Időradír • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Időradír

 

Vannak tájak, és vannak emberek, akik nem tűnnek el nyomtalanul az életünkből. Hozzánk nőnek, mint föl-fölszakadó heg, hiába próbálja eltüntetni az időkemény radír. Hiába lyukas a papír, mint múltunk tanúságai új lapot nyitnak életünk minden fejezetén. A jó gyorsabban szertefut. Valahogy szerényebb és kevésbé harsány, ezért csak a csöndben mutatja jól magát. S hol van már a csönd? No, meg az ember sokáig bizonytalan maradt. Elhitették vele, hogy ami van, az van, az a legjobb, az örök, és megváltoztathatatlan. Gyakran pedig fáradt, vagy éppen lusta volt kibontani magából a magyarázatot az ellentmondás eszközeivel. Átélte, ma pedig igyekszik túlélni a nyomdafestékkel összemaszatolt múltat és a jelent. De a rossz még mindig rátelepszik a gondolatainkra.

Magas, erős, kivagyi léptekkel közeledett, tolta maga előtt nagy hasát, menekült előle a friss, tavaszi orgonaillat, és otromba lénye kopogtatás nélkül tépte föl az ajtót.

– Na, mi van vénemberek!?

Durva hangja belehasított a kis konyha vasárnap délelőtti, hagymás, leveses illatába. Mint az égből ránk zuhanó kőszikla, mint élet és halál osztója e földön, kínálás nélkül levágódott az ajtó melletti székre, és szétvetett lábával beleült a megdermedt levegőbe.

A két kis öreg, talán már megszokta ezt a kikerülhetetlent. Kényszer mosolyba erőltette minden ellenszenvét, röpke pillantást vetettek felé, és még jobban belemerültek a munkába. Az öreg a borotváját fente. Egy héten kétszeri alkalom volt, s ahogy lendült kezében a penge, most feszesebben simult a bőrhöz. Nem szólt. Felesége, aki már közel volt a hetvenhez, kérdéssel próbálta oldani a feszültséget, de amaz beledörrent csöndes szavába.

– Mivel mérgezed az urad, Teri? – mordult rá érc keményen, fölkapva a fazék tetejét, majd feleletet sem várva folytatta.

– Az Ica küldött, hogy kérjek tőletek zöldséget, meg répát.

Ica, a felesége hebrencs asszony volt, és a helyi zöldségboltban dolgozott. Teri mama félve megkérdezte:

–Talán elfogyott a boltban?

– Mit érdekel az téged, majd meghozzuk.

– Nem, nem, nincs rá szükség, nekünk még van a tavalyiból – s már szaladt is a kinti kamrába, ahol a zöldségeket homokba vermelve tartották.

Ketten maradtak Dezső bácsival, aki lehajtott fejjel egyre erősebb mozdulatokkal fente tovább a borotváját. Lassan nyílt a szobaajtó, és szinte bocsánatkérőn a legkisebb, kilencéves lányunoka lépett ki, portörlővel a kezében.

– Hát te meg bent kuksoltál. Hadd lássalak te csirke! – azzal a karjánál fogva maga elé rántotta a megszeppent kislányt, és megforgatta maga előtt.

– Véznább vagy, mint voltál! Te se kellesz majd másra a férfiaknak, mint…

– Te Frici! Most már elég legyen! – fordult meg hirtelen a kislány nagyapja, s kezében úgy szorította a borotva szárát, hogy az majd kettétörött. Aranka visszaszaladt a szobába, amikor Teri mama belépett a konyhába.

– Hol a fenébe jártál, mi tartott ennyi ideig? – szólt rá ingerült zavarában Frici.

Teri mama kapkodó mozdulatokkal egy régi újságpapírba csomagolta a zöldségeket, s már nyújtotta is felé.

– Majd meghozzuk. – Aztán köszönés helyett még nyersen visszaszólt. – A lánynak meg mondd meg, hogy délután jöjjön át, Icának segíteni kell a takarításban. Az enyémek olyan lusták.

Az öreg ránc nélküli fél arcán még hab volt, a másik felét már leborotválta. Sima volt, még a légy is elcsúszott volna rajta. Alaposan, lassan tette a dolgát. A kezében még ott volt a penge, rajta a maradék habbal, amikor Frici szavaira hirtelen megfordult.

– A lány nem ér rá délután – mondta nyugodt, de olyan határozott hangon, hogy azzal még az Úristen se mert volna szembe szegülni. Keményen Frici szemébe nézett, és hosszan állta annak csodálkozó, tüzet okádó tekintetét.

Aztán Frici sarkon fordult, és ugyanazzal a közönséges, úrhatnám mozdulattal kicsapta az ajtót, és elviharzott.

Aranka kijött a szobából, szó nélkül megölelte a nagyapját, és nekilátott az almahámozásnak. Az imádott mama a kedvencét sütötte, almás lepényt.

A két kis öreg csöndben volt még egy darabig.

Mindkettejük előtt földerengett a régi kép, amikor egy rozzant, holmival és gyerekkel bőven megrakott szekér befordult a falu határába. Ott volt közöttük a tíz év forma Frici is. Senki nem tudta, hogy honnan érkeztek. Aztán itt-ott ellaktak, ebből, abból, de főként kölcsönökből megéltek. Dolgozni nem igazán szerettek. Majd amikor fordult a csillagok állása, az elsők között költöztek tanácsi lakásba. A kis Friciből ötgyerekes, tivornyázó katonatiszt lett, olyan, aki demonstratíve szívesen durrogtatta fegyverét a kocsma plafonjába. Legjobb ivócimborája a járási rendőrparancsnok volt, akiről mindenki tudta, hogy veri a feleségét. De jó káderek voltak. Mindketten igazoltan nincstelen családból származó vagyontalanok. Ritka volt az ilyen a környéken. A faluban sok volt a kulák, és az államosítások után elkélt közöttük az ilyen elvhű és megbízható erkölcsű rendfenntartó erő.

A kis konyhában vaníliaillat ünnepelt még hosszú évekig. Teri mama titka volt, hogy a pite tésztájába mindig belekerült ez a különleges, és akkor ritkaságnak számító varázs. Ez az illat erős hátán cipelte a kislányt, amit aztán belesütött gyermekei és a mindennapok örömébe.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Időradír”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés