Bánfai Zsolt írásai

A tóparti szikla mozdulatlan jégkrém lehet,
mert csomóba kötött hullámraj nyalja élét habzsolva
és tükör a vízfelszín, a sziklaél talán mégis
habfürdő felett villanó sokpengés borotva

Azt mondtad, minden madár szép.
Pedig te nem a sirályok földjéről
és nem darutollakkal érkeztél.

hogy végletesen ellenem hangold
a vágyakat, forró dombvidékeidet és
öledet éjjel vörös bársonyba ágyaztad –

égre tapadt kavicsok közül
földre lógnak lábaim
egy felhőóceán úszik át rajtam
és azon gondolkodom

Mikor lassulnak a szelek,
lágyabb a nappal.
Élesebb a halványkék.

Amikor rám adtad ma
a délutánt,
megéreztem, hogy
összetartozásunk már
végleges.

Látványa újra megigézett.
Úgy érzed, most már
minden jóslat beteljesül.
Lábadhoz patak menekül,

Szúrós a park hintaláncokra fagyott mosolya.
Nézem, miként lassul bele a körforgásba
egy-egy piros körhinta rozsdás kontúrján a tél.

Amint az első hangot megformálta Isten,
fizikai valóját – mint csontra húst – ráöntötte az Anyag.
Dalos madár hangszálain szállt immár a Csoda.

Anyám úgy mosta a
hegyeket, hogy minden
egyes érintése
zöldellő réteket teremtett
a hideg sziklák közé.