A bárka és a romboló • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

A bárka és a romboló

 

Az Özönvíz tizenhetedik napján kitépett fák és hatalmas tüskebokrok sodródtak a bárka útjába. Noé egy hosszú csáklyával igyekezett visszataszigálni őket az áramlásba. De jött helyettük másik fa és másik bokor. A szemerkélő ködben alig egy kötélhossznyira lehetett ellátni. Azon túl a feneketlen Özönvíz öklendezett.

A tizennyolcadik napon hatalmas árnyék bontakozott ki a ködből, vagy inkább tartózkodott egész nap fenyegető közelségben. De Noé akárhogy meresztgette a szemét, nem ismerte föl a szürke árnyék körvonalait. Felhívta Sémet, de Sém nem jött föl a fedélzetre. Az árnyék kétségtelenül a vízen úszott, körülötte locsogtak a habok.

A tizenkilencedik nap reggelén a bárka lakói zökkenésre ébredtek. Vagyis csak Noé ébredt, mivel Hám egész éjjel ivott és részeg volt, Sém pedig egész éjjel szeretkezett és kimerült volt, így hát ők nem ébredtek föl a zökkenésre. Az asszonyok pedig a szalmazsákjukba fúrták a fejüket, és álmot színleltek. Noé fölbotorkált a fedélzetre.

Meghökkent, amikor szembetalálta magát az öles termetű Oggal. Og rávigyorgott Noéra. – Futottál előlem, öreg? Alig bírtam utolérni az ócska bárkádat! – Og nyolcvan évvel volt fiatalabb Noénál, és hét hüvelykkel magasabb. Noé oldalra sandított, a bárkához kötözve himbálózott Og félelmetes rombolója. Árbocai nyikorogtak, ágyúcsövei sötéten ásítottak a ködben. Emberei szétvetett lábakkal és karba font kézzel álltak a hajókorlátnál.

– Ugye, meghívod a ladikodra a fiúkat is, Noé tata? – és intett embereinek, akik az intésre elözönlötték a fedélzetet. – A meghívást köszönjük, de ez nem neked való társaság, még olyan híred kelne, hogy rossz fiúkkal barátkozol! – Og szavait öblös röhögés fogadta.

– Tiétek a fedélzet… – motyogta Noé, és lebotorkált a bárka belsejébe. – De hiszen ez az Og egy gazember, a parti őrség parancsnoka, azonfelül övé a tíruszi bordély meg a szidóni karavánszeráj, sőt az akkói pénzváltó forgalmi adója is. És ez a hajó…! Ez egy romboló, nyilván rabolta Og, a kalózkapitány! – dohogott magában Noé, miközben végiglátogatta az állatok ketreceit. – Istenfiak, bírófiak, ugyan… egyszerűen kurafiak! – Noé dühösen görbítette le a száját, és rácsapott a zebra tarka farára.

A huszadik nap reggelén erős hullámzás rázta meg a bárkát. Noé szaladt a fedélzetre. A csuromvizes deszkákon szanaszét hevertek Og részeg legényei. Csak a kapitány állt a saját lábán, a feljárati csapóajtóval szemben. – Látod, mennyi esze volt Ognak, hogy a te kiváltságos, nyomorult bárkádhoz kötötte a hajóját?! Isten nem mer igazi vihart támasztani, mert téged félt. A te hülye állatseregletedet, meg a három pipogya kölyködet. Így aztán az okos Og kapitány is átvészeli szépen a záporesőt-zivatart! – tekintete ekkor haragosra váltott, és mellbe taszította a nála nyolcvan évvel öregebb és hét hüvelykkel alacsonyabb Noét, aki hanyatt esett a fedélzeti deszkákra. – Hanem, mit gondoltál te tegnap rólam, miközben az állataidnak panaszkodtál? Hogy kurafiak vagyunk? Bevarrom a szájadat, Noé, meg a gondolkodódat is! Nekem is jogom van itt hajókázni, megértetted? Vagy azt hiszed, csak a tiéd az Özönvíz, mi?!

– Úgy tudtam, csak én egyedül… hogy ez a bárka, amelyet az Úr…

– Hát rosszul tudtad! Azt hiszed, csak neked vannak súgóid a mennyországban, vén tisztességes? A rosszfiúk se hülyék ám! – Og a köpenyénél fogva fölrántotta Noét a földről, az arca magasságába emelte, majd ismét a fedélzetre ejtette. Noé térdei megroggyantak. – Ne rezelj be, nem bánt itt téged senki, tudod, mi a barátaid vagyunk. Ugye tudod?!

– Igen, kapitány! – rebegte Noé kelletlenül.

– Akkor küldd föl az egyik menyedet, hogy tegye rendbe a fedélzetet. Elnézed, hogy a csupasz deszkákon hálunk? A másik kettő maradhat a családi szentélyben. Te választhatod ki a megfelelőt, mi nem kényszerítünk. Ez a bárka egyébként pocsékul van összetákolva! Ki hallott már ilyet, góferfából hajót ácsolni? Idejétmúlt vagy, Noé, olyan… Özönvíz előtti! – és Og kapitány nagyot lökött Noén, aki arccal előre zuhant át a lejárati ajtón.

Noé odalenn a bárkában közölte a fiaival Og kapitány akaratát, rájuk bízta a döntést, meg a három menyre. Ő maga az állatok közé húzódott vissza. A tigris tűrhetetlen bűzt árasztott, gyűlölte a fogságot meg a víz közelségét. Rávicsorgott Noéra, ő pedig halkan suttogott neki: – Ma rejtsd el a fogad, hogy holnap haraphass vele! – közben női léptek vánszorgását hallotta maga mögött, a lépcsőföljárón.

A huszonegyedik nap reggelén Noé a fedélzeti ajtót lelakatolva találta. Hiába kopogott rajta, az ajtó nem nyílt ki. Az állatok bűze irtóztató volt, az emberek szeméből csorgott a könny, valamennyien fuldokoltak. Noé egész nap a trágyát lapátolta, Sém segített neki, Hám szomorkodott, Jáfet pedig filozófiai értekezést írt a kabinjában.

A huszonkettedik nap reggelén Noé a földre rogyva találta a menyét, eszméletlenül a lépcső alján. Og kapitány állt fölötte, lábával tüntetően az asszony haján taposott. – Neveletlen! Küldd a másikat! – Az asszony üggyel-bajjal kiszabadította haját a csizmák alól, és elvánszorgott. A bárka alsó szintjén egy hordó esővízben megmosakodott, aztán pirosítót kent az arcára, és visszaindult. – Nekem úgyis mindegy! – szólt a másik kettőnek.

– A másikat! Ezt már ismerjük! – mordult Noéra foghegyről Og.

– Ez a másik. Az ikertestvére! – válaszolt Noé szemrebbenés nélkül.

– A te Urad betyár hullámokat támasztott az éjjel. Villámmal lesújtani nem mer, mert félt téged, kisöreg, de nem vagyok hajlandó a tengerbe sodródni miattad. A koszfészked felső szintjét ürítsd ki, itt mi fogunk lakni. Nem vagy valami vendégszerető, hogy ott hálatsz, fenn, a fedélzeten. Pedig még jól jönne neked is az én jóindulatom, sebaj, most még elfelejtem. De büdös van itt nálatok, undorító! Ezzel a nővel meg nehogy azt hidd, hogy lóvá tettél! Majd a többieket megnézzük a helyszínen.

Noé még aznap délelőtt megkezdte az állatok átköltöztetését, a lovakat, a bölényeket meg a tevéket közös ketrecbe csukta, a görényt, a menyétet meg a cobolyt is összezárta, a hollót pedig a varjak gubbasztó fájára ültette. Nehezen haladt a munka, Sém önérzete napok óta labilis volt, Hám bosszút forralt, Jáfet pedig egy tautológia kiküszöbölésén fáradozott. Ráment a huszonharmadik nap meg a huszonnegyedik is.

A huszonötödik napon Og és emberei beköltöztek a bárka legfelső emeletére. A kapitány szemlét tartott a bárkán: – Ostoba vagy, Noé, állatok helyett inkább fegyvereket hoztál volna magaddal. Látod, én azzal tömtem meg a hajómat. Lesz még rá szükségem! De neked fontosabb volt a szamár…

– Az Úr parancsa, hogy az új világban az állatok is…

– Rendben, öreg, te majd a szamaradat használod az új világban, mi meg a fegyvereinket. Fő a munkamegosztás! Ne félj – vágta hátba az őt kísérő házigazdát –, azért rád is lesz szükség. Majd valami munkát neked is találunk, meg a becsületes kölykeidnek. Jól beletanultál itt ebbe a trágyahányásba… Persze, okos ember abból is tud aranyat csinálni! – Og megfordult és lezárta maga mögött a bárka lépcsőjét.

A huszonhatodik napon Noé rettenetes visításra ébredt. Rohant az állatokhoz, Og két zsoldosa véres tenyerét a bárka falába törölgetve fölfelé vonszolt valamit a lépcsőn. – A barlangi disznó! – Noé a kezét tördelte. – Elég volt már a sok rohadt halból. Örülj, hogy nem közületek valakit…” – A sebhelyes képű zsoldos már a kését tisztogatta.

– Nem lesz barlangi disznó! Uram, hogy számolok el vele a te színed előtt?

– Lesz, ne félj! – röhögött Noé arcába a szakállas zsoldos. – Jut belőle mindenkinek. Ti, odalenn, nem kértek egy falást?

– Én valójában utálom a barlangi disznót! – és a sebhelyes képű Noé lába elé köpött.

Most már maga Noé szögezte be a lejáratot, alulról nehéz tölgygerendákat erősített a csapóajtó lapja alá. Sém fitymálta a munkát, Hám tanácsokat osztogatott, Jáfet pedig az egészet értelmetlennek nevezte.

Amikor készen volt a munka, Og kapitány a csizmája egyetlen rúgásával beszakította az ácsolatot. Lerohant a bárka belsejébe, Noét a falhoz lökte, és az arcába ordított: – Vége a türelmemnek, eljátszottad a jóindulatomat, az egész állatsereglettel együtt a tengerbe hajítalak! – azzal megfordult, és földübörgött a fedélzetre.

– Ugye, megmondtam! – fölényeskedett Jáfet.

A huszonhetedik napon Noé elvonult a középső szint legutolsó rekeszéig, ahol a bivaly hevert csöndesen, és ahol a bárka deszkafalán áthallatszott a tenger loccsanása. Nehézkesen letérdelt a folyosó nyirkos gerendáira, és két tenyerével megérintette a padlót.

– Uram! – kezdte Noé, de a keserűség, amely a szívében lakott, olyan nagy volt, hogy nem jött szó a szájára. Majd ezt gondolta: – Az Úr megmentett attól a bűntől, hogy a szorongattatás közepette istenkáromló szó hagyná el szájamat, és ezért lepecsételte ajkamat. – Aztán fejében zűrzavart és zsibongó összevisszaságot érzett, a Káosz egy kései maradványát, amelyet a nagy Isten az öreg Noé számára megőrzött, és agya tekervényei közé rejtett. Ekkor Noé így töprengett: – Köszönöm, Uram, hogy elvetted az eszemet, így megmenekedtem attól a bűntől, hogy gondolataimban harcra keljek ellened, és keserűségemben túlcsorduljon a szívem. Köszönöm, hogy megnémítottál, köszönöm, hogy ostobává tettél, köszönöm, hogy így megőriztél a kísértés idején, és hogy megőriztél a bűn idején.

És Noé még térdelt ott, a folyosó sötét végében egy darabig, majd szívében megnyugodott, lelkében megvidámodott, és feltápászkodott a gerendákról. A bivaly a ketrec rácsához nyomta nedves orrát, és úgy bámult Noéra. Noé az állat orrához tette tenyerét, érezte meleg leheletét, érezte az állati bizalom határtalan kiáradását, és odasúgta a bivalynak: – Túléljük, velünk az Isten!

A huszonnyolcadik nap reggelén Noé különös csendre ébredt. Óvatosan járatta szemét jobbra és balra, amint fölfelé indult a lépcsőn. A bárka felső szintje üres volt. Noé meggyorsította lépteit, és szinte kiugrott a fedélzetre. Itt sem látott senkit. Akaratlanul is a bárka oldala felé tekintett. Csak a végtelen tenger hömpölygött arra, amely inkább zaklatott volt, mint zavaros, inkább zöld, mint szürke, és inkább fáradt, mint kegyetlen. A rombolónak nyoma sem volt.

Háta mögött, a lépcső tetején, három fia állt. Sém a kezét nyújtotta: – Lapátot nekem, apám, szórjuk ki végre a trágyát a bárkából! – Hám a kezét nyújtotta: – Kalapácsot nekem, apám, az ablakokat mind kitöröm, hadd áradjon be a levegő. – Jáfet a kezét nyújtotta: – Az iránytűt nekem, apám, hadd tudjuk végre, hová jutunk, ha vége lesz az Özönvíznek!

Noé csak állt a fedélzet közepén, és a bivaly meleg orrára gondolt.

 

Megjelent: Napút 2000. 2. sz. – Börtöncella a kártyavárban. Elbeszélések. Bp. 2005, Mundus Magyar Egyetemi k.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A bárka és a romboló”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés