Lassan közeledett a két férfi az úton. A szerzetes csöndes biztonsággal lépegetett, mint aki jól ismert úton jár, a vendég érdeklődve nézegetett széjjel. Az út két oldalán hosszú karjaikkal pálmafák integettek, közöttük magnóliabokrok sötételltek. A mélyben ezüstösen tündökölt a Márvány-tenger.
– Rodostó! – mormogta maga elé a vendég. – A bujdosók városa. És a fejedelemé…! – tette hozzá, majd a szerzeteshez fordult. – Ezt a nevet nálunk, Magyarországon, csak suttogva lehet kimondani. Rákóczi… és Rodostó…! Utána pedig az emberek keresztet vetnek.
A szerzetes két kezét összefogta a mellén, és csodálkozva nézett a vendég arcába: – Különös emberek maguk, magyarok. Hirtelen haragúak, goromba szavakkal illetik egymást. De amikor a hazájukról beszélnek, egyszerre megváltoznak. Szinte megszépülnek. A haragjuk elszáll, valami áhítat költözik az arcukra. Ilyen volt az öreg fejedelem is, meg ilyen volt Mikes úr is…
– Mikes úr! Igen ő is. Tudja, atyám, a testvére vagyok, az öccse. Majd húsz évvel fiatalabb nála. Istenem, milyen régen is volt, hogy utoljára láttam.
Az út két oldalán apró temető húzódott, egyszerű fejfákkal, ormótlanul megfaragott kövekkel. A szerzetes megállt egy nagy levelű pálma alatt.
– Itt, a házuk fölött, ezt a domboldalt úgy nevezik: „a bujdosók virágoskertje”. Itt sétáltak le-föl, órákon, napokon át. És vitatkoztak, veszekedtek, terveket kovácsoltak. Kalandos terveket, amiket el is hittek. Visszafoglalták Magyarországot és Rákócziból királyt csináltak. Aztán összevesztek a nem létező címeken és rangokon. És komolyan haragudtak egymásra, napokig. Legvégül pedig ide temették őket, egymás mellé, sorban a virágoskertbe. Különös emberek… És tudja-e, barátom, hogy a fejedelem még szent énekeket is szerzett? Vasárnaponként azt énekelték a bujdosók a templomban.
A vendég lekapta fejéről a süveget, és őszinte lelkesedéssel énekelni kezdett:
„Győzhetetlen én kőszálam,
Védelmezőm és kőváram…”
Aztán hangját halkabbra fogta: – Igen, odahaza mi is énekeljük a Rákóczi imádságát, de csak titokban.
A szerzetes, aki török földön ugyancsak sok furcsaságot látott, csóválta a fejét: – Fejedelmek, hadvezérek, generálisok… Hogy Kelemen úr hogyan került közéjük, el nem képzelhetem. Jámbor ember volt, a légynek sem vétett. Derűs természetű és istenfélő. Milyen katona lehetett?
– Nem volt ő bizony katona! – csóválta meg fejét a vendég, aki süvegét továbbra is a markában gyűrögette. – Kamarás volt ő Rákóczi mellett, olyan titkárféle. A hűség, az tartotta őt a fejedelem mellett. És a szeretet…
– Igen, hűséges volt – bólogatott a szerzetes elgondolkozva. – És szerette Rákóczit, rajongva szerette. Sok évvel a fejedelem halála után is könnyes szemmel beszélt uráról.
– Hűség és szeretet, tudja, atyám, nálunk Magyarországon ezeket inkább büntetik, mintsem jutalmazzák!
A kis temetőben egymás mellett szorosan álltak a sírok. A kert keskeny volt, a kerítésen túl már a mohamedán vallás szerint temettek. A tengeren lassú méltósággal vonult nyugat felé egy fehér vitorlás gálya.
– Itt, a sor végén, itt balra, ez a Kelemen úr sírja. Ejnye, hogy megdőlt rajta már megint a kereszt.
– Zágoni Mikes Kelemen, nyugosztaljon az Úr békéje! – azzal a férfi lecsúsztatta válláról a nyűtt zsákot, és óvatosan kiemelt belőle egy maroknyi földet. – Ezt, bátyám, neked hoztam. Otthonról való, a zágoni domboldalról, van ott egy nagy hársfa, emlékszel. Az alól szedtem. Itt jó helye lesz… – elrendezte a kevéske földet, két-három kavics is előkerült a zsákból, jobbra-balra egyet-egyet a földbe nyomkodott. Amikor elkészült, megállt a sír lábánál. A zsákot újra a vállára vetette, jobbjában pedig továbbra is a süvegét szorongatta. A fejével bólintott, és alig hallhatóan mormolta maga elé: „Győzhetetlen én kőszálam…”
Aztán nagy léptekkel kifelé indult a különös temetőből. A pálmasor végén megállt, a szemöldökét összeráncolta. Megvárta, amíg a szerzetes is a fasor végéhez ért. – Bocsásson meg, atyám, hogy úgy otthagytam, de tudja, elfogott az indulat. És temetőbe ne lépjen az ember haraggal.
– Miért haragudtál meg, fiam? És éppen a testvéred sírjánál?
– Tudja, atyám, mit tesz az: De Turcii nulla redemptio!?
– Törökországból nincsen visszatérés! Ezt jelenti a latin nyelvű mondat. De ki ítélt ilyen keményen? És kiről, talán csak nem…? – és fejével tétován a temetőkert távoli sírja felé intett.
– Ő az, aki nem térhet vissza Törökországból! És ők… Valamennyien. Sem Rákóczi, sem Bercsényi, sem a hadvezérek és a generálisok. Sem Zágoni Mikes Kelemen… Császárnői ítélet. Hogy soha… nulla redemptio!
A szerzetes békítően tette kezét a háborgó vendég karjára. – Az Úrhoz, fiam, van „redemptio”. Van Bécsből is, van Zágonból is. És van Rodostóból is. Egyik hely sincsen se messzebb, se közelebb az ő színétől… – majd elgondolkozva folytatta. – Azt mondod: Rodostó! Milyen különös név. Törökül úgy hívják: Tekirdag, vagyis Tekir hegye.
– Tekir? – hökkent meg a vendég. – Hiszen az tarka macskát jelent. De olyan is a hegy formája, akár egy nagy lusta macska! – és már szinte nevetett az előbb még haragvó férfi.
– Én azonban azt hiszem – magyarázta tovább a szerzetes –, hogy a név a „tekke” szóból származik és kolostort jelent, hiszen a hegyoldalban fekszik a mi kolostorunk.
– Az lehet – szólt közbe türelmetlenül a vendég –, de a „tekir” akkor is tarka macskát jelent! Isten áldja, atyám! – azzal a fejébe csapta gyűrött süvegét, és kilépdelt az elhagyott temetőkertből.
– Isten áldjon, fiam! – szólt utána a szerzetes. Megállt, a fejét csóválta, majd lassan ő maga is elindult.
– Ezek a magyarok, különös emberek!
Odalenn a végtelenbe nyúlt a Márvány-tenger, a virágoskertben halkan bólogattak a fűszálak Mikes Kelemen sírján.
Hozzászólások