Alig kapok levegőt, miközben felkapaszkodom a buszra. A szívem most fog kiugrani a mellkasomból. Talán jobb is lenne, ha elterülnék itt a koszos padlón a hunyorgó lámpák alatt, és soha többet nem kéne az utolsó járattal hazamennem. Ezredszerre is megfogadom, hogy nekiállok új munkát keresni. Talán holnap, rögtön ébredés után… ha nem ülnék reggel nyolctól késő délutánig az iskolapadban.
A busz remegve nekilódul, nehezen bírom csak megtartani az egyensúlyom, valósággal belezuhanok az egyik ülésbe. Poros bűz száll fel a merevre koptatott műanyagból, ezért igyekszem a számon venni a levegőt. Nem igazán sikerül, még ehhez is fáradt vagyok. Behunyom a szemem, és másra koncentrálok.
Legjobb lenne levágni a lábam, annyira fáj az egész esti szaladgálástól. A csuklómról nem is beszélve. Le fogják vonni a fizetésemből, hogy összekevertem két rendelést, egy pohár Martinit meg az egyik pénzes vendég nyakába borítottam. De azért remélhetőleg ki tudom fizetni a lakbért, a sulira viszont nem fogok tudni félretenni. Ebben a hónapban sem. Mikor lesz nekem fadobozos ecsetkészletem?
Miközben próbálok életet lehelni a kézfejembe, lopva körbenézek. A busz ablakára mintha szurkot mázoltak volna, hogy elfedjék az éjszaka rémeit. Vagy bent tartsák. Mindegy, hogy milyen hónapot írunk, ez a járat csak sötétségben létezik.
Hátul most is ott ül az a férfi, nyaka és arca egyik felét sötét tetoválások borítják, fülhallgatójából ordít a zenének csúfolt zaj. Szerintem pont úgy fest, mint akit most eresztettek a börtönből, és gyűjti az erőt, hogy bepótolja az elveszett éveket.
Elkapom a tekintetem. Még hat megállónyira vagyunk az utcámtól.
Összeszorul a torkom, szúrni kezd, mintha szögesdrótot tekertem volna a nyakam köré sál helyett. Kell ez nekem? Megéri? Jövőre, ha minden jól megy, kapok egy papírt arról, hogy jó a művészi érzékem. Hogy szép képeket alkotok. És? Mihez kezdek vele?
Mégis mit gondoltam, amikor valóra akartam váltani az álmom?
Fene az egészbe, mindenhol máshol szívesebben lennék, mint a kihalt utcákon zötyögő rémjáraton. Haza kéne mennem anyáékhoz a gazdaságba… Még felszolgálónak is rémes vagyok, de talán ganajt lapátolni jó leszek.
Nyelnem kell, majd legördül egy könnycsepp az arcomon. Aztán még egy. Tenyeremet a szám elé szorítom, de a zokogás viharként szakad ki belőlem, belerázkódik az egész testem. Na, szuper! Én vagyok a lány, aki elbőgte magát a buszon.
Valami fehér tűnik fel előttem a könnyek között. Pislogok, egy papírzsepit látok, a tetovált fickó tartja. Nem tűnik el a látomás.
Elveszem a zsepit. Megtörlöm a szemem, az orrom, próbálom elnyomni a sírást. Akkor egy tábla csokit pillantok meg.
– Vegyél boldogsághormont is! – mondja a tetovált.
Rámeredek. Aztán a kezem magától tör egy kockát. Még nem ér a számhoz a falat, amikor felnevetek.
– Kösz. Bocs, ez… – rázom meg a fejem. Képtelen vagyok befejezni.
– Szar nap, mi? – int a tetovált. Újra csokival kínál.
Szar hét, szar hónap, akarom mondani. Megosztozunk a táblán, szó nélkül, csak néha akad össze a tekintetünk. Fürkésző a szeme, még nem láttam sötét íriszt így csillogni. Egyre többet nézem, és halványan mosolygok, az ő szája is felfelé mozdul. Lehet, jó pár hete kint van, és már lenyugodott.
Közeledünk a megállómhoz.
– Én itt leszállok – állok fel. – Kösz mindent, még egyszer!
– Nincs mit! – feleli, és az ajtóig kísér a pillantásával. Mikor megáll a busz, azt mondja: – Egyszer minden véget ér, még a szar nap is. – És kacsint.
Másnap este, mikor felszállok a buszra és meglátom a tetovált pasit, önkéntelenül elmosolyodom. De csak kicsit. Viszonzásként biccent egyet. Most valahogy kellemesebbnek tűnik az út, de lehet, csak megszerelték a buszon a világítást. És ma nem öntöttem le senkit. Haladás! Ringatózva suhanunk a feketeségben, néha elrepül egy kósza lámpa odakint.
Harmadnap megtorpanok a busz közepén, de csak addig, amíg veszek egy mély levegőt. Sehol sincs az izzadt műanyag székek szaga. Elsétálok egészen a leghátsó sorig. Egy tábla csokoládé van a kezemben, ajándék tőlem nekem, mert kiválót kaptam a zárthelyire. Ha meglesz a szigorlat, a netről rendelek tíz darab ecsetet, egyelőre fadoboz nélkül. Azt majd jövőre.
Megállok a tetovált férfi mellett, kérdőn és kíváncsian néz fel rám, én pedig a mellette lévő ülésre bökök.
– Szabad?
Életemben nem láttam olyan szép mosolyt, mint amilyen az ajkán játszik, miközben bólint.
Hozzászólások