Temesvári Orsolya | Karanténleckék

Emberi tényező

Karanténleckék

Mit köszönhetünk egy világjárványnak?

2020 márciusában megállt az élet. Bezártak az éttermek és az üzletek, látogatási tilalom lépett életbe az egészségügyi és szociális intézményekben és országos kampány indult az otthonmaradásért. Kialakítottunk magunknak egy új életet; kenyeret sütöttünk, online jógáztunk és próbáltuk megőrizni a józan eszünket. Most úgy tűnik, hogy a korlátozások fokozatosan lazulnak és magunk mögött hagyhatjuk ezt a különös időszakot. Visszatekintve azt gondolom, hogy minden nehézség ellenére rengeteg tanulsággal is szolgált ez az időszak. Megmutatom, hogy számomra mi volt a legfontosabb.

 

Karantéletem első napjai

Azt hiszem, én a szerencsésebbek táborához tartozom, akiknek a karantén egy lelassult, nyugodt időszakot jelent(ett). Szerettem volna, ha ez így is marad; az első nap megfogadtam, hogy történjen bármi, a végsőkig megőrzöm a nyugalmamat és a hidegvéremet. Úgy éreztem, ezzel tehetek a legtöbbet a környezetemért és persze önmagamért is. Minimalizáltam a hírportálok olvasását és próbáltam a lehető legkevesebbet beszélni a minket körülvevő egészségügyi helyzetről.

Hirtelen rengeteg szabadidő szakadt rám, amit minél hasznosabban szerettem volna tölteni. Ezért minden reggel lecseréltem az éjszakai pizsamámat egy nappali pizsamára és felépítettem magamnak egy digitális könyvtárat, hála a megszámlálhatatlan ingyenesen elérhető könyvnek, filmnek és podcastnak. Beiratkoztam több online kurzusra is, miközben lelkesedéssel naplóztam a karanténban szerzett élményeimet. Sőt, arra is maradt időm, hogy azon élcelődjek a barátnőimmel, hogy pezsgő, lazac és kaviár helyett a krumplis pogácsa a karantén luxusterméke, hiszen van benne liszt, krumpli és élesztő is.

 

 A legfontosabb karanténleckém

Miután pillanatok alatt berendezkedtem ingyenes könyvekkel és krumplis pogácsával bélelt karantéletembe, nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. Attól tartottam, hogy hiába minden előkészület, előfordulhat, hogy „unatkozni fogok”, s megtörténhet az a borzalom, hogy kettesben maradok önmagammal. Ez a nyomasztó érzés egy kellemetlen belső remegéssel járt együtt; olyan volt, mintha állandóan fáztam volna.

Ekkor eszembe jutott, hogy ez a helyzet is éppen olyan, mint bármilyen eddigi kihívás az életemben. Belegondoltam, hogy hányszor éreztem már a saját bőrömön is, hogy a szervezetem milyen pontosan reagál arra, ami a fejemben van. Persze nem csupán a gondolatokra, hanem arra is, hogy milyen érzések, elvárások, indulatok és tapasztalatok jelentkeznek bennem bármilyen helyzetben. Nagyon jól példázza ezt az önkéntes karanténom első napjait beárnyékoló remegés, ami az unalom gondolatával együtt kivétel nélkül mindig megjelent.

Nagyon szerettem volna megoldást találni erre a helyzetre, hiszen abban biztos voltam, hogy az aktuális, felfokozott helyzetben nincs szükségem semmilyen lelki vagy fizikai többletterhelésre. Rájöttem, hogy a megoldás valószínűleg több annál, mint hogy még több könyvet olvasok el. Belevágtam tehát egy gondolatkísérletbe: elképzeltem, mit tennék, ha néhány napra eltűnne a digitális könyvtáram és nem tudnék csetelni a barátaimmal.

Először az jutott eszembe, hogy ilyen esetben biztosan sportolni mennék, kitakarítanám az otthonomat vagy meglocsolnám szerencsétlen virágaimat. A következő gondolatom visszarepített a 90-es évekbe, amikor kisgyerek voltam és sokszor maradtam magamra önmagammal. Nyilvánvalóan most nem arra gondolok, hogy nem foglalkozott velem senki gyerekkoromban, hanem arra, hogy talán nem éreztem szükségét annak, hogy minden pillanatban lekösse valami a figyelmem, ugyanis kiválóan elszórakoztattak a saját gondolataim, miközben homokvárat építettem a játszótéren.

Ha belegondolok, rájövök, hogy ezeknek az önmagammal eltöltött pillanatoknak számos jótékony hatása volt; kipihentebb, energikusabb és nyugodtabb voltam. Pedig semmi egyéb nem történt, csak rendszereztem a gondolataimat, elengedtem mindent, amire nincsen szükségem és egyszerre egyetlen dologra fókuszáltam a figyelmemet.

Ahogy visszatekintettem a gyerekkori élményeimre, megértettem, hogy egyáltalán nem ismeretlen számomra az a helyzet, amitől valójában félek. Kislányként képes voltam arra, hogy az egyedül töltött pillanatokban gyakorlatilag magamra figyeljek, így nem maradt tér unalomnak és fizikai tüneteknek sem. Felvillanyozódva elhatároztam, hogy ahelyett, hogy félek az unalomtól, megpróbálom az egyedül töltött időt felhasználni valamire és tanulni belőle. Bíztam benne, hogy a nézőpontváltás eltereli a figyelmemet és lefoglalja gondolataimat, így unatkozni sem fogok tovább. A módszerem meglepően hatékony volt, a remegés néhány nap alatt elmúlt. Én viszont egy nagyon fontos dolgot tanultam.

Az elmúlt hónapok segítettek megérteni, hogy bár látszólag kényszerhelyzetbe kerültem, a gondolataim szabadok maradhattak. Ezért tudatosítottam magamban, hogy kizárólag én dönthetek arról, hogy hogyan reagálok erre az ismeretlen helyzetre. Eldönthetem, hogy számomra a karantén időszaka és az önmagammal való csendes együttlét parttalan unalom vagy egy új lehetőség legyen.

Amint ezt felismertem, megnyugvást és hálát éreztem. Valahol mélyen, legbelül élvezni kezdtem a karantént.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Karanténleckék”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés