Hüvelykujjam tenyerem öblében, arra
ráhajlik többi ujjam, mind együtt mintha
egy kis fészket alkotna, még az árva kisujjam
is igyekszik belesimulni. Így tértem nyugovóra
este, évtizedek óta, míg a köszvény, vagy ki tudja,
mi, már nem engedte a kis fészket összehajtogatni.
Volt, hogy nyitott tenyeremet fejem alá fektetve
aludtam el, és valamiképpen éjjel a kezem
magától megtette azt, amit én ébren már nem bírtam:
hüvelykujjam tenyerem öblébe, többi ujjam ráhajolva,
így ébredtem fel reggel. Mondják, ez nem lehet véletlen,
valami gyermekkori traumát hordozhat az én felnőtt létezésem,
jól tudom, mi lehet a mélyen elrejtett emlék: amikor heteken át
anyámtól elszakítva, kórházi gyerekosztályokon, más beteg
gyerekekkel összezárva sírtam anyám, s a biztonság után.
Hozzászólások