Már öt éve, hogy bakonyi otthonunkban együtt élünk egy vízilóval. Ő az én vízilovam, olvasósarkom könyvespolcáról bámul rám kitartóan. Mondhatnám, kitartó szeretettel nézzük egymást. Már öt éve…
Amikor utoljára mentem órára a 10. osztályba, két kislány hiányzott. Gréta, a magas, vékony testalkatú, trágár beszédű, a családjában rettenetesen magányos, szeretet nélkül vergődő lélek és a nála néhány évvel idősebb egyetlen barátnője, aki már az „anyóséknál” lakik. Tudomásul vettem sokadik lógásukat, majd hoznak „megjelent”-igazolást valamelyik orvosi rendelőből. Előbb-utóbb újra jönnek a jó meleg iskolába. Váratlanul már a következő tanóra elején kopogtak a tanári ajtaján, engem kerestek. Gréta szólalt meg:
– Tanár bácsi, nyugdíjazása alkalmából fogadja tőlünk ezt a kis emléket.
A meglepetés enyhe zavarával köszöntem meg a csomagocskát, amellyel természetesen hiányzásukat is igazolták. Egyedül maradva a szobában senki sem láthatta megütközésemet, amikor kibontottam egy tátott pofájú, arasznyi kerámia vízilovat. Jól emlékszem a rajtam átfutó, nehezen magyarázható szégyenérzetre. Azóta sem tudok megszabadulni az e szégyenérzet miatt belém költözött szégyenkezéstől.
Miért nem gondoltam rögtön azokra a percekre, amikor ez a két tanuló elindult a boltokba, hogy kevéske pénzükön nekem búcsúajándékot vegyenek?
Miért nem gondoltam arra a pillanatra, amikor kiválasztották ezt a kedves, tátott pofájú vízilovat?
Miért nem az ő szeretetükre, örömükre gondoltam?
Gyarlóságom tudatában időnként megsimogatom az én féltve őrzött vízilovamat.
Szóljon hozzá!