Szeptember elején mindig valami ideges nyugtalanság lett úrrá rajta, mint a diákokon, mint a költöző madarakon, mint az agglegényeken. Amit egész évben elmulasztott… Nem, nem most akarta behozni a behozhatatlant, de most kezdte mardosni a félelem, hogy lemarad valamiről, vagy valami végképp elmosódik az őszi esőkkel, amit pedig neki ígért, neki tett félre ez az esztendő.

Reggel borult, még az eső is szemerkélt, Lőrinc előkotorta a szekrény leghátsó fogasáról a bőrdzsekit, azt a régit… Mire megtalálta, kisütött a nap, ezért a dzsekit visszaakasztotta a leghátsó fogasra, de legalább a kezében tartotta, az ismerős, régi bőrszagot beszívta egy pillanatra.

A buszon szándékosan nem ült le, ott dülöngélt a hátulsó peron kapaszkodóját szorongatva, hogy egyszerre lássa az út mindkét oldalát. Régen járt erre, talán azóta sem. Semmi értelmes magyarázata nem volt, hogy mit keres itt, de úgy érezte, most azonnal ki kell jönnie a világnak erre a nevezetes végpontjára. Megvan-e még, olyan-e, mint régen, megszűnt-e végleg, vagy a változás dolgozik rajta, mint mindenen, amit az ember megőrzött, vagy életében elraktározott magában. Ahová készült, gyönyörűségében is ócska hely volt (bár ahogy öregedett, Lőrinc így mondta: ócskaságában is gyönyörű hely, de ez valójában nem nagy különbség!), afféle városvége: autóbusz-fordulóval, városvégi rosszkocsmával, téglagyárral, sorompós vasúti átjáróval.

A végállomás nem a hajdani végállomás volt, Lőrinc az utolsó pillanatban ugrott le a buszról, a busz elzörömbölt valahová a semmibe. Lőrinc utánanézett és egy régi-régi dal jutott eszébe, valójában csak a dal foszlánya: „Széles, szürke sáv az út, Mely a messzeségbe néz, Egyre fut csak, egyre fut…” – a többit elfelejtette, pedig akkoriban sokat énekelték.

Itt kell legyen a kocsma, a téglagyári köpködő, ide néha beálltak ők is indulás előtt. De volt, aki csak Bambit ivott, nehogy megérezzék rajta az alkoholt. Fantasztikus pofákat lehetett itt látni harminc éve, reggel hat órakor. Négyötven volt egy korsó sör, itt meg a Vasas pálya mellett még sokáig annyi. A maiak azt se tudják, mi az a Bambi. De hova lett a kocsma? Itt volt a kanyarban. Se végállomás, se kocsma, ez így sok! Akkor mindig szép idő volt, ha esett, akkor is szép idő volt.

Odább egy újonnan ácsolt épület: kanadai nyárfa, hajlított, bordó ablaktáblák meg krómacél. Baromi ízléstelen, akár egy díszsírhely. A köpködő az hullámbádogból volt, meg amit a téglagyári selejtből a főnök vételezni bírt, úgy hívták: – persze, hogy is felejthette el! – Koccintó! Ezt meg – röhej! – úgy hívják: Manhattan! Lőrinc elment előtte: – Dögöljek meg, ha beteszem a lábam! – aztán bement. A helyiség üres volt, ki a fene járna erre szeptember első hetében, hétköznap délelőtt tizenegykor. A pincér rágott egy gyufaszálat, a főnök a Start magazint tartotta kézben, de nem lapozott, időnként beleszörpölt a konyakjába. Lőrinc leült a sarokba, a kutya se törődött vele.

Innen indultak mindig, a kanyartól. Vagyis: túl a buszfordulón, túl a kanyaron, ahol a sofőr már csak az útra figyel, a „széles, szürke sávra”. Itt stoppoltak, volt olyan nap, hogy nyolc-tíz csapat is. Szépen eloszolva, egyesével-kettesével. Közel egymáshoz, hogy hátha többet is fölvesz, aki megáll. Távol egymástól, hogy lássa a vezető, nem falkában várakoznak. Aki lánnyal utazott, a lányt állította ki a partra, maga meg az árokba húzódott. Százféle taktika volt, szokások, módszerek, kabalák. Nyakkendősök előnyben, szakállasok hátrányban. Vagy a szakállasokat szegényebbeknek vélték és hamarabb megszánták – ha telik nyakkendőre, utazhatsz vonaton? Lőrinc végig próbálta mindegyik változatot, igazság egyikben se volt, csak a szeszély, a naponta változó derű vagy ború.

A pincér kinyelvelte fogai közül a gyufaszálat, ez talán azt jelentette, készségesen áll a kedves vendég szolgálatára. A főnök megnézte a következő oldalt, de ott biztosan nem volt kép, visszalapozott. Lőrinc ujjával egyet mutatott, tenyerével magasat, a pincér elfordult.

Lesték, hogy hány utas ül odabenn, ha négy, nem is intettek. A magányos vezetők unatkoztak néha, ők voltak a legjobbak, néha viszont pimaszul kioktatták az utast, miután fölvették. Buzdították: takarékoskodjék és vegyen autót magának. Lőrincnek akkoriban öt forint húsz fillér volt az órabére. Az ember szívesen oldalba rúgta volna az ilyen pofákat. Akár nyakkendős, akár szakállas.

A nők néha intettek vezetői férjüknek, föl ne vegye azt a csavargó huligánt, biztos lop, máskor meg éppen arra biztatta a „nyámnyila és unalmas szivar” férjet, hogy vegye föl azt a jóarcú srácot, „üljön egyszer férfi is a kocsiban”. No, de mit tudhat erről egy ember, aki az árokparton lapátol öt perce, tíz perce, háromnegyed órája, három órája, ott egye meg a fene az egészet.

– Van pogácsájuk? – kérdezte Lőrinc, miután húzott egyet a sörből, a pincér enyhe undorral hangjában válaszolt: – Rendes ételünk van, déltől.

– És mondja – Lőrinc kérdezett, ezért jött a manhattani díszsírhelyre –, járnak még ide autóstopposok?

A pincér a főnökre nézett, a főnök nem emelte ki orrát a Startból, visszatette tehát szájába a gyufaszálat, és megrázta fejét. Lőrinc el akarta mondani, hogy harminc évvel ezelőtt erre jártak minden szombat reggel, de voltak izgágák, akik már péntek délután itt sündörögtek a buszfordulónál. Egy szál sporttáskával, aztán irány a világ. Vagy, ami a világba szombat reggeltől vasárnap estig belefért. És a varázslatos bizonytalanság: jön-e, visz-e, hova megy, jó lesz-e az nekem-nekünk. Az jó hely, ott már jártam –, ott még nem jártam, tehát jó hely. Én hívom meg a sofőrt egy Bambira (ugye, a Bambi!), hogy „lekvitteljek” valamit, vagy éppen ő hív meg, ha „értelmet lát fölcsillanni a fiatalos szerénységem mögött”.

A pincéri mimika közölte, hogy ő meg se hall efféle ostoba kérdést, ebédig meg legyen el a t. vendég azzal a sörrel, és maradjon nyugton a sarokban. A köpködőt Lőrinc szívesen említette volna, – vagyis nem szólt róla. Pedig ott egy-kettőre kiszolgálták a betévedőket –, négyötvenért!

– Aztán lestük a kocsikat. – Pillanatnyi szünet után folytatta a pincérbálványnak. – Minél kisebb volt a kocsi, annál nagyobb a remény, hogy fölvesz. A Volgák, Csajkák, Tátrák – soha, Trabantok, Wartburgok – inkább. Talán mert… Emlékszik még ezekre a kocsikra? – A pincér tanácstalanul ingatta a fejét, a gyufaszál mellett förgeteg méretűt sóhajtott. – A teherautó, az volt a legjobb, azóta se ültem teherautón! – ezt nem kellett volna mondani, gondolta Lőrinc, még azt hiszi, valami fejes lettem, de a nagy-rágcsáló hallgatott. – Némelyik sofőr örült, hogy van kivel fecsegni, remek haverságok születtek az úton, mások hallgattak, mint a némák. Utaztam cementszállítón, olyan az, mint a púpos teve, belül mindenen finom, szürke por. Almásfüzítőig vitt, akkor még volt ott cementgyár, amikor leszálltunk, meg kellett fürödni a Dunában a cementpor miatt. Egyszer meg egy húsos kocsi vett föl a platóra. Olyan síkos volt a zsírtól, akár a korcsolyapálya, össze kellett kapaszkodnunk, hogy ki ne bukfencezzünk az úttestre.

Lőrinc mesélt aztán még a lányokról, akik féltek velük jönni autóstoppolni, meg a lányokról, akik inkább egyedül mentek stoppolni, mert a fiúk csak zavarták őket a célhoz érkezésben. A pincér hallgatta, a főnök csuklóján hogy csörögnek az arany karláncok.

– Az életünk volt, a fiatalságunk… Tudja, a hiányt, hogy semmink se volt, így próbáltuk a hasznunkra fordítani. Kevés pénzzel eljutottunk sokfelé. Egyszer még a tengerig is, a lengyel tengerig… – A pincér szemében az unalmat irigység váltotta föl, ezt nem kellett volna talán mondani. A többit Lőrinc csak elbólogatta, magának. Közben elnézett a bordó ablaktáblák felé, amelyek kerékbe törték és megfordították a világot. Lőrincnek tetszett ez a tótágas. – Hoz még egy sört, ebédig? – Lőrinc mosolygott, a pincér elment. Lőrinc a szalvétatartóból (mert volt az asztalon!) kiemelt egy háromszögletű, igazán nem arra rendelt papirost és ráírta nyomtatott betűkkel:

PIHE KIS NŐ
KIS PIHENŐ

aztán a két sor fölé, magyarázatképpen az utókornak, a címet is odanagybetűzte: ÉLETÚT. A pincér jött a sörrel, letette Lőrinc elé. Látta az asztalon a megfirkált papírszalvétát, egy mozdulattal zsebre gyűrte. Lőrincnek egy arcizma se rándult.

– Fizetek! – intett elszántan, amint letette a kiürült söröskorsót.

– Mégse marad ebédre? – a pincér mintha csodálkozott volna.

– Csak erre jártam! – rázta a fejét Lőrinc. – Kis pihenő volt! Harminc év után! – valami keserűség azért vegyült az utolsó mondatba.

Amint átlépte a Manhattan küszöbét és arcába vágott a hibátlan szeptemberi napfény, egyszerre eszébe jutott és már a szájára is tódult a dal következő sora, dúdolva lépegetett a hajdani buszvégállomás felé: „Egyre fut csak, egyre fut. És a távol ködbe vé-é-ész”.

2007. szeptember 2.

Megjelent:
Polisz 129. megjelenés. 2010. Ősz. 82-84. p.
Keserű teher. Tizenhárom novella. Bp. 2009. Napkút k. 48 p. (Napút Füzetek. Káva Téka. 34.)
A túlsó partról. Novellás könyv. Bp. 2011. Hungarovox k. 184 p.

Megosztás

Tweet