„A honfoglalók győznek velem holtan,
s a meghódoltak kínja meggyötör.”
(József Attila: A Dunánál)
Már ezerszáznál több éve, hogy idevetődtünk, és ezernél több annak is, hogy itt végképp gyökeret eresztettünk. Hogy rohan az idő… Magam is érzem gyors futását, s túl a hatodik évtizeden hullámai vállamat verdesik, habjai hajamra hullanak. Hál’ istennek tudatom még nem szürkül-homályosul. Bár magyarságtudatom nem a régi.
„Magyar ember evés közben nem beszél.” Büszke magyarságom talán ezzel kezdődött, nagymagyar nagybácsim rokoni intelmével. Versikét is tanultam tőle:
„Ha a föld isten kalapja,
hazánk a bokréta rajta.”
Milyen szép!
Iskolába kerülvén fokozatosan kiegészültek lelkesítő ismereteim: a magyar páratlanul vitéz, lóra termett nép, az ördöngös magyarok nyilaitól a fél világ rettegett. Igen büszke voltam párducos Árpádra, a buzogányos Botondra, a leleményes Lehel vezérre. Tiszteltem Szent Istvánt, rajongtam az igazságos Mátyás királyért… Talányosságában is feledhetetlen maradt számomra az iskolai imádságunk utolsó sora: „Nagy-Magyarország mennyország”. Áhítattal gondoltam valami felfoghatatlanra.
Aztán megváltozott a világ. A régmúltnál fontosabb lett a közelmúlt, a jelen. Királyainkat, az erdélyi fejedelmeket felváltották a népek bölcs vezérei, a zseniális marsallok, a rohamozó huszárokat a rejtőző partizánok, a Kinizsi Pálokat, a Dugovics Tituszokat a Mereszjevek és Oleg Kosevojok, a Zrínyi Ilonákat a Zóják. A régi dicsőségünkről alig esett szó, annál több a Nagy Honvédő Háborúról, a Dicsőséges Vörös Hadseregről, Sztálin apánkról, Rákosi pajtásról.
Mi tűrés-tagadás, magyarságtudatom is megváltozott. Tiszteltem Mereszjevet, megszerettem az Ifjú Gárdát, elsirattam Zóját. Aggódtam a „Sztálingrádi csata” hőseiért, együtt éreztem a halálmegvetően fortélyos partizánokkal, akik rakásra robbantották-gyilkolták a vérszomjas fasisztákat. Büszke voltam a testvériségre, a vörös nyakkendőmre.
Aztán újra és újra megváltozott a világ. Főiskolára kerülvén fokozatosan kiegészültek lelkesítő és kevésbé lelkesítő ismereteim. Történelem szakos tanár lettem. Tanulás-tanítás közben a honfoglalásnál már gondoltam a békés szlávokra is, a kalandozásoknál eszembe jutottak a kegyetlen tatárok, a Nagy-Magyarországban megláttam a sokat szenvedett szerbeket, horvátokat, a törekvő románokat, a koldussá tett ruszinokat, az önérzetes szlovákokat, a szorgalmas németeket…, és Trianon után az új hazákban olykor hazátlan magyarokat.
Ma, amikor tudatomban jól megférnek egymás mellett a rettenthetetlen vörössipkások és az önfeláldozó vöröskatonák, elgondolkodom: az eltelt századok alatt megszerettek-e s becsülnek-e bennünket szomszédaink? Nőtt-e rokonszenvük irántunk az elmúlt évtizedekben s években? Adtunk-e okot s alkalmat erre elegendőt? Bizalomerősítő bizalmat a kölcsönösséghez? Vagy még mindig sújtja népeinket a török átok? Nem tévedünk-e önértékelésünkben, ha nem ismerjük meg jobban barátaink, szomszédaink, netán ellenségeink rólunk alkotott felfogását, képét?
Egy történetnek három nézőpontja lehet:
– Elcsattant – közli a szemlélődő.
– Megleckéztettem! – hetvenkedik a tettes.
– Megalázott… – forrong a sértett.
Az igazság is háromféle? Valóban három a magyar igazság? Talán szembe kellene néznünk mindhárommal, hiszen: „…hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat!”
Szóljon hozzá!