Juhász László Görbülő | Főnökbácsi

Szépirodalom - próza

Főnökbácsi

– Maris néném, látta milyen forma gyereköt hozott haza magával a Főnökbácsi lánya?

– Na, mondjad mán Katuskám, ne fulladozzá’ itt, vegyé’ levegőt, oszt mondjad, me’ elepedek a kíváncsiságtul!

Katus, erősen hadonászva, egész testében remegve festi az elborzasztó jelenséget Maris nénje elé, aki talán ifiasszony korában szedte utoljára ilyen sebesen a sunkáit, ám, mire hazaér, az aptyuk, némi dinnyepárlattól kipirulva már gajdolja is az új hírt asszonya meglepett orcájába.

A falu számos pontján gyülekező népek, ahogy kell, egymást riogatják az egyikük által sem látott jövevénnyel, aki ilyenformán ezerarcúvá válik. Nem csoda, hisz már az első megpillantás jogához görcsösen ragaszkodó Katus is évekig elfojtott gyermeki fantáziáját feltuningolva ábrázolja a jelenséget, el lehet képzelni, milyen piktúrák születnek a sokadik hallomás után. Egy biztos: az alany egyik változatban sem ismerne magára.

Igaz, nem is a falu szája miatt izgatott, midőn a Főnökbácsi lányának kezét szerelmesen szorongatva belép a MÁV helyi desztinációjának épületébe. Az állomásra ugyanis, melynek értelemszerűen a Főnökbácsi a főnöke, aki az épületben lévő szolgálati lakásban él a Főnöknénivel és imádott lánykájával, aki persze, egyetemistaként, a közeli nagyvárosban lakik albérletben, de és főleg hétvégenként hazajár ebédelni, elhozza a heti szennyest, valamint, ez esetben, a pasiját.

A Főnökbácsi kedves, atyai mosollyal fogadja a fiatalokat, ami, elsősorban, természetesen a lányának szól, de tuti, hogy a tartozéknak is jut belőle.

A Főnöknéni tekintetére pillantva az ifjú betolakodó borzongva állapítja meg, hogy biztosan éhen halnának, ha a néninek pókerből kellene kiegészítenie a kosztpénzét.

A Felső kocsmában olyan vasárnap délelőttiesen „nagyazsivajlárma”. Csakhogy, a miséről igazoltan (párt- és kisz-tagok, egyéb ateisták), valamint igazolatlanul (egyházi adót fizető hívők) hiányzó törzsközönség ezúttal, elsődlegesen, nem arról elmélkedik, hogy az a barom centerhalf, aki a múlt héten kihagyta a tizenegyest, játszik-e délután, vagy sem, hanem hogy a Főnökbácsi kivágja-e a lánya tartozékát, mint macskát szarni, vagy sem! Árulkodó tény, hogy még az előbbire krigli sörök sokasága tétetik fel fogadásilag, az utóbbi kapcsán teljes a konszenzus: kivágja!

Az igazsághoz tartozik, hogy az úri közönség imént említett egyetértését megelőzően belibben a műintézetbe Öcsinene, akinek mindentudása megkérdőjelezhetetlen a faluban. Némi „üdítők” elfogyasztása közepette elmondja a bámész hallgatóságnak, hogy a Főnökbácsi lánya – bármily hihetetlen – egy embert hozott magával, akinek ugyan óriási kazal van a fején, meg az állán, és szakadozott kék vászon a ruhája, de: ember, méghozzá gonosznak látszó, aki biztosan vőnek akar befurakodni a Főnökbácsi tiszteletreméltó családjába!

Miután a misét – amire, ősi szokásához híven a végső imára szokott érkezni – lekongatják, hasonlóan ősi rituálé szerint megjelenik az Felsőben a Főnökbácsi. A népek tisztelettel köszöntik, a csapos kis szekrénykéből előveszi a Főnökbácsi feliratú korsót, és nagyrabecsülése jeléül kevés hanzlival koronázza meg a belé csapolt nedűt.

Kis idő múltán, a legbátrabb atyafi, nem állja tovább: mondja Főnökbácsi, milyen gyerök ez a vőjelölt, aki a lányával jött tegnap?

Hogy vőjelölt-e, azt nem tudom, de, úgy látom, jól megvannak a lányommal. Csak azt nem szívelem, emeli fel kissé a hangját a Főnökbácsi, hogy meztélábra krisztusbocskort hord.

A döbbent csendben, miként mondani szokás, a legyek kéjhörgését is hallani lehet!

Mi van? Kit érdekel a krisztusbocskor?! A jelenlévő két forgalmista méltatlankodni kezd, mivel tőlük a Főnökbácsi rövid hajat, kis pajeszt és borotvált ábrázatot követel, de eszükbe jut a Főnöknénitől hallott intelem, miszerint: mit ér a harag hatalom nélkül, és lecsendesedve iszogatnak tovább.

Azt pedig nem kéne feledni – morogja a söre fölött a Főnökbácsi –, hogy az a gyerek, ellentétben veletek, nem az én beosztottam, hanem a lányomé.

Mint mindig, a tiszteletre méltó személynek ezúttal is igaz szó hagyja el az ajkát, mint ahogy Öcsinene jóslata is beválik, hisz a falu békéjét megzavaró jelenség, egy szép napon, valóban vővé avanzsál, és bár a külseje nem igazán konszolidálódik, főnöki apósa emberszámba veszi, különösen, azután, hogy az érkezési oldalon két fiúunoka is befut a családba. Főnökbácsi már előre élvezi a Pubikáival – így fogja őket hívni – megvívandó focimeccseket, hisz ifjan maga is elismert sztárként villog a megye kettőben. Egyik sikeres szezonja végén ötven liter jófajta tejfölt kap prémium gyanánt, amit – lévén a Főnöknéni még nem a Főnökbácsi életének vezérlő csillaga – nemes egyszerűséggel elosztogat a faluban.

A Főnökbácsi jó humorú ember, csupán a családdal és a vasúttal kapcsolatosan nem lehet vele viccelődni. Bár az ő birodalmában a személyszállítás fokozatosan leépül, a tehervonatok éjjel-nappal zakatolnak. Szállítják a cukorrépát, a kukoricát, ami – átvevőként – plusz munkát ad a Főnöknéninek is. Mivel a vagonokat igencsak hányaveti módon rakodják, jelentős mennyiségű kukorica „menne pazarba, ami isten elleni vétség lenne”, ha a Főnöknéni nem mentené meg a disznók és a baromfinép számára. Főnökbácsi hiába ellenzi ezt a tevékenységet, a Főnöknéni minduntalan rávilágít a vitathatatlan tényre: miszerint ő feleség és nem beosztott. Kereszténykommunistának titulálja ilyenkor a férjeurát, aki élhetetlen és nem ragad meg minden lehetőséget a családja gyarapítására.

Igazság szerint a Főnökbácsi sem hívőnek, sem kommunistának nem mondható. A rendszert persze nem szíveli, de mivel nem egy forradalmár alkat, hőbörgés helyett csak teszi a dolgát és annyi. Illetve, amikor időközönként megjelennek nála a főfőnökség küldöttei és előadják: az nem járja, hogy egy állomásfőnök a népi demokráciában ne legyen párttag, csak annyit mond, két slukk között: ha egy állomás vezetéséhez nélkülözhetetlen a piros könyv, akkor csináljátok ti, nektek már van. És ez így megy harminc éven át.

Optimista ember a Főnökbácsi. Igaz, egy vasutas nem lehet borúlátó. Pláne, ha vezetőbeosztású az a vasutas. Szerinte gyakori lenne a tömegkatasztrófa, ha a vasút is úgy működne, mint az ország. Nem tagadható – szokta elismerni eszmefuttatásának ezen a pontján –: vannak problémák, de azokat megoldjuk, és summázatként, nyomatékkal hozzáteszi: ami késik, az jön!

Nem választja a tiltakozásnak olyan radikális formáját, mint a Dollárpapa nevű szintén vasutas barátja, aki egyszerűen nem hajlandó piros vonatra szállni. Amúgy mindketten szeretnek utazni. Kihasználva a vasút adta kedvezményeket, bevonatozzák fél Európát.

Egy szép napon aztán a két barát elindul Moszkvába, hogy megnézzék azt a Vörös teret, ahonnan az ukáz „gyün”, ahonnan az ilyen, meg olyan, meg amolyan szarjankók osztják az okosságot. (Dollárpapa jelzős szerkezetét már csak azért sem lehet pontosan idézni, mert harsány bátorságának ezen a fokán annyira borgőzös, hogy csak érthetetlenül kluttyognak belőle a szavak.)

Amibe Napóleon belebukott – igaz, nem is volt vasutas –, azt a két magyar jó barát abszolválja: „meghódítják” és „kifosztják” Moszkvát. Visszaérkezésükkor a Főnökbácsi poggyászainak lepakolásával jó ideig birkóznak a forgalmisták, néhány – a „delegáció” fogadására megjelent – markos férfi segedelmével. Elsőnek leadnak egy gyalugépet, majd egy szerszámkészletet utazóbőröndnyi tokban, aztán egy mikrohullámú sütőt, amit ketten visznek, mert „annyi a vas benne, mint egy téharmincnégyesben”, ezt követi egy elektromos varrógép, egy lemezjátszó és, ha már, akkor jár hozzá két tucat lemez is. A klasszikus zeneirodalom színe-java. Mindezt stílusosan megkoronázza egy szamovár, amellyel maga a Főnökbácsi lép ki a vonatból. Dollárpapának viszont nincs egyetlen pakkja sem. A gatyakorcában kicsempészett dollárból – melynek birtoklásával évek óta dicsekszik és aminek a becenevét is köszönheti – az út során, a szovjet vodkakészlet megcsappantását preferálja ugyanis.

A rendszerváltozáskor mindketten boldogok, hisz – szerintük – megint bebizonyosodik, hogy ami késik, az jön!

A már nyugdíjas Főnökbácsi, tőle szokatlan lelkesedéssel beszél a vasút leendő fejlődéséről, ami nélkül, szerinte, nem lehet rendbe tenni az országot, mert egyetlen társadalom, gazdaság sem prosperálhat kifogástalan vasúthálózat nélkül.

A környező falvak állomásait járja körül, tanácsadóként, de miután egyre többször szembesül az elhagyott, elgazosodó sínekkel, állomásudvarokkal, az üresen álló, kóbor állatok tanyájaként pusztuló bakterházakkal, már nem igazán beszél a vasútról. Nem érti, mi történik ebben az országban, hiszen késve bár, de…

Sajnos nem, Főnökbácsi! Ha látja odaföntről, akkor tudja, amit harminc esztendő tapasztalatával már nyugodtan kijelenthető: ezúttal nem működik a vasutas bölcselet, mert ami végzetesen késik, arról igazán kevéssé hihető, hogy valaha is jön!

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Főnökbácsi”


  1. Köszönöm, kellemes volt olvasni a Főnökbácsiról a reggeli kávé mellett!

    Hozzászóló: Huszár S P | 2020. július 1., 04:26

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés