Kávémesék • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Kávémesék

 

Számomra a kávézás élmény. Szertartás. Valami, amit megosztok másokkal. Az életem egyes pontjain meghatározó barátok, ismerősök, szerelmek s a velük együtt elfogyasztott kávé ihlették ezeket a meséket.

Valószínűleg kevesen kezdik olyan korán a kávézást, mint én. Úgy tudom, hogy anyukám a terhessége alatt is rendszeresen fogyasztott kávét, ezáltal én sem maradtam ki belőle. Gyerekkoromat körbelengi a friss kávé illata és a boldog pillanatok emléke, amikor kávéba mártott kockacukrot kaptam ebéd után vagy megehettem a tejszínhabot anyukám feketéjének tetejéről.

Általános iskolában amolyan hétvégi hobbi kávés voltam, középiskolában a Macikávét felváltotta az instant, rövid kitérővel a 3 az 1–ben borzalmak irányába. Mire egyetemista lettem, már gond nélkül használtam a kotyogós kávéfőzőt és a kávédarálót, szinte mérnöki pontossággal adagolva a frissen őrölt arabicát. Ekkor ugyan még túl sok cukor és tej zavarta a kávé zamatát, de a diplomám megszerzésével a cukor – bár az életemből nem – a kávémból végérvényesen eltűnt.

E sorok írása közben pedig itt gőzölög mellettem egy csésze hosszú kávé. Feketén, illatosan. Hosszan, hogy a mesék végéig kitartson.

 

*

 

Anya

 

Szombat reggel 6:30. Félig csukott szemmel, takaróba burkolózva settenkedem a nappali felé, ahol anyukám vár, kezében egy csésze kávé. Egy másik csésze a dohányzóasztalon.

– Óvatosan, forró! – szól rám, mielőtt megégetem magam.

Lassan belekortyolok, ránézek és elmosolyodom. Beszélni kezdek. Hallgatja, mosolyog, figyel. Egyre nagyobb lelkesedéssel mesélem, hogy milyen értékelést kaptam az irodalom házi dolgozatomra, hogy sikerült a pénteki táncóra, mi van Marcival.

– Induljunk, nyit a piac! – pattan fel. – Idd meg a maradékot, ki fog hűlni.

 

 

Zita

 

– Kipróbáljuk azt a fagyis kávét? Karamell öntettel is lehet kérni – kérdezi drága barátnőm, miközben betoppanunk a sarki gyorsétterembe az Astorián.

– Én csak egy tejeskávét szeretnék. Utálom a hideg kávét – vetem oda nagylányosan, mint aki pontosan tudja, hogy mi a jó.

Néhány perccel később hatalmas poharakkal a kezünkben elégedetten rogyunk le a Múzeumkert egyik eldugott padjára.

– Jövő héten azokról a lépcsőkről fogok elballagni – kezdem.

– Várod már?

– Félek. Mi lesz, ha nem vesznek fel az egyetemre? Muszáj valami komolyat tanulnom. Apa azt mondta, hogy…

– Pontosan tudom, hogy mit mondott. Csak jót akar neked. Megértem, hogy félsz. A jogi egyetem illik hozzád, szeretni fogod.

– Remélem – sóhajtom.

Hirtelen feltűnik, hogy pár perc múlva becsengetnek. Felállok, felhajtom a poharamban lévő maradékot és miközben nehéz léptekkel elindulok a gimnázium felé, megállapítom: tényleg utálom a kihűlt kávét.

 

 

Zsófi

 

– Orsika, te otthon vagy állampolgársági ügyekben? – kérdezi az ügyvédnő.

– Még annyira nem.

– Semmi gond, akkor majd most! – folytatta ellentmondást nem tűrő hangon. – Van itt egy nagyon kedves ügyfél, N. Vannak magyar rokonai, szeretne magyar állampolgár lenni. Segíts neki intézkedni. Éppen gyakornoknak való feladat. Zsófika, ha szükséges, irányítsd egy kicsit a munkát – vetette még oda búcsúzóul az ajtóból.

Rémülten néztem Zsófira, aki miután kaján vigyorral közölte, hogy ő nem beszél jól angolul, ne is számítsak a segítségére.

Szerencsére kiderült, hogy nem is olyan nehéz magyar állampolgárságot szerezni, s az is, hogy N. tényleg kedves ügyfél. Egyik beszélgetésünk alkalmával közölte velem, hogy amint lezárult a közös munka, meglep minket a legújabb kapszulás kávéfőzővel. Erre persze csak legyintettem.

Néhány héttel később Zsófival kettesben tartjuk a frontot az irodában, amikor hirtelen csengetnek. Kinyitom és N. áll az ajtóban, kezében egy hatalmas doboz: a kávéfőző. Szinte lehetőségem sem volt megköszönni, sarkon fordult és elsietett.

– Zsófi – kiabálom –, kijönnél egy percre?

– Baj van?

– Igen. Nagy dilemmában vagyok, hogy melyik kávét kóstoljuk meg először. 22-féle van a bemutatócsomagban. Ráadásul még el is kell nevezni a kávéfőzőt.

– Legyen George. A kávékat pedig majd sorban kipróbáljuk. Egyébként szép munkát végeztél. Jó ügyvéd lesz belőled!

 

 

Barna

 

Rosszkedvűen érkezem a Schönherz kollégiumba. Nem kívánom a társaságot, csak egy jó vacsorát meg valami sorozatot estére. Még a liftben kapott szokásos bókoknak sem tudok örülni, alig várom, hogy felérjünk a 17. emeletre.

– Kérlek mondd, hogy van valami szuper ötleted arra, hogy mit vacsorázzunk. Éhen halok! – kiáltom emelt hangon, köszönés helyett, miközben benyitok a barátom szobájába.

– Rossz napod volt? – kérdezi; miközben felém fordul, a kezében ott mosolyog Rudolf, a plüss rénszarvas. Végigmér és átadja Rudolfot. Ettől megnyugszom.

– Nem tudom. Már nem számít – nézek rá mosolyogva.

– Gyere! – mondja, miközben kézen fog és kivezet a folyosóra. Rudolfot a biztonság kedvéért a szobában hagyom, sosem lehet tudni.

A folyosó végén lévő konyhába megyünk. Sosem szerettem ezt a sivár, mindig olajszagú helyet, bár tény, hogy ilyen magasságból csodás volt a kilátás. Most is automatikusan az ablak felé indulok.

– Később is lesz idő nézelődni – szól rám –, most figyelj ide egy kicsit légy szíves!

Megfordulok, Barna a pult mellett áll, a pulton pedig egy régi, de kifogástalan állapotú eszpresszó kávéfőző néz szembe velem. Kérdőn nézek rá.

– Tudod, hogy a félév végén kiköltözöm innen, bérelni fogok egy lakást.

– Persze, már sokszor beszéltünk róla. De mi köze ennek a kávéfőzőhöz?

– Tudom, hogy a kávézás fontos neked. Rossz volt, hogy sosem tudtál normálisan kávézni itt. Mostantól majd lehet.

– Nem jutok szóhoz. Köszönöm!

– És még valami: a kávéfőző költözik velem. Remélem, egyszer majd te is.

 

 

Sune

 

Már majdnem egy év eltelt, mióta utoljára láttuk egymást dániai barátommal. Nagy az öröm, egy pillanatra sem hagyjuk abba a beszélgetést, folyton egymás szavába vágunk. Reggelizni indulunk egy kedves kis helyre a Pozsonyi utcában, ahol önfeledten folytatjuk az élménybeszámolót a lazacos bagel fölött. Én a szokásos tejeskávémat kortyolgatom, míg Sune egy hatalmas adag forró csokit kapott, egy rendkívül férfias, szívecskés bögrében.

– Meg fogom kérdezni a felszolgálót, hogy mennyibe kerül ez a szívecskés bögre, muszáj megvennem. Nagyon tetszik – magyarázom lelkesen, mikor fizetni készülünk.

– Hülye vagy? – kérdezi nevetve. – Ellopom neked.

– Jaj ne! Szeretnék még jönni erre a helyre. Hagyjuk akkor inkább az egészet!

Teli hassal, mosolyogva lépünk ki az utcára. Éppen azon gondolkodom, hogy mi legyen a városnéző túra következő állomása, mikor Sune az orrom alá dugja nyitott hátizsákját.

Csak nem egy papírba csomagolt, csoki foltos szívecskés bögre néz vissza rám?!

 

 

Viki

 

Pár perccel 8 óra előtt érkezem az irodába. Viki elvileg fél 9-kor jön, gyorsan átbeszéljük az aktuális státuszt, 9 órakor meeting az igazgatókkal. Átfutom az e-mailjeimet és az előző este készített jegyzeteimet.  Szórakozottan firkálok a papírra olvasás közben, izgulok. Kéne egy kávé.

Kimegyek a konyhába, látom, hogy Viki színes, eltéveszthetetlen bögréje éppen az én szívecskés bögrém mellett pihen a szekrényben. Készítek neki is egy lattét; eszpresszó, sok tej, tejhab és egy cukor. Még jó, hogy ilyen okos a kávégépünk.

Fél 9 után befut Viki is, arcán az általam is érzett izgalom. Kezébe nyomom a bögrét, meglepetten mosolyogva fogadja el. Megkóstolja.

– Hihetetlen, hogy két évig éltem együtt Zsoltival, és képtelen volt megtanulni, hogy hogyan iszom a kávét. Bezzeg te két hét közös munka után emlékszel – jelenti ki.

Nem sokkal 10 óra után üres bögrékkel és elégedett mosollyal lépünk ki a tárgyalóból.

 

 

dr. E. A. és E.

 

Egy átlagos hétfő egy budapesti kórház intenzív osztályán. Hajnalban ébredek, számomra nagy nap ez a mai. Végre véglegesen leveszik rólam a lélegeztetőgépet, már csak oxigén támogatást kaphatok, ha szükséges. A torkomban (légcsövemben) lévő kis műanyag csöveket is ki kell cserélni. Az orvosok ígérete szerint pár perc kellemetlenségért cserébe délután már újra hallani fogják a hangomat.

– Jó reggelt, Orsi! – lép be mosolyogva orvosom a szobámba, kezében mindenféle gyanús eszközzel. – Akkor ahogy megbeszéltük, le foglak kapcsolni a lélegeztetőgépről és kicseréljük a trachea sztómát is, oké? Pár perc; ígérem, óvatos leszek.

Bólintok. Megszólalni úgysem tudok. Még.

– Készen vagyunk, ügyes voltál! – jelenti ki. – Annyira szeretném hallani a hangod; mondanál valamit?

– Mit mondjak? – szeretnék visszakérdezni, de egyelőre csak elfúló hörgés jön ki belőlem. Nevetünk.

Délután egy nagyon kedves ápoló jön be hozzám, kezében bögre.

– Te eddig is kávéztál? – kérdezem döbbenten.

– Persze, itt a szobád előtt is rengetegszer. Nem érezted? És várj! Te beszélsz?

– Ja, az most mindegy. Végre újra érzem a kávé illatát!

 

 

Rebeka

 

Üzenet Svédországból, Rebekától: „Szia Orsi! Holnap este hazarepülök egy hétre, tudunk találkozni? Jó lenne beszélni.”

Két nap múlva önelégült arccal ülünk egy teraszon két enyhén túlárazott, de nagyon finom újhullámos cappuccino társaságában. Mindketten rengeteg mindenen mentünk keresztül a legutóbbi találkozásunk óta, van mit megbeszélni.

– Szóval, az történt… – vesz egy nagy levegőt Rebeka; s csak azt veszem észre, hogy másfél óra eltelt, mikor pontot tesz a mondat végére.

Megköszönöm, hogy megosztotta velem, hogy mi bántja, röviden elmondom a véleményem és biztosítom arról, hogy bármi történjen, támogatni fogom.

– Egyébként azt észrevetted, hogy milyen sok ember fordult meg ezen a teraszon, amíg beszélgettünk? – kérdezem pár perc csendes nézelődés után.

– Igen! – válaszolja. – Ki dolgozik ebben az országban?

– Hát, ezek szerint nem sokan. Mondjuk mi is itt ülünk, és ha belegondolok, nekünk sincs éppen munkánk, csak összesen három diplománk és négy nyelvvizsgánk.

– Igen. Posztmodern munkanélküli értelmiségiek vagyunk!

 

Nóri

 

– Cső, More! – viharzik be hozzám Nóri, akinek a mosolya, energiája és hangereje azonnal megtölti a szobámat. – Na, mesélj, hogy vagy? Hol van ez a csoda luxy, flitter-glitter kávéfőző?

– Ott van az ablakpárkányon. Akkor kávézunk is, ugye? Tej van a hűtőben, bögre a szekrényben. Te pedig ihatsz a szívecskésből. Ezt vedd megtiszteltetésnek. Egyébként szép az új táskád, de mi ez a cipő hozzá?

– Bocs, én akkora stílusikon vagyok, hogy ezt is megtehetem. Tisza cipő és retikül. 2021. tavaszi kollekció.

Mindeközben Nóri már egy ugrással az ablakpárkánynál termett, bekapcsolta a kávéfőzőt, kidobta a használt kapszulákat. Hirtelen azonban elnémul.

– Figyu – kezdi feszengős hangon –, kicserélem a vizet, jó?

– Minek? Reggel töltötték fel.

Nóri lassan, már-már színpadiasan megfordul és az arcom előtt lóbálja az enyhén zöldülő aljú víztartályt.

– Hát, kisanyám, ebben már aranyhalakat is lehetne tartani!

 

*

 

Jó megosztani másokkal az élményeinket. Jó visszaemlékezni ezekre az apró mesékre és remélni, hogy sok csésze kávé és mese vár még ránk.

Csészém alján már csak egy kis kihűlt fekete szomorkodik, úgyhogy megyek, készítek egy újat. Hátha hoz magával egy újabb mesét.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS