Pethes Mária pazar kiállítású könyvének borítóján egy angyal könyököl. Egy ablakból néz a világra, belső szobájából réved kifelé. Tekintete felhős, szárnyai ágbogas, földi szárnyak. Rajta egy kis élet: lehetne Varga Mihály kitűnő ajánlója szerint gyurgyalag, vagy szalakóta, ám, jobban szemügyre véve, akár egy hím „csillogó” quetzal-t (Pharomachrus mocinno) is formázhat. Ez utóbbi mitikus madár. A mai guatemalaiak megörökölték az ősi maja kultúrából a „nahual”-t, vagyis a hitet, hogy ez a madár az általa kiválasztott embert „örökbe fogadja”, és egyfajta spirituális őrzőjévé lesz. Másfelől a szabadság jelképévé is vált. Nos, annyi bizonyos, hogy a könyvborító festményének alkotója: Búzás Tünde, sok titok tudója.
Azt is biztosra vehetjük, hogy Pethes Mária költő neve igazi garancia arra, hogy az e pillanatban még csak latolgatott feltevések igazsága napvilágra jön. A költő huszonkettedik verseskötete hátoldalán olvasható versrészletből megkapjuk a választ:
nem tudtam hogyha kiejtem Anyám nevét
egy szuperszonikus angyal zuhan ki a számon
és a tényleges időhöz képest
semleges fehérség a semmi vesz körül
amiben nincs tovább
(Hibbant igeidők – részlet)
Amint a „csillogó” quetzal örökbe fogadja a kiválasztott embert, úgy fogadja örökbe, úgy őrzi és úgy engedi szabadon szárnyalni Pethes Mária nyelvünk ékességeit, „betörve az édes anyanyelv darázsfészkébe…”:
nem énekel a rab
madár összezárt csőrén
nem fér ki dal
jelenléte néma pont helye
egy írásjel nélküli versben
összetöröm a faliórát
kiveszem belőle a kakukkot
és szabadon engedem
az erdőben mert jó vagyok
vagy az akarok lenni
(A legigazabb – részlet)
Vele együtt vágyunk „föl-föl egészen az égbolt gyulladt / kötőhártyájáig át az ürességen mint / a felhőkarcoló káprázata…”. A költővel együtt szemléljük a „délutánok érces kongását” is, míg mindenki „kiheveri a választások örületét” ahol „lélegzésed lassan fényűzésnek számít”. Tőle tudjuk, hogy „nem dokumentálja a világ / a sebek okát a fákról hulló levelek / szétszóródnak mint a madárdal / de ami felejthetetlen nem illan el”, és azt is, hogy „kongó pénztárcákban / korgó gyomrokban eltűnik az igazság”. Társadalomkritikája nem színlel: „ki tudja meddig bírod még nyelni / a megosztó közlemények forró láváját (…) ami komótosan benyomul a városba / szétterül az utcákon felfeszíti a békés / házak küszöbét beömlik alvók álmába / reggelre tüdejük megtelik a gyűlölet / mérges gázával…”. „… és amikor eljön az idő Isten trónja / elé teszed utolsó versedet amivel / felszabadítod az újkori rabszolgákat / csak semmi félelem az orgonák / olyan fúgát zúgnak amilyet / még maga Bach sem szerzett”.
A természethez végleges szálak kötik.
TÓ-verseiben szenvedélyes, akár a szerelemben. Miként egy teljes földi életről ad „Látlelet”-et, úgy ismeri a „Békesség illatát”, a „Búcsúzás mintái”-t. „Karanténba zárt sóhajok” közben katedrálist állít emlékeinek, költőtársainak, szerelmeinek.
Vele együtt látjuk, ahogy „seregélyfelhő gomolyog / a ködalagút fölött / vonuló vadlibák a győzelem jelét / mártogatják a Tó folyékony higanyába …” és azt is, amint „megrepedtek a fellegek amikor / Isten kiterelte bárányait legeljék le / a világ bűneit …”
Pethes Mária, igazságszemmel mutat rá visszásságokra, ugyanott, reményteli kiutat keres. Szívvel magyar költő:
HAZA
önmaga hasonlata
nem szép mint
hanem maga a szépség
nem ragyog mint
hanem maga a fény
nem vonz mint
hanem maga a vonzás
…
szerelem
piros a vérben
fehér a halottas ágyban
zöld a fűszál magasában
nem élő mint
hanem maga az élet
Hangsebességnél gyorsabban repít múltba-jelenbe, örömbe-fájdalomba, fénybe-árnyékba Pethes Mária Szuperszonikus angyala.
„álmodban a gyermekkor szelíd
fényéből örvös-galamb repül föl
magasba írja sorsod”
(Éjszakák változatai – részlet)
Repülés közben értékes irodalmi pillanatok várnak ránk – e kötet olvasóira –, miközben ámulatba ejt bennünket a tény: kiválasztottak vagyunk, akiket örökbe fogadott egy mitikus madár, Pethes Mária madara.
Hozzászólások