A tóparti szikla mozdulatlan jégkrém lehet,
mert csomóba kötött hullámraj nyalja élét habzsolva
és tükör a vízfelszín, a sziklaél talán mégis
habfürdő felett villanó sokpengés borotva
egy arc a felhőkből érkezve önmagára ismer rajta
és rázuhan a fürdő csendje a komor szemöldökre
amint felvont vitorlaként szembesül
a végtelen vizek reggeli magányával –
így kezdem én is a napot
és néma madárként siklok át a szemgödrökben –
azt hiszem mi talán a tetőn élünk
csak a nap gurul át egyik oldalunkról
a másikra és közben esőben ázunk
a villámok ívét nézzük ott a cserepekről
s nyáron is fázunk, pedig csendben a tetőre égünk
mint serpenyőben az ottfelejtett hús
serceg füstölögve magatehetetlen a gázon
és ha volna még valaki a világon
ki önmagamtól megmenthetne
talpa hűs nyomát magam előtt tolnám –
útjaimon a végtelenbe.
Hozzászólások