avagy „Viccelnek velem” (Karinthy Frigyes)
Autóvezetés közben tapasztaltam, hogy kifejlődött bennem egyfajta reflexet gátló reflex. Váratlan helyzetekben a fékbe taposás reflexét valami megállítja, és a helyes magatartásra késztet.
Látták Fidel Castrót elvágódni? Sokan harsányan felnevettek a diktátor csúfos bukásán. Akkorát esett az öreg, hogy csontjait törte! Hahaha…
A reflexgátló reflex tanulható, gyakorlással kialakítható. Feltételes. Az egyik legfontosabb feltétel, hogy legyen kitől eltanulni. Koszter Melánia tanító nénim szavaira máig emlékszem: az elesettet fel kell segíteni, neki ez a helyzet nem mulatságos. Otthonról is hozhatjuk a közmondás bölcsességét: Nem jó akkor örülni, mikor más szomorkodik. Lehet, ezért nem szerettem gyerekként sem a cirkusz bohócjeleneteit. Nem tudtam önfeledten nevetni az ölepen rugdosott szerencsétlen kis emberen. Humorom is a reflexgátlás csapdájába esett volna?
Nagy baj nem lehetett velem, hiszen Karinthy Frigyes osztályával együtt röhögtem a szamárcédulás Kelemen és Roboz fuldokló egymásra mutogatásain, a szemétládába szorult Zajcseken, a tanár úr frappáns humorán. A könnyeimet törölgettem!
A tévécsatornák idei szilveszteri műsorain, ha nem is folytak a könnyeim, a szívem elszorult. Amikor a kacagtató átverés közben láttam rokonszenves színészünket halálsápadtan ülni a mentőautóban, amikor a sokat próbált haditudósító-riportert marcona alakok könyörtelen kihallgatásnak vetették alá, amikor a kandi kamera rászedett áldozatait kézlevágással fenyegette a beavatott biztonsági őr – a szív elszorul, az ész megáll!
Valóban ezen röhög az ország?
Elképzelni sem tudom, ki nevet a végén.
Szóljon hozzá!