédelmi miniszter lett… a „lebukásáig”…

Sok „egyszerű állampolgárnak” pedig maradt a „csengőfrász”, a fekete autótól való félelem (különösen az éjjeli órákban). Mert ha az ország hercegprímását, a katolikus egyház nemzetközileg is elismert „fejét”, Mindszenty (Pehm) Józsefet (1892-1975) le lehet tartóztatni, meg lehet kínozni, és súlyos börtönbüntetésre ítélni, ha a „közvetlen fegyvertársat, a spanyolos” Rajk Lászlót és társait meg lehet kínozni, ki lehet végezni, akkor az „egyszerű állampolgárnak” mi az esélye?…

S hogy milyen szelleműek voltak, milyen volt az erkölcsük, arra dr. Janikovszky Béla (1919-1978) ÁVH orvos-ezredes pályája és magánélete a példa. Vezető kihallgató, a kínzások és verések felügyelője volt a Rajk-, a Szőnyi-, a Pálffy-, a Sólyom-perben és a Kádár elleni eljárásban szintén aktív szerepet vállalt. Emellett amikor felesége a válás után tartásdíjat követelt, és a zord visszautasítás után Péter Gáborhoz fordult „segítségért”, Janikovszky „lépett”, az ÁVH-val elraboltatta Béla László Jakab (1945-2016) fiát, és amikor a volt feleség könyörgött a láthatásért, elmegyógyintézetbe csukatta!… Mindez egyáltalán nem zavarta Kucses (Kispál) Éva Etelka Namettát (1926-2003), annál inkább sem, mivel maga is zord Sztálin- és Rákosi- hívő volt. Persze a szegedi származású pártkatonának „jól jött” a magas beosztású ÁVH-főtiszt ismeretsége. Egy szó, mint száz, házasság lett a vége, a gyermek és az „első asszony” helyzete hidegen hagyta, sőt elkezdett gyermekkönyveket írni, mint a „gyermeklélek legjobb ismerője.” Imádatának konkrét formát adván még imádott férje nevét is fölvette, és Janikovszky Éva néven vált ismertté!… (Egyébként Janikovszky Bélát különösebb felelősségre vonás nem érte, számos bolsevikhez hasonlóan ő is „ágyban, párnák között” múlt ki.)

És ilyen körülmények között, ilyen „háttérrel” működtek például a színházak is, így kellett színpadra lépnie Szabó Samunak is…

Mielőtt rátérnénk a témánkra, néhány fontos helyi kultúr- és színházi történést is ismertessünk, mivel ekkor kulcsfontosságú események zajlottak le a hazai színháztörténetben, és ennek pécsi „sajtólecsapódásait” igen is fontos megtudniuk az olvasóknak – különösen a fiataloknak, a kor szellemét illusztrálandó. A most elhangzó ”magasztos gondolatokat” vessük össze az előző rész színészi hétköznapi valóságával. Egy név közös lesz, mégpedig az akkor kezdő színésznőé, Máthé (Máté) Erzsébeté (Erzsié).

Indításként a Dunántúli Napló késő ősszel, 1949. november 25.-én a „Dolgozóink kultúrigénye” beszédes című összegzését ismertetjük – elsőként a jó oldalról szólván. Főként a gyárak, üzemek (de a hivatalok is) munkásairól, munkavállalóiról szóltak az újság sorai. Mindenütt kultúrfelelősöket választottak, kultúrgárdát alakítottak, ők voltak a helyi kultúrélet szervezői, akik az aktuális programokat hetenként cserélték – a tervek szerint – a faliújságokon. A helyi könyvtárak értékes művekkel való föltöltése, könyvtári órák megállapítása, könyvolvasó sarkok, termek kialakítása, író-olvasó találkozók rendezése, színművészek által vezetett szavalókörök létrehozása, helyi műsoros esték rendezése (ide színészek-előadó művészek meghívása), előadások- hangversenyek rendezése a zenei és a képzőművészeti nevelés jegyében, színházi előadásokon, koncerteken, kiállításokon való látogatás megszervezése a „kultúrszomj élesztése és a nemes szórakozás” jegyében…

Ez mind szép… lenne, ha nem csatlakozott volna hozzá a magyar bolsevik párt, a Magyar Dolgozók Pártja „útmutatás cunamija” és ennek megjelenése, az ideológiai képzés jegyében a „sajtó-félórák” megszervezése, amely a szovjet Pravda és a magyar Szabad Nép cikkeinek ismertetéséből állott. Szegény Karády (Kanczler) Katalin (1910-1990)! Őt külön negatív példaként említették, amikor a zenei kínálatról szóltak. És ha mindez nem lett volna elég, akkor kitűzték a célt, amelyet így fogalmaztak meg: „ …a szovjet ember a tanú, aki a világ legkultúráltabb, legöntudatosabb embertípusa…”

A pécsi színház plakátja a kaposvári vendégszereplésről
(Forrás: Bessenyei Ferenc honlapja)

Rátérvén a helyi kultúr-ügyekre, furcsa mód kicsit vissza kell mennünk az időben, egészen az október 14.-i lapszámig. A híradás „A színházat birtokukba veszik a dolgozók” cím alatt látott napvilágot. Amíg a színház társulata Kaposváron vendégszerepelt, a pécsi színház nézőterét közel 800, a helyi kultúréletért felelős személy töltötte meg, akiket gyárakból, üzemekből, hivatalokból hívtak össze, „hogy mint közönségszervezők, egy új fronton vigyék győzelemre a munkásosztály kulturális vezető szerepét.”

Czárt Ferenc városi pártvezető a következőkről beszélt: „A kultúrát eddig csak játéknak, könnyű szórakozásnak tekintették a dolgozók…Nem tudták, hogy az komoly fegyvere az osztályharcnak. A kultúra területén talán ezért legnagyobb az elmaradás. Fel kell zárkóznunk a gazdasági élet nagy eredményei mellé. Annál is inkább, mert a nép ellenségei ezen a területen bújnak meg leginkább….A fordulat megteremtését a kultúrában is a dolgozóknak kell végrehajtani – ez is pártmunka” – zárta a tájékoztatót. (Nem hagyta ki a régi, az 1945 előtti kultúrélet ostorozását sem.)
Ez után Krancz Pál (utolsó) polgármester (és 1950-től az első városi tanácselnök, 1908-1986) emelkedett szólásra, és rátért a színházi kérdésekre. „Meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy az eddigi kétezer színház látogató helyett sok ezer dolgozó töltse meg a színház nézőterét. Ahol a kultúrszínvonal emelkedik, ott a termelés is növekszik. Le kell számolni a múlttal, amikor azt hangoztatták, hogy nívósabb zene és színház nem való az egyszerű munkás embernek. A Szovjetúnió példáját kell itt megvalósítani.”

Szendrő József civilben (Forrás: Wikipédia)

Szendrő József igazgató fontos teendőket hangsúlyozott: „ …ígéretet tett, hogy az új, államosított színház minden törekvésében a dolgozó tömegek szolgálatában fog állani, és az új szezonnal véglegesen eltűnik a színpadról a súlytalan, bárgyú színházirodalom, s helyébe egészséges, nevelő darabok és klasszikus szerzők művei kerülnek.”

A rendezvény súlyát jelezte, hogy Dulka elvtárs, az illetékes minisztérium (illetékes elvtárs) megbízottja ismertette az új bérleti rendszer részleteit, majd a színészek egy csoportja adott nívós műsort a részvevőknek: Csengery (Csengeri) Aladár, Szendrey Ilona, Gordon Zsuzsa, Dalmady Géza, Máthé (Máté) Erzsébet (Erzsi) – közreműködött a színházi kamarazenekar és a vegyeskar.

Ha még pár napot „visszatekerünk az időben”, az október 10.-i újságban beszédes lapcímmel találkozunk, mégpedig a „Gyimesiné és Schneiderné már megváltotta színházbérletét” címmel. Ebbe is érdemes a mai kor emberének – különösen a fiataloknak – „beleszagolnia.” De kezdjük előlről: „Amióta Révai (Lederer József, az akkori kor legelvetemültebb kultúr komisszárja 1898-1959, a legilletékesebb) elvtárs beszéde elhangzott, a szellemi élet minden vonalán nagy erővel indult meg a fokozottabb kultúrmunka. Ennek a szellemi újjáéledésnek egyik központi mozgatója az új, államosított színházak programja, amely a széles tömegeket kívánja megnyerni a nemes színpadi irodalom számára, az igaz, realista művészet eszközeivel. Ezen a vonalon természetesen első lépés a dolgozó közönség beszervezése…”

A gyakorlatban ez a széles tömegeket érintő bérleti rendszert jelentett, „…amely máris mutogatja első eredményeit.” Természetesen ez nem sikerülhetett a „gyári munkás, a dolgozó paraszt és a haladó értelmiség” nélkül, amely három réteg „ …egyforma lelkesedéssel állott az ügy mellé, és a kijelölt népművelők ívein már gyűlnek a nevek, sokasodnak az aláírások…” – írták lelkesen a cikkben.

A kor szokása szerint két, a gyár által kiválasztott dohánygyári élmunkás asszonyt interjúvoltak meg erről, akik természetesen optimistán tekintettek a jövőbe. Schneider Lajosné megfogalmazása szerint: „Szeretem a színházat, és tanulni akarok belőle.” Elmondta, hogy már tavaly is volt bérlete, és „…alig várja most is, hogy megnyíljon a pécsi színházi szezon.” Gyimesi Ádámné teremvezető, az üzem szociálpolitikai felelőse csatlakozott munkatársnője véleményéhez, emígyen: „ …mindenek előtt én az ’életet’ akarom látni a színpadon, úgy, amilyen valóságban.” Az újságíró kísérője Arnold Sándor bér- és normafelelős volt, aki ekkor hozzátette: „Azelőtt nem mert egy dolgozó színházba menni, mert divatbemutatót csináltak egy-egy premierből. A dolgozónak szégyellnie kellett egyszerűbb, kopottabb külsejét, s inkább el sem ment. Nem beszélve arról, hogy igen sok esetben eszébe sem juthatott anyagi szempontok miatt.” Ha már a napilap tudósítója a gyárban volt, egy kis „pozitív termelés ismertetőt” szintén közölt. Schneiderné így kapcsolta össze a gazdasági- és a kultúréletet a gyakorlatban: „Gazdasági felemelkedésükkel egyszerre nő a dolgozókban…a kultúra és a szépség éhsége.” Az újságíró helyettük fogalmazta meg – a kor szokása szerinti –, az „optimista szocialista tanulságot”: „ …Pár hét, és Gyimesiné és Schneiderné előtt Móricz Zsigmond, Szimonov, (sic!) Shakespeare, Moliére és a többi szellemi nagyság szólalnak meg az életről, az emberi szabadságról, és mulattatni fogják őket a zsenik nagyszerű szellemességével. Azokhoz fognak szólni, akiknek írták annak idején műveiket: Gyimesinéhez és Schneidernéhez.”

(Természetesen a vidéki termelőszövetkezeti csoportok /tszcs-k/ megalakulásával a mezőgazdaságban is hasonló kulturális célok valósultak meg, a megyei tájelőadások mellett elindultak az autóbuszok a tszcs-tagokkal a pécsi színházi előadásokra. Az Állami Déryné Színház pedig csakis kizárólag vidéken tartott előadásokat.)

Az újságunk hírei között szerepelt, hogy 1949. október 29.-én, szombaton a színházban dísz-megemlékezés és évadnyitó előadás lesz. Móricz Zsigmond: Úri muri című színpadra alkalmazott darabja került színre, a Rákosi-Rajk féle „proletár muri” után…

Újsághír az 1949. évi pécsi évadkezdetről
(Forrás: Bessenyei Ferenc Honlapja)

Az akkori idők szellemében történt meg a színi évad megnyitása. Erről így olvashattak az akkoriak 1949. október 30-án: „Pécs város államosított színháza szombaton megnyitotta kapuit a város dolgozói előtt. A társulat első szereplését a dolgozókkal zsúfolásig megtöltött nézőtér fogadta. A színre kerülő ’Úri muri’ című színmű bemutatója előtt a színház igazgatója, Szendrő József ismertette az új színház, a dolgozók színházának jelentőségét: – Bízom abban – mondotta –, hogy az átalakítás bőven megtermi gyümölcsét. A színész széleskörű támogatást élvez, tehát megvan a lehetősége, hogy minőséget adjon a nézőközönségének, és célunkat, a realista művészet megvalósítását elérhessük. Beszéde végén köszönetet mondott a magyar nép vezetőjének, Pártunk bölcs irányítójának, a magyar élet újjáépítőjének, hogy megteremtette az államosított színházakat…” Szavait lelkes taps fogadta, és a közönség „spontán” kiáltozta: „Éljen Rákosi!” Bessenyei Ferenc (külön kihangsúlyozták, hogy a társulat tagja) szavalatát követően az Internacionálét énekelték. Az „Úri muri” csak ezt követően vette kezdetét…
(De erről majd a megfelelő részben.)

Máthé Erzsébet fiatal kori fotója (Forrás: Wikipédia)

A színház vezetősége ekkor a következő volt:
Igazgató – Szendrő József (rendező és színész is)
Gazdasági titkár – Mándoky Kálmán (Az 1938/39-es évadtól segédszínészként szerepelt.)
Szervező titkár – Bossányi Ferenc (1956 decemberében elhagyta az országot.)
Titkár – S. Szabó Sarolta (Neve csak ekkor szerepelt Pécsett.)
Műszaki vezető – Ütő Endre (Már 1926-1929 között szerepelt nálunk színészként, 1949-ben műszaki vezető volt, de díszlettervezőként is alkotott. A színház hosszú ideig szolgáló „mindenese” volt tehát.)
Rendező – Várady (Váradi) György (Az 1948/49-es évadban szerepelt a neve először.)
Karmester – Hukvári Jenő (Már 1940 áprilisától tagja volt a színháznak.)
És most, kedves olvasó, újra ismételje át az ezen rész bevezetőjében leírt „kultúr-sztahanovista” gondolatokat, és vesse össze az ugyanezen évek alatt itt színészként szolgáló Bessenyei Ferenc, Gordon Zsuzsa, Máthé /Máté/ Erzsébet (Erzsi), Zenthe Ferenc (és társaik) sorsát…

Egy fontos kitérő: a színház korszerűsítése 1959-1963-1965

Színházunk korszerűsítéséről a Dunántúli Napló 1959. április 16.-i számában esett szó. A Káptalan utcai Szabadtéri Színpad korszerűsítésén ekkorra már túl voltak, következett tehát az 1893/94-ben épült központi, Király utcai főépület. A színházi üzemigazgató – aki akkor Németh Lili volt – szólalt meg a cikkben, és ismertette a terveket. „ …örömmel mondhatom, hogy (színházi) szintünk megfiatalodik. A tervezőirodát már megbíztuk a teljes tatarozási, átépítési, balesetelhárítási, munkavédelmi és tűzrendészeti előírások végrehajtásához szükséges tervek elkészítésével. Az egész építkezés mintegy 4,5-5 millió forintba kerül.

Ebben az évben 1 millió forintot fordítunk a színház tűzrendészetének korszerűsítésére. A jövő évben és 1961-ben kerül sor az átépítésére, a külső és belső tatarozásra. Az egész munkálatokat menet közben kívánjuk elvégezni, tehát az építkezések miatt az előadások nem szünetelnek… Szinte tetőtől talpig új lesz a színházunk. Természetesen igyekszünk, hogy eredeti stílusát meghagyjuk. A nézőtéren a székeket tartó padozatot vasra építjük át, új, kényelmes székekkel rendezzük be a nézőteret. Restauráljuk a páholy sorokat, a karzatot, az erkélyt – műemlékszerűen. Javításra kerül a színház tetőzete, homlokzata.

Meg kell azt is mondanom, hogy nagy gondot okoz a villanyhálózat. Most ugyanis 110 voltról 220 voltra állnak át általában az egész városban, mi azonban továbbra is kénytelenek leszünk 110 volttal dolgozni, mert a színház világító berendezése 110 voltra épült, ilyen kapacitásúak a gépek, s ezeket a gépeket nem lehet ’átkapcsolni’. Kénytelenek leszünk tehát egy transzformátor házat építeni, ahol a 220 voltot 110 voltra alakítjuk. Mondhatom, hogy lelki szemeimmel már látom az újjáépített színházat, amely városunk egyik legszebb épülete lesz.”

Az „rV” monogramos cikkben szó esett a szabadtéri színpadról is: „ …A szabadtéri színpadon rendbe hozott padok, megszépült környezet várja a szórakozni vágyókat. Korszerűsítettük a szabadtér világítás berendezését: több reflektor szórja most már a fényt, s a világítás nem hátoldalról, hanem középről történik.”

Pécsi Nemzeti Színház színpadterve (1977)
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

A „Korszerűsítik a Nemzeti Színház nézőterét” címet viselő, 1963. március 1.-jén megjelent írás alcíme „Eltávolítják a fából készült páholyokat – Felújítják színpadot” volt, és ebben először az addig elvégzett munkákról szóltak. Ezek szerint ekkorra a nézőtéri padozat korszerűsítésén, a két oldalszárny megépítésén voltak túl, következett a színpad fölújítása, az új festőterem megépítése és a nézőtér korszerűsítése. A szerző szerint nem jegyzett szerkesztőségi cikk így folytatódott: „ … A jelenlegi forgószínpad annyira elavult, hogy használhatatlan. Ezért új forgószínpadot terveznek 10 méter átmérővel. A 74 méter magas zsinórpadlást 20 méterre emelik fel, ami által tökéletessé válik a díszletek mozgatása is. A színpad bővítése következtében a díszletfestő termet, amely most a színpad mögött foglal helyet, lebontják. A díszletfestő termet a Nemzeti Színház, illetve a Kamaraszínház között helyezik el. A két épület között ugyanis hídszerű építményt létesítenek – Perczel utcai homlokzattal. A hídszerű építmény – amely nem zavarja a két épület közötti felüljárást – 200 négyzetméter alapterülete elegendő lesz az új díszletfestő számára, hiszen nagyobb a réginél. Emellett a két épület közötti átjárást is lehetővé teszi.

A Nemzeti Színház jelenlegi nézőtere nemcsak elévült, hanem tűzrendészeti szempontból is kifogásolható. Ezért a jelenlegi faszerkezetű páholyokat, erkélyeket lebontják, és tűzálló anyagokból építik újra fel. Természetesen a régi szecessziós és eklektikus stílusú nézőtér is megváltozik. A páholyok zártsága – amely polgári ízlésre vall – megszűnik, rejtett világítással látják el a nézőteret, a látási viszonyok is javulni fognak.

A második emeleti agyon darabolt tér is nyugodtabb kiképzést kap, a csúcsíves mennyezet tetői kiképzését például eltüntetik. A jelenlegi égős és csilláros világítás helyett rejtett világítással látják el a nézőteret. A második emelet mögötti karzati állórész, vagyis a ’kakasülő’ megszűnik, és helyébe világító fülkék kerülnek. Nyolc fényvetőt helyeznek itt el. Az új nézőtéren 300 személy helyezkedhet el, ami nem kevesebb, mint a jelenleg ténylegesen használt férőhelyek száma. A korszerűsítés egyébként a nézőtér akusztikáját is javítani fogja, hiszen a ’kakasülő’, a túlságosan tagolt kiképzés nagyon rontotta ezt. Az akusztika javítására szolgálnak majd a rejtett hangszórók is.

A Nemzeti Színház teljes rekonstrukciója 1965-ben fejeződik be. Azért húzódik ilyen sokáig, hogy ne legyen szükség a színház bezárására. A legnagyobb munkákat a nyári szünetekben fogják elvégezni, a játék tehát az átalakítás ellenére folyhat tovább. Az átalakítás után eklektikus külsejű színház belsejében meglehetősen modern, beton, fa, műanyag stb. felhasználásával készült nézőtér fogadja majd a látogatót. Az ilyen jellegű felújításra – régi külső, modern belső tér – sok példa található hazánkban, a többi között a Vígszínház, Madách Színház a fővárosban, a székesfehérvári színház vidéken.”

Azt szintén megtudhatta az olvasó a cikkből, hogy a terveket Vida Gyula, a Kórház téri Pécsi Tervező Vállalat belső építésze készítette. Addigi munkái közül a Mecsek Cukrászda belső terét, és a Siklósi Vár lovagtermének belső rekonstrukcióját emelték ki az 1963. március 1-jei cikkben.

Ez a két újság-dokumentum több szempontból fontos. Egyrészt bepillantást ad a munkálatok részletezésével annak nagyságára, másrészt az akkori színházi-műszaki viszonyokat tükrözi. Természetesen nem vállalkozhatunk a minden részletre kiterjedő ismertetésre, ezeknek a munkálatoknak szakmai tárgyalására, de ezzel a két cikkel szerettük volna fölhívni a figyelmet arra a milliőre, amely abban az időben a színházba járókat, és az ott hivatásukat teljesítőket – így Szabó Samut is – fogadták. (S hogy egy kis személyes tapasztalatot is belevigyek a dologba, elmondhatom, hogy az 1960-as évek közepén, iskolai utunk során személyesen is megismerkedhettünk belülről a színházzal, annak színpadával. Ezt a „kirándulást” azóta sem felejtettem el…)

Szabó Samu pécsi évei

Visszatérvén „fő csapás-irányunkhoz”, Szabó Samu élet- és művészi útjához, le kell szögeznünk: fokozatosan színészi szerepkör-váltás következett be pályáján. Pécsett 1949 után lépésről-lépésre – az operettek mellett – vígjátéki és drámai feladatokra tért át. Különösen – elődjéhez-névrokonához hasonlóan – zenés, humoros, zenés-humoros szerepeket alakított nagy sikerrel.

Szerencsére az internet világában megtalálhatjuk főbb szerepeinek sorát a pécsi évtizedekből. Ha ABC-sorrendbe tesszük a darabokat, szerző(k) szerint, amelyekben játszott itt, több csoportra oszthatjuk műfajuk szerint. Drámai szerepei mellett híres operettekben ugyanúgy játszott, mint zenés vígjátékokban, humoros prózai darabokban, klasszikus és újkori színházi alkotásokban. Külön csoportot képeztek a kor követelményeként színre vitt szovjet darabok. Széles volt tehát művészi skálája, nézzük hát a sorrendet – zárójelben az általa alakított szereppel:

Szabó Samu (Forrás.Wikipédia)

Ábrahám Pál: Bál a Savoyban (Archibald)
Adujev–Scserbakov: Dohányon vett kapitány (Akakij)
Baróti Géza: Hétvégi milliomos (Izsák)
Beaumarchais: Figaro házassága avagy egy bolond nap (Bartolo)
Burkhard Paul: Tűzijáték (Fritz bácsi)
Crémieux Hector–Halévy Ludovic: Orfeusz (Stix Jankó)
Csiky Gergely: Kaviár (Poroszkay Tivadar)
Dunajevszkíj: Szabad szél (Súgó)
Fényes Szabolcs–Nádasi József: IBUSZ kisasszony (Sipeki)
Feydeau Georges: Osztrigás Mici (Tábornok)
Gogol: A revizor (Polgármester)
Gyakonov: Házasság hozománnyal (Szilantij Romanics)
Hervé: Nebáncsvirág (Színigazgató)
Huszka Jenő: Mária főhadnagy (Biccentő)
Ibsen Henrik: Peer Gynt (Gomböntő)
Jacobi Viktor: Leányvásár (Rottenberg)
Jókai Mór – Földes Mihály: A kőszívű ember fiai (Tallérossy Zebulon)
Kacsóh Pongrác : János vitéz (Francia király)
Kálmán Imre: Csárdáskirálynő (Miska főpincér)
Kálmán Imre: Marica grófnő (Populesku Móric herceg)
Kornyijcsuk: Ukrajna mezőin (Galuska)
Lehár Ferenc: A mosoly országa (Főeunuch)
Lehár Ferenc: A víg özvegy (Zéta Mirkó)
Lehár Ferenc: Cigányszerelem (Dragotinszky Péter)
Lehár Ferenc: Luxemburg grófja (Sir Basil)
Mándi Éva: Hétköznapok hősei (Füsi)
Mihajlov–Szamojlov: Titkos háború (Misa bácsi)
Mihalkov Szergej Vlagyimirovics: Vidám álom (Bohóc)
Mikszáth Kálmán: A szelistyei asszonyok (Rostó Pál)
Moliére: A fösvény (Harpagon)
Molnár Ferenc: A doktor úr (Puzsér)
Molnár Ferenc: Az ibolya (Igazgató)
Móricz Zsigmond: Úri muri (Csörgheő Csuli)
Offenbach: Gerolsteini nagyhercegnő (Bumm tábornok)
Raszkin–Szlobodszkoj: Filmcsillag (Lonja bácsi)
Raszkov–Tyipot: Szibériai rapszódia (Nyefjedovics)
Sándor Kálmán: A harag napja (Varjagos Antal)
Schiller Friedrich: Ármány és szerelem (Kalb)
Schönthan: A szabin nők elrablása (Rettegi Fridoli)
Shaw George Bernard: Pygmalion (Pickering)
Shaw George Bernard: Sosem lehet tudni (Pincér)
Strauss Johann ifj.: A cigánybáró (Zsupán Kálmán)
Szigligeti Ede: Liliomfi (Szilvai professzor)
Szigligeti Ede: Párizsi vendég (Hugolini gróf)
Szimukov: Hurrá lányok (Avdej)
Szűcs László–Innocent Vincze Ernő: Farkas a havason (Glidor)
Tabi László: Kártyavár (Blowres)
Vega Lope de: A kertész kutyája (Ludovico gróf)
Zilahy Lajos: A házasság szédelgő (Írnok)

Drámai szerepeiből

Mindjárt a színházak államosítása után, az 1949. szeptemberi kaposvári vendégszereplést követően, a pécsi évadnyitó előadáson szerepelt – nem is akármilyen szerepben – Móricz Zsigmond (1979-1942) híres művének, az Úri murinak színpadi változatában, 1949. október 29.-én, szombaton. (Az „előzményekről” már másutt szóltam.)

A 3 felvonásos színművet az igazgató, Szendrő József rendezte, a díszlettervező a „mindenes” Ütő Endre lett. A főszerepet a sok dicséretet kapó Kormos Lajos alakította, mellette jelentős szerepet kapott még Máthé Erzsébet (neve így szerepelt a színlapon) és Szabó Samu, Róla így emlékezett meg a szerkesztőségi cikkű hosszú kritika november 1.-jén:

Elsőként a darabról szóló ismertetésben szóltak róla. „ …Vegyük például Csörgő Csuli alakját, akit társadalmának haldoklása meg sem érint, de a nagy kanja ’halála’ végképp letör. ’Halott van a háznál” – hörgi maga elé, és ebben a mondatban sötéten villog a darabban számtalanszor felbukkanó keserű tragikomikum. Nagy feladat minden színésznek úgy adni vissza egy nagy író mondanivalóját, hogy azok töretlen nagyságukban tündököljenek. Nem egyszerű feladat a móricz zsigmondi atmoszféra megteremtése a színpadon. Íly bővérű alakok megelevenítése mindenesetre izgalmas színészi feladat, és annak sikere pedig komoly érdem.”

Másodszor a színészi alakítások fölidézésénél értékelték művészi teljesítményét. „Szabó Samut jellemformáló tehetségén kívül a hálás szerep is segítette. Ő az egyik igazi Móricz-figura. Az első két felvonásban tökéletesen érzékeltette a szűklátókörű, humorában is nagyképű dzsentrit. Helyenként meglepően finom emberábrázolása a harmadik felvonásban úgyszólván teljesen elsikkad. A féktelen mulatás részleteiben nem egyszer csábítja át a könnyebb műfaj területeire a hatásvadászás. Mint említettük, a derűs humor nem sajátja a harmadik felvonásnak sem, s így Csörgő Csuli mulatozása is kissé ’haláltáncnak’ számít, hisz ezalatt kanja döglődik odaát. De ettől függetlenül alakítása az előadás legjobbjai közé emeli.” Jelentős szerepet kapott még Károlyi István, Szendrő József (színészként szintén remekelt), Temcsváry Sz. László. Az epizódszereplők Andai Béla, Monori Ferenc, Bajka Pál, Csengery (Csengeri) Aladár, Papp István, Sugár István, Pagonyi János voltak.

Érdemes ide idézni az írás befejező gondolatait: „Úgy érezzük, szólnunk kell arról a különbségről, amely a tavalyi pécsi színtársulat és az új, államosított színház együttese között érződik. Az új szellem az egyes színészek magatartásában is megnyilvánul. Az ’Úri muri’ bemutatója után bizonyosak vagyunk abban, hogy a múlt szezonban elriadt közönség csakhamar zsúfolásig tölti meg a nézőteret az új színház minden előadásán. Az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy az általa kitett együttes minden támogatást megérdemel.
Még valamit! Új közönség ült be a színházba. új céllal. Mindenekelőtt tanulni akarnak a nagy mondanivalókból. Igen fontosnak tartjuk, hogy egy-egy produkció alkalmával az előadások előtt rövid kivonatban ismertessék a darab tartalmát. Sokaknak nyújtana ez komoly segítséget a darab élvezetéhez. Végre megszűnnek a ’vidéki’ előadások: állami, jó színházunk van!”

Szendrő József színházigazgató, rendező, színész
(Forrás: Wikipédia)

Moliére (1622-1673): A fösvény című darabjának bemutatója 1952. október 25.-én történt Pécsett. Erről az előadásról a Dunántúli Napló 1952. november 30.-i számában részletes kritika jelent meg. (Milyen jó lenne, ha ma ilyen sokoldalú, részletes kritikát látnánk nyomtatásban a színházunk egy-egy előadásáról!)

Itt írják a következőket a főszereplő alakításáról, miután nagy terjedelemben összegezték a darab mondanivalóját, örök időszerűségét: „ …A szereplők közül kiemelkedik Szabó Samu alakítása. Szabó Samu Harpagonja gyűlöletes, undorító, nevetséges. Még akkor sem lesz szánandó, amikor a legnagyobb tragédia éri: ellopják pénzes ládáját. Sőt ekkor válik igazán gyűlöletessé, az extázis, az őrület borzalmasságában is kacagtatóvá. Szabó Samunak még azt is elhisszük, hogy Harpagon saját kezét ragadja meg, mint tolvajt és a hitelesség mély, igaz átéltségnek köszönhető. Az alakítása még javítható. Ha Szabó Samu összhangba tudja hozni Harpagon korát, mozdulatait és hangját, még hitelesebb figurát visz majd színpadra…” (Az előadásról később bővebben szólunk.)

A kor szokása szerint tájelőadások során járták végig a megye főbb helyeit, (az akkori évek jellegzetes ideológiai értelmezésében) „elvitték a színházi előadást a falvak dolgozó népéhez”.

Amikor nyugdíjasként összegezte – halála előtt másfél évvel, 1965. február 14.-én – pályáját, Moliére: A fösvény-ben nyújtott Harpagon-alakítását emelte ki. „A fösvény volt a legszebb. Nyolcvan előadás, mire lehetne még büszke egy nyugdíjas színművész? Nyolcvan előadás Harpagonból. Csuda tudja – meséli – a komikus lelke mélyén mindig arra vágyik, hogy drámázhasson kicsit. Ezt tudják is róla: Harpagonban az volt a nagyszerű, hogy amikor a negyedik felvonásban ott őrjöngök a színpadon, azt komolyan gondolom, a nagyjelenet után ájultan visznek ki az öltözőbe. Tíz kilót le is fogytam, mer1 az ember vagy lazsál, vagy tényleg Harpagon lesz, kifosztott és őrjöngő. A közönség annál rettenetesebben, kárörvendőbben mulat, minél inkább elhiszem, hogy tényleg Harpagon vagyok, és mindent komolyan csinálok. A közönség boldog, hogy megjártam, mert megérdemeltem. Ez a színház mennybemenetele, ahogy mondani szokás…”

Ezzel az előadással mutatkozott be a színház fiatal főrendezője, Szilágyi Albert (1926-2018). Koránt sem hibátlan színrevitelt, színészi alakításokat tükröz ez a kritika, amelyből most a róla szóló sorokat emeltük ki. Szabó Samu színésztársai Tánczos Tibor, Kerpely Judit, Buss Gyula, Földes Éva, Bázsa Éva, Bakos László, Komlós András, Korándy (Korándi) Dénes voltak.

A Pécsi Nemzeti Színház nagy vállalkozása volt a híres Jókai-regény, A kőszívű ember fiai színre vitele, Földes Mihály színpadra alkalmazásával. Erről az 1954. október 1.-jei előadásról a Bakos Lászlóról szóló részben már írtam. Azt kiegészítendő rögzíteni kell még azt a tényt, hogy Lendvay (Léderer) Ferenc (1910-1990) rendező segítői, Siki Emil díszlet- és Avar Ildikó jelmeztervező mind-mind dicsérendő szerepet játszott az előadás sikerében. A szereposztásból sok vonatkozásban következtetni lehet annyi évtized távlatából is az akkori tagság személyi összetételére, ugyanis Pápay Klára, Szűts Iván, Buss Gyula, Fülöp Mihály-Tándor Lajos, Farkas Antal, Tatár Eszter, Takács Margit, Békés Rita (az ő jelentős alakítását külön ódával méltatta a kritika), Tánczos Tibor, Gurnik Ilona, Bakos László, Jancsó Jolán, Papp István, Náday Pál, Somló Ferenc is színpadra lépett.
Szabó Samu ismét „testhezálló” feladatot kapott Tallérossy Zebulon megjelenítésével. A dicséretes gyorsasággal, már két nap múltán, 1954. október 3.-án „bj. dr.” szignóval megjelent hosszú méltató kritika róla így emlékezett meg: „Szabó Samu minden egyes színpadi jelenésében ellenállhatatlan humorral hatott.” Amint látható, ez az alakítás „kilóg” ugyan a drámai szerepeiből, de a mű miatt mégis ide sorolandó.

Marton Frigyes fiatal kori fotója
(Forrás: Wikipédia)

Fontos drámai szerepet játszott az 1954. május 15.-i Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809-1852): A revizor című művének előadásakor. A remekművet Mészöly Dezső és Mészöly Pál fordításában adták elő, a rendező a későbbi neves rendező és rádiós, az akkor végzős főiskolás Marton Frigyes (1928-2002) volt, aki 1954-től 1958-ig színházunk tagja lett. A díszletet Honti István és Tarr Béla –, a jelmezeket Majoros Teréz és Heriszt János tervezte. Szabó Samu a polgármester alakításával tűnt ki, Mellette a főbb szerepeket Takács Margit, Erdély Ila-Péter Gizi (kettőzve), Bálint György, Harsányi Margit, Szakáll Dénes, Bakos László, Széplaky (Széplaki) Endre, Somló Ferenc, Szalma Lajos, Szalma Sándor, Pataky Erzsi, Monori Ferenc, Puskás Tibor, Kormos Lajos alakította, de egy kisebb szerepben föltűnt felesége, Arany Kató is.

Az 1954. május 15.-i Gogol: A revizor című darabja bemutatójának értékelésekor az ő polgármester-alakítását a következő szavakkal értékelte a kritika a Dunántúli Napló május 23.-i számában : „ …A 35 éves színészi jubileumát ünneplő Szabó Samut kell megdicsérni a Polgármester erőteljes megformálásáért. Ezt az ostoba, de ugyanakkor furfangos, felfelé bókoló, lefelé taposó, hataloméhes figurát mindvégig hitelesen ábrázolta. Az ötödik felvonás monológjában olyan képességekről tett tanúságot, amelyeknek megvillantására – zárt szerepköre miatt – eddig nem volt alkalma…”

Vígjátékokban nyújtott alakításaiból

A vígjáték műfaja különösen alkalmas volt arra, hogy Szabó Samu megmutassa minden rutinját, mindazon képességeinek széles skáláját, amellyel el tudta bűvölni minden alkalommal közönségét – még az 1950-es évek eleji politikai-közéleti körülmények között is.

Tabi (Taub) László (1910-1989): Kártyavár című „antiimperialista szatírá”-jának 1954. január 23.-i bemutatóját elsőként kell kiemelnünk, mivel az ebben nyújtott alakítása szélesítette színészi repertoárját. Az előadás Bálint (Beck) György (1906-1995, a pécsi színháznak 1953-1957 között volt színész-rendezője) és Polgár István közös rendezése volt. A főbb szerepeket még Szalma Lajos, Kormos Lajos, Takács Margit, Fesztoráczy Kató, Puskás Tibor, Szakáll Dénes és Széplaki (Széplaky) Endre alakították. (Az MTVA honlapján számos korabéli fénykép található az előadásról az MTI Fotóarchívumából válogatva, amelyben a szereposztást és az előadást „fővárosi színészek közreműködésével” szöveggel dokumentálták.)

Mint számos előadás esetében, itt is meg kell említenünk az akkori idők színházi gyakorlatát: nemcsak a színházban, hanem a megye, sőt a régió több helyén, tájelőadások keretében szintén előadták a darabot. Ez magyarázza Galsai Pongrác (1927-1988) író-újságíró – aki akkor a Dunántúli Napló munkatársaként működött – kritikájának időpontját.

A lap 1954. május 30.-i számában méltatta az előadást. Azt tudni kell, hogy egy amerikai „romlott” nagytőkés a darab főszereplője – Szalma Lajos kiemelkedő alakításával –, az ő „jobbkezét” alakította Szabó Samu. De adjuk át a szót a méltatónak: „ …Szabó Samu Blowers főtisztviselőt játszotta. Blowers a szatíra legemberibb figurája: fanatikusan tisztességes nyárspolgár, aki ’hivatalból’ hord szemellenzőt és ’egyetlen szenvedélye a mértékletesség.’ Eszményt táplál magában, a becsület eszményét. De éppen ez a szűklátókörű becsületesség teszi őt a kapitalista érdekek feltétlen kiszolgálójává, szorgos aktakukaccá, akire – habár a látszat más – a hiénák is nyugodtan számíthatnak. Kossuth-díjas művészünk megóvta Blowerst a közönség rokonszenvétől. Látszólag kevés eszközt használt, és mégis: kategórikus tőmondatai, kimért mozdulatai hol érzéki rajongást, hol meg őszinte felháborodást fejeztek ki…” (Amint látható, ez az alakítása „kilóg” a sorból, de más, éppen fordított értelemben, mint a drámai előadásnál.)
S hogy ez az előadás kiemelkedett a hasonló műfajú kor-darabok közül, egy újságcikk (is) tanúsította. A helyi lap 1954. június 27.-i számában, Garami László újságíró tollából „A Pécsi Nemzeti Színház Budapesten” címmel egy tudósítás jelent meg, amely így indított:
„A Pécsi Nemzeti Színház, azaz pontosabban a színház ’Kártyavár’-at bemutató részlege (június) 20-án reggel egy jól előkészített rohammal megszállta a pesti gyors egyik kényelmes Pulmann-kocsijának a felét. A színészek, rendezők és kapcsolt részeik (díszlettervező, karnagy, dramaturg stb.) elindultak világot látni Budapestre, a magyar dráma hetére. Mindenki ott volt, akinek jönnie kellett, kivéve Puskást (Puskás Tibor színészt), aki köztudomású, nem szereti a hajnali ébresztést.

A legtöbb szó természetesen a labdarúgó világbajnokságról eredt. A borúlátók döntetlent jósoltak a nyugatnémetekkel (itt még az első mérkőzésről volt szó, nem a döntőről), az optimisták olyan győzelemről ábrándoztak, mint amilyenről egy nappal később az újságokból is olvashattunk, természetesen Puskás (Puskás Öcsi labdarúgó) lerúgásáról, még a legpesszimisztikusabb körökben sem beszéltek. A labdarúgás mellett azonban – ezzel tartozunk az igazságnak – olykor-olykor a dráma hete és a ’Kártyavár’ fővárosi bemutatója is szóba került…”

Az ilyen tudósításoknak a legfőbb erénye az akkori élethelyzet leírása. Képet kapunk arról, milyen volt akkor egy színházi vendégszereplés a fővárosba. Emellett az akkori svájci labdarúgó-VB végeredményének várakozó hangulata szintén „átütött” a sorokból. (Mi már tudjuk a sajnálatos végeredményt.) A továbbiakban szerencsénkre az előző és a mostani főszereplőinkről esik szó, ezért is jó, hogy folytatjuk az idézetet.

„A képzelt beteg Szabó Samu például Dombóvártól Pusztaszabolcsig azon tűnődött, hogy mi a rosszabb: a fogfájás, vagy a gyomorfekély. A végén eldöntötte, hogy mindkettő egyaránt kellemetlen és sajnos – ő mindkettőtől erősen szenved. – Tudok majd játszani Pesten gyerekek? – kérdezgette. – Hisz ez rettenetes!!! Miután több oldalról életveszélyesen megfenyegették, illetőleg megnyugtatták, hogy úgyis túlél mindenkit, kissé felvidámodott, és eladott két darab Ötéves Terv cigarettát, egyenként hat-hat filléres haszonnal. Bakos Laci bácsi el nem mozdult egész úton az ablak mellől, és közben filmezési kalandjairól mesélt minden arra járónak…”

Tabi László – hivatásának föliratával
(Forrás: Wikipédia)

Azt a fontos információt is megtudhattuk, hogy a Kossuth Rádió már bemondta a pécsiek vendégszereplését. Az út végén, a Keleti pályaudvaron a Vidám Színház (+Itt valami tévedés lehet: a Vidám Színház ugyanis 1942-1944! között működött a Nagymező u. 11. szám alatt. Itt a tudósító nyilvánvalóan a Vidám Színpadra utalhatott.) kis művészei fogadták őket Fejes Terivel (1902-1994) az élen, és a hölgyek nagy virágcsokrot kaptak, majd külön buszra szálltak. A vidéki színházak tagjainak fővárosi kollégáik tisztelet jegyeket biztosítottak legjobb előadásaikra. A Vidám Színház (Színpad) a másnap, május 21.-i, péntek esti előadásán Kertész Sándor (1911-1990) rendező köszöntötte a nézőtéren helyet foglaló pécsieket, egy nap múltán, szombat este pedig klubestet rendeztek tiszteletükre. A Színház- és Filmművészeti Szövetség a vidéki színházak jelen lévő vendégeit külön levélben köszöntötte. A Madách Színház adott otthont tíz napra a vidéki színházak előadásainak. Délelőttönként szakértői viták zajlottak, délután szakmai bemutatók követték, esténként pedig az előadások koronázták meg a napot.

(Csak egyszer történt malőr: az Operaház és a Vidám Színház /Színpad/ közös filmbemutatót rendezett a vidékiek tiszteletére, de pont őket engedték be legutoljára a nézőtérré átalakított klubszobába, így kénytelenek voltak állva végignézni a filmet.) Ennek ellenére nagyon pozitív összegzéssel zárult az „élménybeszámoló”: „ … Egy azonban bizonyos: szívesen tűrik a fáradságos munkát, hiszen rengeteg tapasztalatot gyűjtenek ez alatt a tíz nap alatt. A pécsi művészek tehát tapasztalatokban gazdagodva térnek majd haza állomáshelyükre és szűkebb hazájukba, Pécsre. Remélhető, hogy a tapasztalatok mellett magukkal viszik a pesti szereplés hozta siker örömeit is.”

George Bernard Shaw (1856-1950) híres 3 felvonásos vígjátéka, a Pygmalion (amelyből a nevezetes musical, a My fair lady született) bemutatója 1958. december 13-án volt a Pécsi Nemzeti Színház színpadán, Mészöly Dezső (1918-2011) fordításában. Az előadást Lendvay Ferenc rendezése jegyezte, a díszletek Vata Emil, a jelmezek Majoros Teréz és Heriszt János munkája lett, a maszkmester ismét Léka László volt.

A Pygmalion 1959-es vendégjáték-plakátja, január 1.-jei keltezéssel
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

A szereposztás középpontjában Szabó Ottó (1920-1998) és a színház akkori fiatal üdvöskéje, a Színművészeti Főiskolát frissen végzett Margittay (Weisz-Margitai-Margittai) Ági (1937-2014) állott, ők játszották ugyanis a főszerepeket. A többi szerepet Takács Margit, Somló Ferenc, Rab Antónia, Koppány Miklós alakították, de szerepet kapott Arany Kató (Szabó Samu felesége) is. Tüskés Tibor (1930-2009), a Janus Pannonius Gimnázium tanára, író, most hírlapi kritikusként jeleskedett. Hősünk Pickering ezredes szerepét kapta, és szerepjátszásáról a következő sorok jelentek meg helyi napilapunk 1958. december 21.-i számában: „ …Az előadás egyik legmértéktartóbb szereplője Szabó Samu volt. (Olyan komolyan játszott, hogy majdnem azt írtam ide: Szabó Sámuel). Angol méltósággal alakította Pickering ezredest, itt-ott talán még katonásabb lehetett volna… „
Figyeljünk föl ezekre a fontos sorokra, amelyekből kitűnik, hogy ő, a mindig vidámságot a színpadon is sugárzó, kicsattanó temperamentumú aktor ilyen arcát is tudta mutatni közönségének! (Ezért nem lehet teljesen „besorolni” szerepeit, mert itt meg a vígjátéki szerepe megformálásával „lógott ki a sorból”.) Ebből is látható, milyen széles skáláját tudta megvillantani művészetének pályája során…

vígjáték műfaja különösen alkalmas volt arra, hogy Szabó Samu megmutassa minden rutinját, mindazon képességeinek széles skáláját, amellyel el tudta bűvölni minden alkalommal közönségét. Ilyen alkalom volt az 1960. szeptember 28.-án bemutatott örökbecsű vígjáték, a mindig népszerű A kertész kutyája című, amelynek alkotója, Lope de Vega (a róla szóló méltatások mindig megemlítik, hogy Shakespeare /William, 1564-1616/ kortársa volt, és Cervantes /Miguel de y Cortinas-Saavedra, 1547-1616/ után a másik-második világirodalmi jelentőségű spanyol írót tisztelhetjük benne). A Dunántúli Napló október 5-én megjelentetett kritikája értékelte az előadást. Ez előtt azonban néhány fontos személyi vonatkozást rögzítsünk. A darabot „Kardos, köpenyes játék” – ként hirdették, a fordítás Gáspár (Gottlieb) Endre (1897-1955) író, újságíró alkotása volt, Lendvay Ferenc rendezte a vígjátékot, a díszleteket Gergely István, a jelmezeket Majoros Ferenc és Heriszt János tervezték, a maszkok elkészítése Léka László műve volt.

A kertész kutyája vendégjáték-plakátja, 1960. január 1.-jei keltezéssel
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

A főbb szerepeket Medgyesi Mária, Szabó Ottó, Széplaky (Széplaki) Endre, Fekete András, Somogyi Miklós, Bázsa Éva, Horváth Magda, Lelkes Dalma, Faludi (Faludy) László alakították. Őróla így írtak: „ …Szabó Samu Ludovico gróf szerepében ezúttal is, mint már annyiszor, ellenálhatatlan nevettetőnek bizonyult, s ebben talán annak is része van, hogy a pécsi közönség előtt úgyszólván minden apró mozdulata ismerős már…”
(Érdekes párhuzam, hogy a Vígszínházban, 2006. március 25.-én tartott bemutatóján – amelyet Ács János rendezett, és Eszenyi Enikő kabinet-alakításáról lett ismert – Ludovico gróf szerepét az azóta szintén eltávozott Tahi Tóth László /1944-1918/ játszotta…)

Az Ember a szék alatt című lírai komédia bemutató plakátja
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

Vészi Endre (1916-1987): Ember a szék alatt című, 1961. január 21-én bemutatott, gépállomáson játszódó 3 felvonásos szocialista „lírai komédiája”, a darabban ábrázolt „szocialista termelési konfliktus” ismét alkalmat adott Szabó Samunak „vígjátéki vénájának” megmutatására. A darab rendezője a pécsi színházhoz 1965-től ezer szállal kötődő, fájdalmasan korán elhunyt Sík Ferenc (1931-1995), a későbbi főrendezőnk volt. (1975-től 1982-ig volt főrendező, és egyben 1973-tól haláláig a Gyulai Várszínház művészeti vezetője.) A díszleteket Pintye Gusztáv, a jelmezeket Gombár Judit (1937-2016) tervezte. (Ő a másod-diplomája idején, 1958-1963 között volt színházunk tagja, a Pécsi Balett állandó jelmeztervezője), a kísérőzenét Nagy Ferenc (1935-2013, 1964 és 1970 között a színház, a Pécsi Balett és a Pécsi Filharmonikus Zenekar karmestere-zeneigazgatója volt) szerezte, míg a maszkmester ki más, mint Léka László lett.

A főbb szerepekben Galambos György, Karikás Péter, Farkas Gabi, Paál (Pál) László, Bősze György alakítását látta a pécsi közönség. Bakos László is szerepet kapott itt, az I. látogató figuráját jelenítette meg. A méltatás szerint „Szabó Samu Kossuth-díjas, a tőle megszokott régi kedves operett figurát hozta az érzelgős éjjeliőr szerepében.” A kritikát a kor jeles író-újságírója, Bertha Bulcsu (1935-1997) írta, és a lap 1961. január 23.-i számában, annak vasárnapi mellékletében jelent meg.

Osztrigás Mici bemutató-plakátja 1964
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

Georges Feydeau (1862-1921) híres vígjátéka, az Osztrigás Mici mindig jutalomjáték egy-egy színésznek, de számtalan esetben egy egész társulatnak. Ilyen kitűntetett alkalom jött el Pécsett az 1964. március 6.-i premieren. Egy rutinos „karmestert”, Kalmár Andrást (1929-2004, ő 1962-1964 között színházunk tagja volt) sikerült megnyerni rendezőnek, a díszleteket Vata Emil, a jelmezeket Gombár Judit tervezte, Léka László volt a maszkmester. A két főszereplő „nagy kettőse” tomboló sikert aratott. Találják ki, ki voltak ők!…Természetesen Péter Gizi és Faludi (Faludy) László. Mellettük Takács Margit, Galambos György, Koppány Miklós is méltó sikert aratott, mint azt már a Bakos Lászlóról szóló részben olvashatták, aki az abbét játszotta. Karikás Péter és Baranyi László pedig frappáns epizód-alakításukkal tűntek ki. (Karikás Péterről el kell mondani, hogy apja Karikás Frigyes /1891-1938/, a 39-es Dandár szerzője, a Szovjetúnióban kivégzett baloldali politikus-író volt, ő maga pedig a színészi hivatása befejeztével diplomáciai szolgálatba lépett.)

Osztrigás Mici vendégjáték-plakátja, 1964. január 1-jei keltezéssel.
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

No de ne maradjon ki a mi Szabó Samunk sem, aki most is kabinetalakítást nyújtott. „Szabó Samu minden mozdulata nevetést fakasztott, de külön ki kell emelnünk tendenciózus maszkját, melyért Léka Lászlót illeti dicséret”- így szólt róla a méltatás. (Ebből is látszik, ezekben az évtizedekben nagy szerep jutott a maszkmesternek.)

S hogy mi volt még különösen érdekes az 1964. március 8.-án megjelent terjedelmes összegzésben? Mint már az előző részben írtam, ebben az időben több, később híres íróvá emelkedett kolléga dolgozott a helyi hírharsonánál, amely akkor az MSZMP Baranya Megyei Bizottságának és a megyei tanácsnak a lapja volt. Az előadás-kritikát Bertha Bulcsu író-újságíró jegyezte, aki egy ügyes fordulattal utalt Szabó Samu maszkjára is, amelyet Léka László „alkotott”, aki hosszú időn át nagy szakértelemmel szolgálta a pécsi színházügyet. Egy jó kritikus „jó füllel” is rendelkezik, amikor „megmerítkezik a nézők tengerében”, meghallván egy-egy frappáns megjegyzést. Ő ezt tette, és leírta a hallottakat, amely nagy dicséret egy vérbeli színész számára, és jó poén a szövegben: „ …valaki az egyik szünetben megjegyezte, hogy ez a Feydeau direkt Péter Gizinek írta ezt a szerepet…”

Operettek, zenés játékok szereplőjeként

K. Sz. Sztanyiszlavszkíj (Forrás: Wikipédia)

Lehár Ferenc (1870-1948): Luxemburg grófja című 3 felvonásos nagyoperettje az operett-irodalom egyik gyöngyszeme, elsősorban természetesen a muzsikája miatt. A szövegkönyvét azonban már átdolgozta Békeffi István (Miklós 1901-1977) és Kellér Dezső (1905-1986), így az 1953. március 22.-i itteni bemutató alapját már ez szolgáltatta. Furcsa mód ezt nagy örömmel fogadták az 1950-es évek sztálinista-rákosista korifeusai, így megtörtént a „csoda”: az operett addig avittnak tartott műfaja „megmenekült”, s a kritika is kedvezően fogadta. A méltatásban természetesen „kötelező” volt egyszer vagy többször hivatkozni az akkor nagy becsben tartott „Sztanyiszlavszkíj-módszer” fölemlegetésére – mint ahogyan ez alkalommal szintén megtörtént… (Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkíj 1863-1938, az orosz-szovjet– és az egyetemes színházművészet jelentős, de ugyanakkor vitatott alakja.)

S hogy mit jelentett ez a „gyakorlatban”, a Dunántúli Napló 1953. április 5.-i számában megjelent – név nélküli – méltatás hűen tükrözte: (az operett) „ …átdolgozott szövegkönyve a sablonos, édeskés történetnek komoly mondanivalót kölcsönzött – anélkül azonban, hogy a művet magát hamis módon aktualizálták volna, teletűzdelve azt a mai politikai kifejezésekkel, utalásokkal. Az új szöveg érintetlenül hagyta a szegény festő és a színésznő romantikusan szép szerelmét, és sokkal élesebb vonalakkal rajzolta meg a vén, szerelemre éhes pénzeszsák, Sir Bazil körvonalait. Ezzel még inkább aláhúzta a darab mondanivalóját: a pénzzel mindent elérni akaró tőke fölött győzedelmeskedik a fiatalok szerelme, egészséges gondolkodása… „
(Mai rendezők, figyelem! Ezt is megértük: az operettnek már „osztályharcos tartalma” is lett az 1950-es évekre! Offenbach, Lehár, Kálmán erre aztán nem számítottak!…)

A méltatást – tovább gördítvén ezt a „fonalat” – , a rendezők dicsérete után ott folytatta, ahol abbahagyta: „…Az előadást a vidámság, a gyorsan pergő események jellemzik – melyeknek sodrát nem a főrangú urak – Sir Bazilok –, hanem a szerelmesek irányítják, így érvényesül igazán az úri tohonyaság, szenilitás, így mutatkozik meg egészében az eszmei mondanivaló…”

Feleki Kamill Sir Bazilként (Forrás: Wikipédia)

Túl az operett „megmenekülésén”, itt jött el az idő Feleki Kamill (1908-1993), Szabó Samu és társaik számára, Sir Bazil alakításukkal learatni a megérdemelt babérokat, kiemelt szereplővé válni a darabban, amelyet az „építő kritika” lelkesen méltat is, emígyen: „ …Az előadás szereplői közül elsősorban Szabó Samu alakítását kell megdicsérnünk. Mértéktartóan, és mégis – vagy talán éppen ezért – teljes ügyefogyottságában rajzolta meg a vén kecskeként ugrándozó Sir Bazilt. Megmutatta, hogy a legénykedő öreg pénzeszsák tulajdonképpen kiélt, szenilis szamár – aki ügyefogyottságában sem szánalmas, hanem undorító. A közönség nevet a Szabó Samu formálta Sir Bazilon, de ez a nevetés kinevetés. Hogyne nevetne a mi új közönségünk a pórul járt főúron, aki végül is saját vermébe esik. Nevet a közönség a vén bolond tragikomikus sorsán, nevet ügyefogyottságán, nevet azon, hogy kakaskodni akar, mikor csak hálni jár belé a lélek, és Sir Bazillal együtt kineveti, megutálja a hasonszőrű társait is…”

Az sem csoda ezek után, hogy kivételesen nem az operettek „kötelező tartozéka”, a két szerelmes pár következik a méltatásban, hanem a „régi rend” lejáratott képviselői, akiket a „két Szalma”, Sándor és Lajos, Búza Imre, Puskás Tibor képviselt. Takács Margit, Komlós András és Hegyi Péter „kettőzése” után következtek a fiatalok, D. Kovács József és Kovács Anni, illetve Kovács Gyula, valamint Bázsa Éva és Péter Gizi „kettőzése”. Annyival tartozunk természetesen az utókornak, hogy az Endre Emil és Papp István „rendezői párost”, a rendezés mellett a karmesteri teendőket is ellátó Endre Emilt, Mille Imre koreográfust szintén rögzítsük.

Érdemes most a méltatás végső summázatát is idézni: „ …Mindent összevetve a ’Luxemburg grófja’ jó előadásban került Pécsett színre. A darab bemutatója és előadásai a könnyű műfaj, az operett hasznos, időszerű voltát bizonyítják, és színházunk felfelé ívelő művészi vonalának egyik állomását jelentik.” Az operett újra elfoglalta méltó helyét a színházi életben, a Pécsi Nemzeti Színház művészi munkája fölfelé ívelt, és a nagyszámú nézősereg szintén elégedetten ment haza estéről estére – kívánhatnánk több és jobb „heppiendet” ennél ezekben a szűkös ’50-es években?…

Rátérvén az egyik erősségére, az operettek karakter- figuráira, természetesen Kálmán (Kopstein) Imre (1882-1953): Csárdáskirálynő című nagyoperettjével kell kezdenünk a fölsorolást, amely mindig kitörő siker, és színészeink ünnepi, és egyben bizonyító alkalomnak tekintették mindig a színrevitelt. Így történt ez az 1954. november 4.-i premier alkalmával is. Mert november 7.-i ünnepségek ide, tanácsválasztás oda, a „kötelező párt-szólamok” helyett az igazi színházi ünnep mégis csak ez, és a soron következő előadás-folyam volt. A Dunántúli Napló 1954. november 10.-i számában megjelent kritika nemcsak az előadást, hanem a szereplőket is dicsérte. A címszerepben Takács Margitot látták a nézők, mellette Szalma Lajos, Péter Gizi, Somló Ferenc brillírozott, de a ma már kevéssé ismert Papp István, Bánáti Sándor, Kovács Anni és Mátrág Mária (kettőzve), Boros János, Bálint György is nagy sikert aratott.

Az, hogy ki játssza Miska főpincért, az nem volt kérdéses. Nézzük, mit rögzített róla a méltató írás a helyi lapban: „…Az éjszakai mulató főpincéréből Szabó Samu csinál felejthetetlen alakítást. Mindig örülünk, amikor Szabó Samu olyan szerephez jut, amelyet végigönthet utánozhatatlan humorával, és ahol fölcsilloghat benne ártatlanul fölényes iróniája. Ebben a szerepében bőven van alkalmunk gyönyörködni művészi képességének e legkitűnőbb összehangoltságában. Ebből a szerepből a mélyen emberit és igazat csakis Szabó Samu hozhatta ki, aki utánozhatatlan és nagy értékű színészi hozzáadásokkal gazdagította figuráját, és oldotta meg feladatát…”

A sok nézőt, nagy tapsokat érő előadást Tatár Eszter (1937-? rendező, sokoldalú színházi szakember, főiskolai diplomája megszerzése után, 1954-től színházunk rendezőjének szerződtette) rendezte, a színház zenekarát Sallay Iván (aki a Pécsi Szimfonikus Zenekar karmestere, és 1954/1955-ben a színház zenei vezetője volt) vezényelte, a díszletek tervezése Karola Béla munkája volt. S hogy ki volt az újságíró? Aki kíváncsi erre, az a „bj.” monogramból találja ki!…

Kálmán Imre örökbecsű remekművének, a Csárdáskirálynő című 3 felvonásos nagyoperettnek 1959. március 27.-i előadása a régi sikerek folytatását jelentette a Pécsi Nemzeti Színház életében. Természetesen ekkor szintén az eredetileg Leo Stein és Béla Jenbach német nyelvű (!) szöveg könyvének Békeffi István és Kellér Dezső-féle átdolgozott változata került színre, amelyet fölújításként hirdettek meg. A verseket Gábor (Greiner) Andor (1884-1953) és Innocent Vincze Ernő (1903-1978, Vincze Ottó /1906-1984/ zeneszerző bátyja) írták.
A fölújítást Radványi Zsuzsa rendezte, a karmester Bíró Attila (1932-? karmester-zeneszerző, 1956-1960 között színházunk karmestere) lett. A díszleteket Vincze Győző, a jelmezeket Majoros Teréz és Heriszt János tervezték, a maszkmester Léka László, a koreográfus (immár nem először) Bázsa Éva (!) volt.

Ha a szereposztást nézzük, a főbb szerepekben a következő neveket találjuk: Szabó Ottó, Szalma Lajos, Takács Margit, Szabó Gyula, Wágner József, Bárdos Anna (Anni), Mátray (Mátrai) Mária, Galambos György, Széplaky (Széplaki) Endre, Péter Gizi, Somló Ferenc, Markó Sándor, Láng József, Szerencsi Hugó, Fülöp Mihály, Korándy (Korándi) Dénes, Kutas Béla, Monori Ferenc, Bakos László, Hotter József (aki később neves könyvkötő mester lett a Király /Kossuth Lajos/ utcában, a Széchenyi Gimnázium közelében)… A „jól bevált régi gárda” tagjai tehát… és majd’ kifelejtettem: Szabó Samu Miska főpincér szerepében, ahogyan az egy fölújításhoz illik!

A Csárdáskirálynő 1959. évi bemutató-plakátja
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

Az 1966. szeptember 30.-i újabb bemutató már egy más képet mutat, ha nem is teljesen. Ez az „átmeneti”, de méltán zajos sikert arató előadás annyiban felel meg a jelzőjének, hogy ugyan az addig sikereket arató színészeink közül többen most is jelen voltak a színpadon – sőt ismét learatták a jól megérdemelt babérokat –, de már jelentkeztek az újak is, akik a későbbiekben hasonló megérdemelt sikert arattak, mint a dicső elődeik.
Szilágyi Sándor (1937-?) lett a rendező (aki 1963. és 1969. között volt a színház rendezője, de azért nem tudjuk élete második adatát, mert ezt követően elhagyta a pályát), az előadást zeneileg biztos kézzel, nagy rutinnal irányította Paulusz Elemér karmester (1912-1969, Bárdos Anna operaénekes férje), a koreográfiát Eck Imre (!) alkotta meg, a díszlettervező Pintye Gusztáv, a jelmeztervező Fekete Mária, a maszkmester Léka László volt.
A rendezéséről a következő summázatot olvashattuk a kritikában: „ …minden nagyképű erőlködés nélkül elénk tár két, egymással szembenálló világot: az etikettek által körülbástyázott finnyás, gőgös és rideg hercegi családot, valamint az ezzel ellentétes, a megkötöttségektől mentes életet jelképező, vidám, az őszinte emberséget tükröző orfeumot. E két világ és annak képviselői csapnak össze az operett szabályai szerint a három felvonáson keresztül, míg végül is Edvinnek sikerült a társadalmi kötöttségektől megszabadulva megtalálnia boldogulását… „
Ez az értékelés szintén átmenetet tükröz: már nem az 1950-es évek eleji, a Révai József-féle normatívát szem előtt tartó szemléletet rögzítette, de azért még erősen utal a régi, arisztokratikus–, és a „demokratikus polgári” világ ellentétére, és a férfi főhős megszabadulására régi énjétől.
A méltatás első sorait érdemes idéznünk: „Nincsenek régi operettek, aki már látta, megnézi negyedszer is – olvashatjuk a találóan kiválasztott mottót a színház műsorfüzetében. Szilágyi Sándor rendező egyik nyilatkozatában azzal indokolta a Csárdáskirálynő újbóli műsorra tűzését, hogy a rendelkezésre álló ragyogó szereposztás ritka lehetőségét bűn volna kihasználatlanul hagyni… Tegyük mindjárt hozzá, hogy nagysikerű, a műfajon belül figyelemre méltóan rangos előadásban, mely e soha nem koptatható operettben is talált új színeket, az igényesebb nézőt is kielégítő lehetőségeket…”

A Csárdáskirálynő 1966. szeptember 30.-i premier-plakátja
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

A népes szereplőgárdáról ez alkalommal részletesen szólt a méltatás. Szabadi József és Krémer József operaénekesek voltak azok, akik az új primadonnával, Várhegyi Mártával együtt megfeleltek azoknak a követelményeknek, amelyeket az operett-előadás zeneileg megkívánt. A régi színészgárda képviselői, Takács Margit (megjelenésekor percekig zúgó taps köszöntötte, így szokták a fővárosban fogadni Honthy Hannát /eredeti neve Hügel Hajnalka 1893-1978/ a hálás nézők!), Szabó Samu – aki most is Miska főpincért alakította zseniálisan –, Szalma Lajos, Faludi (Faludy) László, Péter Gizi, Somló Ferenc ezúttal is zajos sikert arattak. Ezekre az alakításokra mondjuk azt, hogy a színészi varázs „megtalálta az utat a közönség szívéhez.” Színre lépésükkor és távozásukkor hosszan tartó, zúgó taps volt a jutalmuk. Itt kell szólnunk a Vári Éva-Mendelényi Vilmos párosról, akik a fiatal nemzedéket képviselték. Már ekkor is, de még hosszú időn át később is bizonyították: ők a közönség kedvencei a maguk szerepkörében. Bakos László, Fülöp Mihály, Monori Ferenc, Kutas Béla, Petőházy Miklós, Szivler József az idősebb-, Bálint András, Bősze György, ifj. Kőmíves Sándor a fiatalabb színész-nemzedék jeles képviselői voltak, akik mind-mind hozzájárultak az előadás kiugró siker-sorozatához. Az igényes – és kellően alapos hosszúságú – hírlapi értékelés a Janus Pannonius Múzeum munkatársa és a Pécsi Rádió zenei szerkesztője, dr. Nádor Tamás (1925-1996) tollából született 1966. október 3.-án.

(Szomorúan jegyzem meg: ez volt Szabó Samu „hattyúdala” halála előtt másfél hónappal… Egyúttal azonban azt is rögzítenünk kell: így búcsúzik egy jelentős színész, a legjobb értelemben vett komédiás!…)

Offenbach (Jacques, eredeti neve Jacob Eberst, 1819-1880) nagy riválisa, Florimond Ronger Hervé (1825-1892) sokat játszott, népszerű operettje, a Nebáncsvirág többször szerepelt a Pécsi Nemzeti Színház repertoárjában is. Az 1958. szeptember 12.-i bemutatónál a Nebántsvirág-elnevezés (sic!) került a plakátra és a műsorfüzetbe. A nagysikerű előadás Radványi Zsuzsa rendezésében került színre, a karmester Paulusz Elemér volt. A díszleteket ismét Vata Emil alkotta meg, és a már akkor is színészként ismert Bázsa Éva itt a koreográfiát állította össze. A főbb szerepeket Bárdos Anna (Anni), Avar István, Faludi (Faludy) László, Fülöp Mihály, Korándi (Korándy) Dénes alakította.

Az 1958-ban bemutatott „Nebántsvirág” bemutató-plakátja
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

A Dunántúli Naplóban Garay Ferenc 1958. szeptember 18.-án közölt méltatást. Szabó Samu a színigazgató megjelenítője volt, az ő alakítását így méltatta a szakíró: „A színigazgatót játszó Szabó Samu jól oldotta meg feladatát. Nem ’egyszerű’ operett ez, hanem bohózatos operett, s ez a műfaj nemcsak megengedi, hanem szinte megköveteli, hogy egyes figuráit túlságosan is nevetséges helyzetekbe hozza. Ezekbe a helyzetekbe pedig jelen esetben például a színigazgatót játszó színész szinte korlátlanul élhet a helyzetkomikumok mind jobb kiaknázásával, mondhatnánk úgy is: ezt a szerepet nem lehet túlkarikírozni, mert ’mindent elbír’. Bár nincs hosszú szerepe, de mégis a darab egyik erősségét jelenti.”

Méltán következhet a sorban Jacobi Viktor (1883-1921): Leányvásár című három felvonásos nagyoperettje, amely Martos (Mittelmann) Ferenc (1875-1938) – Bródy Miksa (1875-1924) szövegére, verseire készült. Az 1953. november 8.-i bemutató-előadást Papp István rendezte, aki színészként is föltűnt a nézők előtt, a karmester Endre Emil illetve Kézdi Zoltán volt kettőzve. A díszleteket Ütő Endre tervezte (róla már az államosításnál szóltunk, ő a díszlettervező, nem a későbbi operaénekes /1903-1978/, és bár színházunknak 1951-ig volt tagja, később is „bedolgozott” szeretett teátrumának), a jelmezek Majoros Tamás és Gáspár József közös munkája voltak. Főbb szereplőként Harsányi Margit, Kovács Anni, Korodini Ferenc, Farkas József, Papp István, Péter Gizi neve lett föltüntetve a színlapon. S végül (de korántsem utolsó sorban, hanem csattanóként) „hősünkről” ezt írta a november 15-én, a Garami László tollából megjelent hírlapi kritika: „…Ki az, akit már megjelenésekor zúgó taps, harsány hahota fogad? Természetesen Szabó Samu, a színház közelmúltban kitüntetett művésze. Gróf Rottenberg igazi gróf és hozományvadász… Szabó Samu tudatosan úgy csúfolja ki az arisztokratát, hogy közben mértéket tart, nem eredetieskedik, mégis – vagy talán éppen ezért – minden mozdulatán őszinte nevetés köszönti. Külön szót érdemelnek táncszámai. Szabó Samu már nem túlságosan fiatal, de annyi fürgeséggel, lendületességgel teltek mozdulatai, hogy minden elismerést megérdemel…”
Mivel az 1953-as előadásról nem rendelkezünk illusztrációval, kivételesen az operett következő, 1961. évi bemutatójáról közlünk dokumentumokat:

A Leányvásár 1961. évi vendégjáték-plakátja, 1961. január 1.-jei keltezéssel.
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

Az 1961. évi bemutató szerző-gárdájához (Jacobi-Martos-Bródy) ekkorra már „csatlakozott” Darvas (Konstantin) Szilárd (1909-1961), aki a szöveget dolgozta át. (A rövid életű Darvas Szilárdról tudni kell, hogy a maga korában nagyon népszerű és sokoldalú költő, író, humorista, konferanszié volt, akit azonban egyetlen egy kitűntetéssel sem ismertek el! Darvas Iván /1925-2007/ színészünk eredeti neve is Szilárd volt, a rá való tekintettel vette föl a ma ismert művésznevét.) A rendező Radványi Zsuzsa, a két karmester Paulusz Elemér és Kardos György volt. A díszleteket Vincze Győző, a jelmezeket Gombár Judit tervezte, Léka László lett újólag a maszkmester, és a koreográfiát ismételten Bázsa Éva állította össze.

A leányvásár 1961-es előadása műsorfüzeti-illusztrációja, 1961. január 1-jei keltezéssel.
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

A primadonna szerepében Medgyesi Mária tündökölt, a többi szerepeket Darabos Ferenc, Széplaky (Széplaki) Endre, Gyapay Yvette, Korándy (Korándi) Dénes, Pataki Erzsi, Monori Ferenc, Csanálossy Zoltán, Szalma Lajos, Ágh Tihamér … játszotta. Szabó Samu – az 1953-as bemutatóhoz hasonlóan – ismét a nem túl rokonszenves (hogy finoman fogalmazzunk) Rottenberg szerepét kapta, és oldotta meg ismét kitűnően.

Nem lenne teljes Szabó Samu pályaképe, és az 1949 utáni időszak tükröztetése egy jellegzetes, és a maga korában népszerű szovjet operett, Iszaak Oszipovics Dunajevszkíj (1900-1955): Szabad Szél című 3 felvonásos nagyoperettje 1950. szeptember 23.-i premier-előadásának bemutatása nélkül. (Az 1947-ben megalkotott „kurzus-operett” viharos gyorsasággal hódította meg a közép- és kelet-európai szocialista országok színpadait, így jutott el korán hozzánk is. Még most is a fülemben cseng a gyerekként később, a rádióban oly sokszor hallott refrén, amely jellemző volt a maga korában: „Szállj, szállj napkeletről hozzánk…”) Bár a pécsi pártlapunk nem siette el a kritika megjelentetését – amelyet az október 17.-i lapszámban közölt –, a méltatás hangvétele tipikus volt a maga korában. Már csak ezért is érdemes visszaidézni annyi évtized távolából:
„Szinte hozzászoktunk már, hogy minden megoldhatatlannak látszó feladatnál a Szovjetúnió példái segítsenek ki bennünket, legyen az gazdasági, vagy kulturális vonatkozású. Az operett irodalom területén is tanácstalan librettistáknak adott kitűnő útmutatást a szovjet film- és színpadi operett-termés. Még élénken emlékezetünkben van a Filmcsillag, a Dohányon vett kapitány és számos nagysikerű szovjet operett friss hangja, új mondanivalója, egészséges, nagyszerű muzsikája. Most pedig újabb bizonyítékát kaptuk az egyre fejlődő, már-már klasszikus módszerekkel dolgozó, könnyű muzsikájú szovjet operettnek.

A Szabad szél 1973. évi bemutató-plakátja
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

A Szabad szél azonban nemcsak műfaji vonatkozásban ad újat, de mondanivalója is mai témájú, leleplez, igazságokat mond ki, és kíméletlen őszinteséggel beszél a nyugati, imperialista kizsákmányolásról, a nácikra emlékeztető amerikai ’üzletember-politikusok’ módszereiről, a tengerparti nyomorgó matrózokról, a népről, amely már megelégelte az elnyomást, amely érzi már a ’szabad szelet’, amely keletről áramlik nyugat felé, s feltartóztathatatlanul tör előre. A Szabad Szél a szabadság szele, a szocializmus levegőjét viszi a világ minden tája felé.
A darabban szereplő Chesterfieldet jól ismerjük már. Ő nyilatkozik meg Trumanék politikájában, s ha egyenruhába bújik, Mac Arthurnak hívják. A Szabad Szél minden figurája él. Súlyos, drámai mondanivalói vannak a Szabad Szélnek, és mégis operett, amelyben ragyogó optimizmus, a nép humora csillog, a gazemberek bukása tragikomikum és nevettető karikatúra a hulló felső tízezer minden figurája, teli a konvenció, a póz minden sallangjával.

Az operett pompás muzsikája Dunajevszkíj legjobb művei közül való. Hűen fejezi ki a szabadságért áhítozó nép hangulatát. A ’Szabad Szél’ – dal csupa erő, szenvedély, elfojtott vágyakozás. Hatalmas sikere van. A Szabad Szél útmutatás a magyar operett írók felé, hogy bátran mai témához nyúlhat a könnyű irodalom művelője is, és ennek ellenére sem veszti el szórakoztató jellegét az operett…” Ez az az eset, amely után nem kell kommentár…
Az előadást Várady (Váradi) György (1926-1980) rendezte, a karmester Virágh Elemér (Ferenc 1901-?) volt, a díszleteket ismét Ütő Endre alkotta meg. A főbb szerepeket Mátray (Mátrai) Mária, Arany Kató, Madarász László. Somló Ferenc, Széplaki (Széplaky) Endre, Bázsa Éva, Karikás Zsuzsi, Szabó Ibi, Csengery (Csengeri) Aladár, Hajdú Péter, Papp István, Fesztoráczy Kató, Zátony Kálmán jelenítették meg – mind az előadás, mind az alakítások túlnyomó részben igen kedvező fogadtatásra találtak az átlag-olvasó által „ismeretlen” ( – k – i – ) kritikus részéről. „Szabó Samu humora kedves, mértéktartó, joggal a közönség kedvence” – summázta a súgó szerepét alakító színészt a méltató.

(Zárójelben megjegyezhetjük a következő nemzedék 1973. szeptember 30.-i évadnyitó premier-előadását, amelyet Hámos György /1910-1976/ és Gáspár Endre fordításában állítottak színpadra. A zenekart Lukács Lóránt vezényelte, a karigazgató Károly Róbert, a koreográfus Tóth Sándor volt, a maszkok Léka László munkáját dicsérték. Ezt az előadást Fényes Márta (1925-1981, színházunk rendezőjeként 1971-től 1980-ig tevékenykedett) rendezte, a főbb szerepeket Blaha Márta, Takács Margit, Mester István, Mendelényi Vilmos, Bősze György, Vári Éva, Galambos György, Takács Gyula, Faludy /Faludi/ László, Cseh Mária, Kovács Dénes, Somody Kálmán, Fülöp Mihály kapta.)

Az IBUSZ kisasszony bemutató-plakátja 1958
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

Rendhagyó helyszínen zajlott le a Nádasy József szövegére, (dengelegi és csokalyi) Fényes Szabolcs (1912-1986) zenéjére írott IBUSZ Kisasszony című 3 felvonásos zenés vígjáték három előadása 1958. december 1.-jén, 8.-án és 15.-én. Az akkori helyi KISZ és szakszervezetek Dr. Doktor Sándor Művelődési Házának nem túl nagy színpadán került sor az előadásokra (amely a régi Pécsi Jótékony Nőegylet székházában volt a Zetkin Klára-Mór utca és a Déryné-Mária utca sarkán, és később a Bóbita Bábszínház első otthona lett – ma üresen áll).

A Turián György (1930-1992) rendezte (aki a főiskola elvégzése után, 1958-1962 között színházunk rendezője volt), az előadások karmestere Paulusz Elemér lett, a díszleteket Kovács Lajos tervezte. A népes szereplőgárda színészei: Mátray (Mátrai) Mária, Láng József, Margitai (Margittay) Ági, Széplaky (Széplaki) Endre, Bázsa Éva, Szabó Ottó, Korándi (Korándy) Dénes, Péter Gizi, Galambos György, Bárdos Anni (Anna), Szabó Samu, Ágh Tihamér, Hamvay Lucy, Hajós Péter, Kocsis Margit voltak. Szabó Samu Sipeki kartárs szerepében tűnt föl.

A Művészek az úttörőkért bemutató-plakátja 1962-ből
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

Rendhagyó műfajú, színhelyű, célú előadással zárjuk a sort, amely azonban szervesen illik a korba. „Művészek az úttörőkért” volt a címe annak a zenés műsoros estnek, amelyet a Pécsi II. kerületi Általános Iskolák Balatonfenyvesi Ifjúsági Tábora rendezett a Káptalan utcai Szabadtéri Színpadon, a tanév végén, 1962. június 4.-én este (rossz idő esetén 6.-án lett volna az előadás).

Ezt az estet Dariday Róbert és Ligeti Andor rendezte, a zongoránál Paulusz Elemér ült, és a színház legnevesebb művészei közreműködtek (ABC-sorrendben, ahogyan a plakáton szerepeltek): Bakos László, Bárdos Anna (Anni), Bódis Irén, Csongor József, Dariday Róbert, Fülöp Mihály, Kutas Béla, Mátray (Mátrai) Mária, Szabó Samu, Széplaky (Széplaki) Endre, Takács Margit, Wágner József. Mellettük színpadra léptek az István (a mai Szent István) téri Szabó István Úttörőház (ma Civil Közösségek Háza), és a kerületi általános iskolák úttörő művészeti együttesei.

És itt a „ráadás”: Bessenyei Ferenc pécsi szerepléseinek sorában már megemlítettem az 1949. évi nagy szilveszteri kabaré-estet. Bár ezeket a heteket-napokat különösen elárasztották az újságokban a Szovjetúniót és a „Béketábort”, Lenint (Uljanov, 1870-1924), Sztálint (Dzsugasvili, 1878-1953), Rákosit (Rosenfeld, 1892-1971), a többi külföldi és hazai kommunista „tótumfaktumot”, a szocialista termelőmunkát éltető ömlengések. Ennek „ellentételeként” a „gaz imperialistákat”, a „belső ellenséget” szapuló írások jöttek, és a közélet egyéb eseményei, a kultúra, a sport mind-mind háttérbe szorultak (az újságok végén, kis terjedelemben szerénykedtek), aki türelmes volt, a halálhírekkel együtt, a reklámok, az apróhirdetések, a rádióműsor előtt kiböngészhette a színházi híreket is.

Az 1949. december 29.-i számban így harangozták be az estet: „A falrengető bohózatok, tréfák, jelenetek és villámtréfák egész sorát mutatják be a társulat legjobb erői, ezenkívül operaáriák, táncszámok, szavalatok és egyéb különböző paródiák tarkítják a műsort. Éjfélkor Pataky Jenő elszavalja Vörösmarty Mihály: ’Szózat’-át, éjfél után Szendrő József igazgató köszönti a színház közönségét. Szendrey Ilona és Borvető János ezúttal a ’Carmen’-ből és a ’Bajazzók’-ból adnak elő áriákat. Bázsa Éva táncain kívül jelenetekben is fellép. Felvonul a színház komikus gárdája, élükön Szabó Samuval, Sugár Istvánnal, Papp Istvánnal és Csengery /Csengeri/ Aladárral…” A további szereplők: Miklósi Klári, Máté Erzsébet (sic! valójában Máthé Erzsi)), Fesztoráczy Kató, Bessenyey (valójában Bessenyei) Ferenc, Pagonyi János, Andai Béla, Patassy Tibor lesznek. A tervek szerint délután és éjjel is bemutatják a kabaré-estet, közben fél 8-kor az évad legnagyobb zenés sikereként említett „Vidám álom” című játék kerül színre, ez lesz a 30. előadás – zárult a közlés.

Az egy nappal későbbi híradás már bővítéseket is tartalmazott. A föllépő társaknak a következőket említették: Bázsa Éva, Borvető János, Csengery (Csengeri) Aladár, Kovács Gyula, Miklós Klára, Pataky Jenő, Sugár István, Szendrey Ilona, Szendrő József. A mulatságos estét-éjjelt így propagálták (az újságban is): „Slágermagyarázat /a szerző megjegyzése: országosan ennek a „műfajnak” Darvas Szilárd volt a ’nagymestere’/ a nagy szilveszteri kabarén. A Rádiónak ezt a legnépszerűbb műsorszámát Sugár István, a színház komikusa eleveníti meg a közönség előtt. Ezenkívül bemutatásra kerül Nóthy Károly a ’Csillár’ című bohózata, a ’Nagybeteg’ a ’Kibékülés’ és a ’Hajfürtök’ című tréfák. Valamennyi a kabaré-irodalom kis remekművei”. A többi föllépőt így „harangozták be”: „Magán számaikkal Bázsa Éva, Szabó Samu, Szendrey Ilona, Borvető János, Miklós Klára, Bessenyei Ferenc és Kovács Gyula fogják szórakoztatni a közönséget.”

Újabb egy nappal később, 31.-én: „A mulatságos tréfák, jelenetek és villámötletek kifogyhatatlan sora keretezi a szilveszteri kabarét.” A színészek tréfás magánszámokat adtak elő, az újévet szavalattal Pataky Jenő „vezette be”, majd Szendrő József köszöntő mondatai következtek. Az előadást Várady (Váradi) György rendezte.

Három fontos adminisztratív ügy

Sármássy Miklós (Forrás: Wikipédia)

Két színi évadról van adatunk az 1950-es évek végéről, amelyben a művészek föllépési számát összegezték. Négy művész adatait közöljük most. Az 1957/1958. évadban Arany Kató 84, Bakos László 222, Sármássy Miklós 46, Szabó Samu 192-, az 1958/1959. évadban Arany Kató 157, Bakos László 179, Sármássy Miklós 112, Szabó Samu 212 alkalommal léptek színpadra. A jelentéseket Mándoky Kálmán titkár állította össze.
A színház vezetősége és a városi tanács művelődési osztálya 1961. október 16-án hivatalos iratot terjesztett föl az illetékes Művelődésügyi Minisztériumnak, amelyben kérték, hogy az 1961. augusztus 31.-én nyugdíjba vonult két művészük, Szabó Samu és Sármássy Miklós (1901-1963) érdemes művész színészük nyugdíjügyét megnyugtató módon rendezzék. (Szabó Samunak 2.400 forint volt a nyugdíja, míg társa ügye akkor még folyamatban volt.)

Országos filmhíradó, pécsi újságcikkek róla

Forrásaink között szerepel egy 1954. év eleji filmhíradó is, amely a színházunkról szólt. Az optimista kísérő szöveg szerint „ …A Pécsi Nemzeti Színház és a közönség egymásra talált. Az érdeklődés mindennapos. A jegyeket már jó előre elkapkodták…” A továbbiakban a színház épületét, bemutatott előadás-részleteket, az előadások közönségét, színészi öltözői képeket láthattak a mozi nézők, mivel akkor az egész országban, a filmek előtt híradót vetítettek. (A fiatalok kedvéért írtuk le az utóbbi sorokat.) Ekkor mutattak be ugyanis a Pécsi Nemzeti Színházban egy szovjet vígjátékot, Iszajev és Ganics alkotását, Nem magánügy címmel. A főbb szereplők Somló Ferenc, Tomanek Nándor, Szalma Lajos, Buss Gyula voltak. Ebből előadás-részletet mutattak, emellett Jacobi: Leányvásár című nagyoperettjéből egy duettet és egy matróztáncot. A filmhíradóban Szabó Samu is föltűnt szereplő színész-kollégáival, Tánczos Tiborral, Kertész Jánossal, Péter Gizivel, Kovács Annyval, Korodini Ferenccel együtt.

A Kossuth-díj III. fokozatát 1954. március 15-én vette át a parlamentben. A Dunántúli Napló március 18-i számában ez jelent meg róla: „Szívesen járunk színházba. Nemcsak azért, hogy a Kossuth-díjas Szabó Samut csodáljuk, hanem hogy élvezzük az összeforrott kollektíva művészetét, szívesen járunk színházba, mert egyre inkább módunk van rá, engedi az erszényünk és időnk egyaránt. És nehogy azt higyjük (sic!), hogy csak a város élvezi a színházkultúrát.”

Egy nappal később pedig Garami László méltatása látott napvilágot ugyanott róla „Komoly szavak egy vidám emberről” címmel – a másik Kossuth-díjashoz, Lissák Kálmán (1908-1982) orvosprofesszorhoz hasonlóan őt is cikk méltatta tehát. Az írásban örökké vidám embernek írták le, akit az egész város szeret, és aki mosolyt varázsol minden vele érintkező arcára. Mivel akkor már 35 éve volt a pályán, visszaemlékezett azokra a régi, rossz időkre, amikor 50-60 szerepet is kellett játszania egy évadban, kevés próbával – nem csoda tehát, hogy sokszor kellett közel helyezkednie a súgóhoz. Olyan eset is előfordult – bizonyára akkor, amikor több színházban is megfordult az 1920-as évek derekán –, hogy a szinidirektor csak tejjel (!) tudta kifizetni. Azt, hogy Hamletet is játszott ekkor, abból tudtuk meg, hogy keserűen mondta el: az akkori színházi körülmények között kénytelen volt lábszárcsonttal (!) elmondani a híres monológot – koponya helyett…

Itt szakítsuk meg az újságcikket – egy másik kedvéért. Ugyanis a már idézett „Színész nyugdíjban” című, 1965. február 14-én kelt tudósításban is találunk emlékeket e koránt sem „daliás idők”-ről szóló, pályakezdése utáni, városról-városra járó éveiből, a saját szavaival: „…Azzal kezdődött, hogy a színigazgató feltette a kérdést: csizmája, frakkja, szmokingja, három öltöny csinos utcai ruhája van? Ezt beszerezte az ember, ha megkoplalta is, e nélkül nem kapott szerződést. Kenyérkérdés volt, hogy úgy mondjam. Aztán olykor mégis adós maradt a színigazgató a gázsival. De ez csak az anyagi szempont.

A másik dolog, amit legnagyobb fejlődésnek tartok, hogy a színpadról eltűnt a súgólyuk. Régen az ember a súgóra szorult, mert évente 50-60 szerepet ki képes megtanulni? A próbák alatt már kikandikált a zsebéből a következő három-négy szerep…”

A Kossuth-díj után, 1954-ben a véle készült riportban még a következő fontos megállapítások is szerepeltek: Üzent a fiatal pályatársaknak is, türelemre és szakmai alázatra bíztatván őket. A vidéki színházak szépségét ecsetelte, és kijelentette: mindig hű marad Pécs városához! Így ne csodálkozzunk azon, hogy kollégái – a sűrű gratulációk mellett – „A Te dicsőséged a mi dicsőségünk!” fölirattal fogadták…Hogy a büfében mi történt ezek után, azt könnyen el tudjuk képzelni…

Az összeállításunkból nem maradhat ki az a fényképes cikk, amely szintén a helyi napilapban, annak 1958. december 18.-i számában jelent meg. Ebben a tudósításban megtudhatták az olvasók, hogy kedvenc színészüket 40 éves jubileuma alkalmából, a Pygmalion bemutatója előtt ajándékkal köszöntötte Gábriel József, a városi tanács művelődési osztályának vezetője. A másik fotó a Pygmalion előadásáról készült, Szabó Samu, Szabó Ottó, Somló Ferenc jelenetéről. Ugyanezen alkalomból, szintén 40 éves színészi jubileuma alkalmából köszöntötték közkedvelt kollégáját, Sármássy Miklóst, őt az Ilyen nagy szerelem című színdarab előtt.

Nyugdíjba vonulását követően, 1963. május 25-én újra szerepelt a Dunántúli Naplóban, most Garay Ferenc kérdezte őt. A televízió kontra színház ügyében a színjátszás előnyeit hangoztatta, és a TV-játékokkal szemben is fönntartotta ezt a véleményét. Bár népszerűség tekintetében – sajnos – nem lett igaza, a TV „mindent elsöpört”, a színi kritikával kapcsolatban mondott néhány megszívlelendő tanácsot: „… egy-egy színdarab főbb szereplőinek alakítása több sort érdemelne. Vagy ha a kritikában végképpen nem lehetséges egyes művészek játékának elemzése – néha-néha vissza kellene térni rá később. A kritikából a művésznek tanulni kellene, de mit tanul abból, hogy egy-két mondatban megemlítik, hogy ’jó volt’. Miért volt jó, vagy miért volt rossz, egy színdarabon belül hol és miért tetszett a játéka, vagy hol és miért nem tetszett – ennek megmondása véleményem szerint nagyon is hozzátartozna a kritikus tevékenységéhez.”

Az 1965. február 14.-i, vasárnapi interjúja végén természetesen szeretett leány-unokája dicséretéről esett szó, a hivatásában reá váró feladatokról pedig így írt az újságíró (H. A.) „ … Szabó Samu már nyugdíjas, de évente eljátszik egy szerepet. És persze töviről-hegyire ismeri a színházi dolgokat, hogy is szakadhatna el tőle végleg? Ámbár jelenlegi legnagyobb és leghálásabb szerepe a nagypapa-szerep…”

Az „elfelejtett” TV-filmsorozat és a civil Szabó Samu

A róla készült összeállítások egy TV-filmsorozatot elfelejtettek rögzíteni, amelyben szerepelt, ezt most pótoljuk.

Zenthe Ferenc a Tenkes kapitánya TV-sorozatban.(Forrás: Wikipédia)

A baranyai Siklóson és környékén forgatták a nagysikerű „A Tenkes kapitánya” című TV-sorozatot az 1960-as évek elején. Az először 1964-ben bemutatott sorozatban több akkori pécsi színész is szerepet kapott (Vajda Márta, Pécsi Ildikó, Ambrus Edit, Péter Gizi). Mondanunk sem kell, hogy a fél ország a TV előtt ült a sorozat vetítésekor (nem is beszélve a számtalan ismétléskor), én pedig éles diákszemmel észrevettem, hogy ebben a sorozatban egy villanásnyi időre föltűnt Szabó Samu is. Fodros parókában, hosszú lebernyegben, zord császári hivatalnokként, szigorúan hirdette ki az istenadta népnek a sanyargató báró Eberstein Eckbert ezredes, labanc siklósi várkapitány rekviráló parancsát…

És most jöjjön a civil életéről szóló néhány jellemző mozzanat. Először is ismételten leszögezhetjük, amit az újság is megírt: ő a civil életben is egy közszeretetnek örvendő, vidám ember volt, aki mind az utcán, mind a színészi büfében derűt sugárzott, ömlött belőle a jókedv.
Ezt tapasztalta meg az előző részben már említett, sok érdekes adatot adó barátom, az „Örökös Színházlátogató”
Mozsgai Róbert. Ő fiatal emberként a városház ebédlőjében találkozott véle. Amikor őt meglátta a rendszeresen ott ebédelő Szabó Samu. mindig magához intette, és kedélyesen elbeszélgettek. Mondanunk sem kell, milyen jól esett ez egy fiatalnak, emellett pedig a híres színész emberségéről is jellemző képet ad…

Megemlékezés  feleségéről, Arany Katóról

Arany Kató (Katalin) Debrecenben született 1911. november 12-én. Iskoláinak elvégzését követően az ő érdeklődését is a színi pálya kötötte le. Magán színtársulatoknál szerepelt Debrecenben, Karcagon, Pápán – a kor szokása szerint. Ekkor vette föl a Kató művésznevet, amely egész pályafutása során végig kísérte. Ennek során ismerkedett meg a későbbi férjével, Szabó Samuval, és 1937-ben házasságot kötöttek. Egy fiúk született, aki zenész lett. Ettől az időtől kezdve pályájuk egybe kapcsolódott. Amint azt már férje életútjával kapcsolatban megemlítettem, 1949-ben, a színházak államosításakor feleségével együtt szerződött a Pécsi Nemzeti Színházhoz – kaposvári kezdéssel.

Arany Kató hosszú pályája során epizódszerepekben tűnt föl, köztük például Ibsen: Peer Gynt című drámájában, ahol Aase anyót alakította. (Egyébként Gobbi Hilda éppen az epizódszereplőkre gondolván alapította meg az Aase-díjat 1989-ben, budai villája eladása után, amelyet azóta is minden évben kiosztanak az ország legjobb epizodistáinak, mégpedig 2 férfi és kettő női díjazottnak, akik közül 1-1 vidéki illetve fővárosi színész.)

A Pécs Lexikon szócikkének megfogalmazása szerint: „Igényes, pontos, szuggesztív játékával hasznos tagja volt a társulatnak.” Szerepei közül még megemlítendő – a férje életútjánál közölt szerepein túl – Kacsóh Pongrác: János vitéz, Lehár Ferenc: Luxemburg grófja, Huszka Jenő: Gül baba, Szirmai Albert: Mágnás Miska című operettjében aratott sikerei, ahol férjével együtt szerepeltek. Nyugdíjba 1967-ben, férje halálát követően vonult (papíron), de még tizenöt éven keresztül szerepelt szeretett színháza színpadán. Élete végén szülővárosába, Debrecenbe költözött, ott is hunyt el 1990. május 11-én. Férjével együtt, a pécsi köztemető díszsírhelyén nyugszanak

A végpont

Rögzítsük először a szomorú tényt: Pécsett hunyt el 1966. november 22-én, kedden – bántóan korán!
Halálakor a napló a nekrológját a november 24.-i számában jelentette meg. Ebből idézünk most: „Szabó Samu Kossuth-díjas, a Pécsi Nemzeti Színház művésze november 22.-én este váratlanul elhunyt. Hatvanhárom éves volt. Csaknem öt évtizedes, sikerekben és szeretetben gazdag színészi múlt állt mögötte. 1949-ben, a színházak államosításakor került Pécsre, és itt letelepedett. Táncoskomikus volt, minden rangos operettben játszott…”

A rangos országos díj említését követően a drámai szerepeiről írtak, majd az 1958. évi 40. éves jubileumát rögzítették, és az 1963-ban néki adományozott Munkaérdemérmet sorolták föl. Az ezt követő értékes sorokat érdemes közölnünk: „… A közönség kedvence volt, szerették humorát, közvetlenségét, temperamentumát. Nem titkolt, sőt nyíltan vállalt életcélja az emberek megnevettetése volt. Harsányan és kedvesen, sajátos Szabó Samu-i bájjal tette ezt, sosem ejtett sebeket, inkább gyógyított: a nevetés felszabadító katarzisával. Halálának híre mindenkit megdöbbentett, talán éppen azért, mert alakja mindenki szemében egybeforrott kipusztíthatatlan vidámságával és meleg emberi humorával. A színházra, amelyet annyira szeretett, s amelyhez haláláig hű maradt, kitűzték a gyászlobogót. A Pécsi Nemzeti Színház Szabó Samut saját halottjának tekinti, és szombaton délben temeti.”

Halála utáni napon jelent meg az újságban Takács István cikke a színházunk fővárosi vendégszerepléséről, a Madách-ban Shakespeare: Szeget szeggel című alkotását adták elő – nagy sikerrel. Temetése előtti napon, a pénteki premieren pedig Handel: Julius Caesar című operáját mutatta be a színház. Magas szintű műsorral búcsúztak önkéntelenül is nagy színészüktől…

Szabó Samu „viharos kort” élt meg, ezt próbáltam szerzőként a pályája fölvázolása mellett érzékeltetni, adatokkal-történésekkel. Éppen ezért nagyszerű volt az egyénisége, az élethez való hozzá állása, hogy egy egész város – sőt régió – kedvence volt magas szintű művészetével, derűs egyéniségével, pozitív életszemléletével, természetéből fakadó emberségével. Ezt érezték meg az emberek a színpadon és a civil életében egyaránt, ezt rögzítették a híradások róla, a nekrológ is, ezt szerettem volna az utókornak szintén fölmutatni dolgozatommal…

A sírról

Szabó Samu sírja
(A szerző felvétele)

A Pécsi Városszépítő és Városvédő Egyesület 1988-tól egy nagy munkát indított el, a pécsi köztemetőben nyugvó neves halottak névjegyzékéhez személyeket ajánlottunk, sírjuk pontos helyét tártuk föl, ezért neves szakemberekből egy külön munkacsoport alakult, amelyben én is részt vettem. Amikor a kutatásainkat befejeztük 1988. december 31.-én, mindenben megállapodtunk, a rákövetkező évben „A pécsi köztemetőben nyugvó neves halottak névjegyzéke” címmel egy összehajtható kiadványt jelentettünk meg 1989-ben a temető helyszínrajzával, a régi főbejárat képével, az ABC-sorrendbe szedett névsorral, születési-halálozási évszámukkal, hivatásuk/foglalkozásuk megnevezésével, sírjuk helyének rögzítésével. (A parcella betű- illetve /római/számjele, a síroszlop számjele vagy a sírbolt jelzése, a sír sorszáma.) Ebben Szabó Samu szintén szerepel, így kereshettem most föl a közös sírját/sírjukat feleségével, Arany Katóval (1911-1990), és így készülhettek el a fotók is.

Szabó Samu sírja
(A szerző felvétele)

Az 1945 előtti gyakorlatot folytatván, a városi tanács 1950. után díszsírhelyeket alakított ki a temetői kápolna körül. (Amikor pedig ez a rész betelt, a város felőli bejárat utáni részen folytatták, a közösségi hamvasztó mellett – immár a jogutód városi önkormányzat által.)

Ezért került az ő sírja (feleségével együtt) a kápolna mögötti, a Nagyárpádi út felőli részre, pontos jelzete: T- I – 1.

Az emléktábla-állítás keservei

Ha valaki azt hiszi, hogy zökkenőmentes egy emléktábla-állítás, akkor elég az ő példáját fölidéznem, de elsőként megint egy kis kitérőt kell tennem.

A Pécsi Városszépítő és Városvédő Egyesületről

A Pécsi Városszépítők Zsolnay Vilmos plakettje
(Forrás: Egyesületi honlap)

Az 1983-ban alakult Pécsi Városszépítő és Városvédő Egyesület alapító ehttp://www.komlosattila.hu/lnöke Tillai Ernő építész volt. (Ma ő egyesületünk tiszteletbéli elnöke.) Tőle vette át még abban az évben a vezetést dr. Marton István, az uránbánya jogtanácsosa. Vezetőségi üléseinket a városi tanács székházában tartottuk – dr. Molnár Zoltán tanácselnök-helyettes jóvoltából, aki alelnökünk volt, és aki szívén viselte az egyesület sorsát, nagy érdemei voltak munkánk segítésében. Hasonló jelentős szerepe volt dr. Tóth István főiskolai tanárnak (1913-1992), aki helyi irodalomtörténeti cikkeivel, „Tollseprű” rovatával vétette észre magát a Dunántúli Naplóban. S ne feledkezzünk meg Felcser László és Szoyka Pál mérnökökről, és Hársfai István újságíróról sem, de ez utóbbiról később.

Az országos városvédő szervezettel együtt 1988-ban az országos kongresszusunkat Pécsett tartottuk. Az akkori Szlíven Étteremben többször még jótékonysági bált is rendeztünk, és többször indítottunk helyi TV vetélkedő-sorozatot általános iskolásoknak a város történetéről. S hogy teljes legyen a kép: működésünket a számos emléktábla és utcanév-magyarázó tábla szintén tanúsítja Pécsett – nem beszélve az „Időjelző Házikó” Dömör-kaputól való lehozataláról, Széchenyi téri „munkába állításáról”! Mostanság pedig – ha a koronavírus nem akadályozza –, havonta várostörténeti előadásokat szervezek neves előadókkal a Civil Közösségek Házában…

Az első sikertelen kísérlet

A vezetőségünk tagja volt a kor neves, a város helyzetével foglalkozó újságírója, Hársfai István is. Ő javasolta az 1980-as évek végén, vezetőségi ülésünkön, hogy állítsunk emléktáblát néki házának falán. Indoklásában fölhozta, hogy ő az egyetlen, aki működő tagként, művészi munkája elismeréseként 1954-ben Kossuth-díjat kapott. Akkor a vezetőségünk ezt a javaslatot elvetette – főként dr. Marton István elnök és dr. Kövecs Ferenc jogtanácsos javaslatára –, szavazásig nem is jutott el a kérdés…

A második sikertelen kísérlet

A Pécsi Rádió neves sportriportere-újságírója volt Kovács Imre (1939-2009) –, amúgy lelkes lokálpatrióta. A kedves barátommá lett férfiú szívén viselte a város történetének sorsát, és bár ő elsősorban sportriportjai, körkapcsolásos közvetítései révén volt ismert, számos riportot készített olyan neves személyiségekkel, és egy-egy téma szakértőivel, akik sokat tudtak elmondani néki pályájuk mellett mecsekalji városunk történetének szeleteiről is. Az 1990-es évek közepétől egy-két évig dr. Marton Istvánnal, dr. Bezerédy Győzővel (1934-2004) – aki akkor a Csorba Győző Megyei Könyvtár osztályvezetője volt – hárman időről-időre szerepeltünk nála egy órás rádiós élő műsor-sorozatában, ahol írásainkat olvastuk föl egy-egy várostörténeti témával kapcsolatban, és közben beszélgettünk helytörténeti kérdésekről.

Kovács Imre Tolnay Klárival egy régi pécsi bányásznapon
(Forrás: Wikipédia)

Mivel lelkes színházbarát is volt, ő próbálta meg másodszor az emléktábla-állítást elintézni Szabó Samunak, azonban nem tudott a családdal megegyezni, így másodszor is hamvába holt az ügy…

És akkor jöttem én… meg Simon István… meg Balikó Tamás

Szakmai körökben köztudott volt, hogy számos emléktábla állítását kezdeményeztem, szerveztem meg. Ez a folyamat a szövegtervezet elkészítéséből, az illetékes háztulajdonosokkal való megegyezésből, fölállítási hozzájárulásukból, a tervező-mérnökkel való tárgyalásból (amely homlokzati rajz, emléktábla-terv, szakmai-műszaki leírás elkészítését jelentette – ingyen, amelyhez azonban a közeli ismeretségem kellett vélük), a műemléki hatóság engedélyezéséből, a kőfaragó mester fölkéréséből állott. Az „első menetet” követte a „második”, amely a városi törvényhatósági engedélyeztetésből (a szakmai bizottság az elhelyezési engedélyt, a kulturális/oktatási/ bizottság a szöveg-engedélyt tárgyalta-adta meg, a városi jogászok pedig a helyi rendelet-tervezetet fogalmazták meg) állott – és akkor még nem is beszéltünk a költségek előteremtéséről, amely a kőfaragó mester költségeinek kifizetését jelentette. Egy szó, mint száz, amikor a városi közgyűlés elé került az ügy, akkor a szavazás „tette föl az i-re a pontot”, és gondolkodhattam a fölavatás megszervezéséről. (Számos „emléktáblám” van szerte a városban, amelyek fölállítását szakmai munkám mellett szerveztem meg.)

Balikó Tamás(Forrás: Wikipédia)

Nem csoda tehát, hogy kedves barátom, Kovács Imre hozzám fordult: valósítsam meg egy nagy álmát a Szabó Samu-emléktábla fölállításának megszervezésével, még a nyugdíjba vonulása előtt. Ez a későbbi megvalósítás előtti hónapokban történt. (Több mint jellemző tény, hogy a házzal átellenben, de lejjebb a Horvát Színház mára már fölújított épülete található.) Elsőként megalkottam a szöveg-tervezetet, és fölhívtam a vidéki városban lakó fiát, majd az Anna utca 18. szám alatti régi lakásában lakó asszony-unokáját kerestem föl személyesen, és megszereztem a támogatásukat.

Mivel Simon István igazgatási igazgatóval már akkor jól ismertük egymást, őt kerestem föl ezt követően. (Természetesen Balikó Tamás színházigazgatót szintén jól ismertem – édesapján, Balikó Zoltánon /1917-2005/, a legendás evangélikus vezető-lelkészen, önkormányzati képviselőn keresztül –, feleségem – akinek anyai nagyapja, Palatinus Rudolf /1901-1968/ evangélikus presbiter volt –, Törtely Zsuzsa /1953-2019/ „Mátyásos” tanár, énekkari karnagy révén.)

Mind Simon István, mind Balikó Tamás (1958-2014) örömmel vállalta, hogy az emléktábla-állítás költségeit a Pécsi Nemzeti Színház állja, most már csak a fentebb leírt elfogadási folyamat megszervezése volt hátra. Amikor ez megtörtént, és a fölavatási ünnep is szépen sikerült (fia, az asszony-unoka, Balikó Tamás, Simon István és Kovács Imre jelenlétében), mondhattuk/mondhatjuk el végre: a színház, Simon István, Balikó Tamás támogatásával a több évtizedes álom valóra vált! …

Szabó Samu emléktáblája az Anna u. 18. sz. ház falán
(Forrás: Wikipédia)

Balikó Zoltán (akiről festmény készült, és a Városháza emeleti kis tanácstermében található), Balikó Tamás (akiről Vajszlón művelődési ház van elnevezve), Hársfai István, Kovács Imre, Palatinus Rudolf és a feleségem már nincsenek az élők sorában, elsősorban persze Szabó Samu színész, de az ő emlékük előtt is tiszteleg a 2000-ben fölavatott emléktábla. Mi mást helyezhettünk volna a fekete gránit-emléktábla elejére, mint Thália örvendő és bús arcát. Jellemző szövege pedig a következő: „Ebben a házban élt Szabó Samu (1903-1966) Kossuth-díjas színművész. Pécs város polgárai – Pécsi Nemzeti Színház 2000.”

Szomorú utóirat

Az írás elkészülte közben, 2020. március 11-én a helyszínen jártam. Sajnos, a ház állapota sem megfelelő, a régi földszinti lakáson pedig az Eladó-tábla szomorkodik. Ezt fotóim tanúsítják. Úgy látszik, ez is hozzá tartozik a képhez manapság…

Forrásaim

– Futaky Hajna színháztörténész (dr. Bécsy Tamás /1928-2006/ bölcsész professzor felesége) és Márfi Attila ny. főlevéltáros kollégám kutatásainak eredményeként számos kötet, tanulmány született e témában, nem csoda tehát, ha elsőként az ő kutatásaira támaszkodtam. Ez különösen az „első” Szabó Samunál volt jelentős.

Fotó az Anna u. 18. számú házról 2020-ban
(A szerző felvétele)

– A Csorba Győző Megyei Könyvtár Helyismereti Osztálya gyűjteménye sem hagyható ki a sorból, az ott őrzött dokumentumok – amelyek már az interneten is elérhetők –, nagyban segítették munkámat. Külön kiemelendő – a színlapok szereposztásai mellett – a Dunántúli Napló archív anyaga.

– Ha valaki tanulmányt, visszaemlékezést készít, számba veszi a témájához tartozó könyveket, tanulmányokat, egyéb írásokat is. Így tettem én is, amikor a Pécsi Nemzeti Színház történetéről szóló munkákat néztem át, amelyek már az interneten is követhetők. Itt a Pécsi Nemzeti Színház honlapja szintén jó forrás minden ilyen irányú kutatás számára. A két kötetes Pécs Lexikon illetékes címszavai szintén sok adatot szolgáltattak.

– A mai kornak megfelelően természetesen a számítógép keresőjét is sűrűn pörgettem, az interneten ugyanis nagyon sok minden megtalálható. Itt már a hazai – sőt az egyetemes – színháztörténet adatait is kerestem-örökítettem meg. Számos olyan név, adat merült föl itt, amelyről a közvélemény – és főleg a fiatalok – még nem szerzett/szereztek tudomást, az idősebb olvasókban pedig föl kell idézni ezeket. Remélem, néhány fölidézett régi névvel, adattal segíteni tudtam a pécsi színháztörténet bővítési anyagát.

Fotó az Anna u. 18. számú házról 2020-ban
(A szerző felvétele)

– Bessenyei Ferenc Honlapjáról már a szövegben is megemlékeztem, az ott közölt összeállítás alapossága, tárgyszerűsége vitán fölül áll. A Pécsi Nemzeti Színházzal való kapcsolata pedig nemcsak az ő pályáján, hanem a pécsi színháztörténet meghatározó korában, a színházak államosításának korában vált kihagyhatatlan tényezővé. Akkori pécsi színésztársai példája pedig csak megerősíti ezt a fontos szálat.

– A szövegben található három „kitérő”-t pedig azért nem lehetett kihagyni, mert egyrészről jellemezték a kort, másrészről pedig a Pécsi Nemzeti Színházról közöltek új adatokat – új megvilágításból, a korabéli sajtón keresztül.

– A temetői sírja, az emléktáblája szervesen hozzátartozik az összeállításhoz, az ott készült fotók teljesítik ki emlékezetét.

– A személyes visszaemlékezések mindig is nagyban segítették a kutatók munkáját – összevetvén más forrásokkal. Itt az „Örökös Színházrajongó” barátom, Mozsgai Róbert sietett ismét a segítségemre, őáltala villant föl Szabó Samu „magánemberi oldala.”

– Ezúttal diákélményem segített ki, amikor megemlékeztem iskolai színházlátogatásunkról. A városvédő egyesület működéséről, az emléktábla-állításról szólván pedig túlzás nélkül állíthatom, én vagyok az egyik legautentikusabb személy, de persze az egyesület honlapja is nagy segítséget nyújt az emlékek fölidézésében.

Megosztás

Tweet