– A hatalom, fiúk, a hatalom! Hatalom – mindenek fölött! És mindenek helyett! – vigyorgott a kőfaragó, és nagyot húzott a láncon. Csörgött a lánc, csikorgott a csiga, talán egy hüvelyknyit moccant fölfelé az irtózatos kőtömb. A kőfaragó kezén két ujj maradt csupán, a többit – tudta itt mindenki – egyenként lecsapta a hóhér, még annak idején. Aztán végül megkegyelmeztek neki, mivel derék besúgó lett belőle – itt benn persze ezt is tudták. Boszorkányos ügyességgel tartotta meg két ujjával a láncot, meg más kézművességben is ügyes volt, időnként túlságosan is ügyes. – Most ez a hatalom, ott fönn. És ez az én kezemben van! – túl harsány volt a fecsegés, el is hallgatott a kétujjú. Érezte, túl messzire ment, oldani kell a hangulatot. – De ez általában fordítva szokott lenni! – sóhajtásforma és érzelmes volt a mondat. Ikarosz undorodott az érzelmes gyilkosoktól és a sóhajtozó besúgóktól. Megvetően vetette hátát a cellaszögletnek.
– Na, ki megy át alatta? Na, ki áll meg alatta? – ez már az igazi, vásott hangja volt a kőfaragónak. Mutatta mindenkinek, hogy csak két ujjával fogja a tonnás kőtömböt. A rabok fölhördültek. Hüledeztek, meg szörnyülködtek.
– Rosseb álljon alá, az ördög lakik benne! – a lázadó matróz kiköpött a kőfaragó lába elé, és igyekezett minél messzebbre húzódni a lánctól. Lábán megcsörrent a vasgolyó.
– Ha ez az ördög, akkor aláállok! – erősködött a falábú birkatolvaj. – Engem úgyis neki szántak! – és már indult is, ahogy a falába engedte. Elismerő hujjogás fogadta, hátbavágás és ordítás kísérte.
– Helyre! – üvöltötte bele a főfoglár a fogda zsivajába. – Mindenkinek, kuss! És a falhoz! – az ajtó júdásszemén harsogott be a rekedt torokhang meg a korbácssuhogás, amelyet ezúttal a levegőben próbált ki gazdája. A kőfaragó vállat vont, marokra fogta a láncot, és húzta-húzta a kőkolosszust. Miközben maga elé morzsolta a szavakat: – Ugye, én megmondtam! Ilyen a hatalom! Húzd! – mintha magát biztatta volna.
A régi kőkolonc már kikopott, billegett a gödrében, résein be-becsúszott egy-egy fénysugár – ez megengedhetetlen volt a börtönben. A kőfaragóval új követ faragtattak. A szögletesre vésett kőkockát most emelték be a helyére. A rabok áhítattal bámultak fölfelé. A cella sötét volt, bűzös és sivár, télnek menet egyre dermesztőbb a hideg. A nyíláson át egy darab négyszögletes ég nézett le rájuk. Két pallér – szabadok, talán ők is a hóhér szalajtottjai – két támasztókövet eresztett felülről a lyuk két oldalára, az ég fényes négyszöge megkisebbedett. Aztán középre zökkent a kolosszus, kioltotta a fényt. A rabok szájában elhalt a hang. Pedig gonosztevők voltak valamennyien. A törvény ellen vétettek, bár nem a hatalom ellen. A hatalom ellen csak Ikarosz vétett, aki tisztelte a törvényeket. A falábú birkatolvaj visszabicegett a helyére. Az ócska tuskót rongyokba csavarta gazdája, hogy puhább járás essék rajta, most mégis kísértetiesen kopogott a durva sziklaaljzaton.
Ikarosz nyugodtan ült, arcát a fény felé emelte, amely közben már elhagyta őket. Tudta, amíg a szemét zárva tartja, a fény emléke nem veszhet el belőle. Ez volt az ő magánlázadása. Hány magánlázadása lehet egy rabnak?! Elveszett a rab, akinek nincs magánlázadása!
Ikarosz nyugalma állandó gúnyolódásra késztette a gonosztevőket. A cellában egész nap szitkozódtak és dühöngtek, fenyegetőztek és ökölre mentek egymással – magukban hordták a legfőbb büntetést: a kiszolgáltatottságot. Ikarosz mosolygott rajtuk, olyan nyugodt és tiszta szemmel tudott visszanézni rájuk, amitől a többi rab meghunyászkodott, kiköpött, vagy egymást kezdte ütlegelni.
A foglárok gonosz gyűlölettel voltak Ikarosz iránt. Soha senkit nem bántott, rabtartói azonban csak ő tőle féltek. Végül kinyitotta a szemét, sötétség öntötte el a tekintetét, a börtön sötétje. Két térdét átkarolta, a vasgolyót a bokái közé fogta, hallotta, ahogy a kőfaragó botorkál kifelé a földalatti börtöncellából. A lánccsörlőt maga után vonszolta. Megbotlott a sziklagöröngyökön, és halkan szitkozódott. – Pedig a lábán megvan minden ujja! – Ikarosz belemosolygott a sötétbe.
Zavaros dolog volt ez nagyon, ilyesmire senki se számított. Pedig tudhatták volna. Ikarosz makacsul őrizgette a sarokban a viaszt meg a tollat. Két tenyere közt a viasz könnyen formázódott, a tollakat meg néha egész napokon meg éjszakákon át tisztogatta, hogy könnyű legyen, hogy egyetlen viaszmorzsa se száradjon rá. Aztán, hogy mit csinált még a sötétben, azt senki se látta. De ha látta volna, akkor se hiszi el neki senki.
Laza rendetlenség volt a börtönben, úgy mondták: demokrácia. A demokrácia azt jelentette, hogy ha a főfoglár napozni akar, meg átkukucskálni a börtönkertész udvarába, ahol a szép és kellőképpen ledér Timida forgolódik, akkor a rabokat mind kitereli az udvarra. Kitereli, és a látszat kedvéért körbejáratja, de hát járnak azok maguktól is, örülnek, ha járhatnak. Ő meg ilyenkor egy magas pulpitusra mászott föl, szörnyen hadonászott a korbácsával, hogy lássa és hallja az egész világ: van itt fegyelem és ennek a legfőbb őre ő, a főfoglár. Már persze főként a szép és kellőképpen ledér Timidának kellett értesülnie erről a körülményről.
Ezen a téli napon Ciprus felől hideg keleti szél fújt, s a lágylelkű főfoglár azt is megengedte, hogy a köpenyt magukra öltsék a sétához – már akinek volt köpenye. Előszédelegtek a cellából, kitapogatóztak a börtönudvarra, ahol a foguk vacogni kezdett a széltől, és még a por is megroppant a foguk alatt. A főfoglár már ott feszengett a pulpituson, a nyakát annyira csavargatta oldalra, a kertész kertje felé, hogy kis híján a börtönudvar köveire zuhant. Ikarosz ezt a pillanatot használta ki.
Az udvar sarkában hevert az a szögletes szikladarab, amelyet a minap emeltek ki a mennyezetből, és tettek a helyére nagyobbat, szögletesebbet. Ikarosz váratlanul a szikladarab tetejére ugrott, és ledobta magáról ócska köpenyét. A társak ekkor látták meg kővé meredve, hogy Ikarosz köpenye alatt nemcsak egy szennyes darócing szürkéllik. A karját kiterjesztette, szárnyával verdesni kezdett, amikor pedig érezte, hogy a szél belekapott a viaszos vászonszárnyba, elrúgta magát a szikladarabtól. Szinte súrolta az udvar kőrovátkáit, azután alacsonyan repült egy kört, de már a bámuló rabok feje fölé emelkedett, és majdnem megérintette a főfoglár vállát, ahogy elsuhant mellette. Ha a főfoglár nem éppen a szép és kellőképpen ledér Timida kebleit fürkészi, talán meg is ragadhatta volna Ikaroszt a levegőben. Így azonban Ikarosz kiemelkedett a börtönudvar sivár-szürke négyszögéből és elrepült nyugat felé.
A főfoglárnak a torkán akadt a szó, aztán egyszerre kezdett ordítani és köveket hajigálni az égre, de a kövek már mind a saját fejére és a rabok közé hullottak vissza, Ikaroszt pedig sodorta a borzongató kora téli szél. Átrepült a város fölött, néhányan fölintegettek neki, néhányan utána kiáltottak. A városlakók legtöbbje azonban nem hitte el, hogy embert lát ott az égen repülni, talán bőregérnek-minek nézték. Akik ismerték, némák maradtak, tudták: Ikarosz aligha a foglárság engedelmével távozott a börtönből az égi országúton át.
Jól esett még a hideg is, jól esett a mozgás, a régen sóvárgott mozdulatok a karral és a mellel, mintha úszna és ölelkezne egyszerre a levegőben, ebben az ember számára rendelt másik nagy óceánban. – Nincs csodálatosabb dolog – gondolta Ikarosz –, mint úszni és ölelkezni. És hogy micsoda gyönyörűség a kettőt egyszerre tenni, ezt csak ő tudhatta. Felsóhajtott, felkiáltott, valami harsány örömriadást hallatott, de lehet, hogy csak egy alaktalan, hosszú üvöltés hagyta el a torkát.
Átrepült a csatorna fölött, átrepült a félsziget fölött, a világ tárgyai elveszítették a nehézségüket, odalenn zöldellt és barnállott a szárazföld és szürkült-kéklett a tenger. Az apró habfodrok, mint megannyi kagyló, a széljárás irányát mutatták. Ikarosz bízott karjai erejében, érezte, jól emelik a tollak, hibátlanul tömít és hajlik a viasz. Szeme a távolt fürkészte, tudta, arrafelé szigetnek kell lennie, szigeteknek, távoli országnak, Európának, vagy hogy is nevezik a hajósok azt a földet.
Délutánra csak elfáradt, éhség és szomjúság is kínozta, bár a párás levegő juttatott némi nedvességet a félig nyílt ajkaknak. De vállaiba, csuklójába – ólomlábakon – mintha belopózott volna a fáradtság. A szigetet magától balkézre fedezte föl, már szinte túlrepült rajta. Balját behúzta, jobbjával pedig hatalmasat evezett a levegőbe, olyan fordulatot vett, amivel még apja, Daidalosz is elégedett lett volna. Vajon él-e Daidalosz? Szabadon engedték, vagy megszökött? Talán bizony a szomszéd cella lakója, ugyanabban a börtönben? Látja-e még valaha is élve? De csak egy pillanat műve volt az ellankadás, Ikarosz óvatosan előrébb nyújtotta a lábát, amint a sziget parti sávjához közeledett. Vigyázott, földet érései gyakran sikerültek rosszul, néha alaposan meghempergett a homokban, a göröngyön. Egyszer még a homlokát is fölsebezte. De hát nem volt ő madár!
Ezúttal elég jól sikerült a leszállás, csak térdre bukott, az még elviselhető. Senki se látta, Ikarosz nem szerette, ha bámulói vannak a földet érésének. Óvatosan lebontotta viaszszárnyát, fölcsavarta és a karjára vette. Egy sziklának döntötte a hátát, mert érezte a teste roppant fáradtságát. Meg persze az örömét. A szabadulás örömét, meg a teljesítményét. És köszönetet mondott az olümposziaknak a hűvös időért, az egyenletes szélért. Meg azért, hogy karjaiba erőt és kitartást küldtek. Meg a szerencséért, amely szintén mellé szegődött a mai napon. Meg még azért is, hogy a főfoglár azzal a két csábító almamellel volt elfoglalva, amelyek szintén mintha Ikarosz útját egyengették volna. De mindez nem volt igaz! Valami nagy elégtétel volt a lelkében, valami egyszerű és mégis száz színben csillogó, megnevezhetetlen jó érzés. Talán úgy lehetne mondani: amikor győz az igazság. Tisztán és maradéktalanul. Vérontás és erőszak nélkül, akárcsak a forradalmak első napján. Ikarosz érezte, hogy boldog és érezte, hogy a könnyei peregnek. Felhúzta a két térdét és átfogta a karjával. Az állát pedig ráhajtotta. Magát ölelte.
Egy sziklamélyedésben talált vizet, azt kiszürcsölte. Fügét is talált, na, nem sokat. Az egyik szem még éretlen volt, a másik meg mintha már elrohadt volna. Ezeket inkább eldobta. Aztán az éretlent mégis megette. Lelt egy madártojást is, meg kellett érte harcoljon a sirállyal, amely ádáz haraggal támadt Ikaroszra, a fejére is vágott a csőrével. De Ikarosz akkor már a markában szorongatta a tojást, összeroppantotta és nyalta a tojás sárga levét a tenyeréből. A szakálla, a karja mind csupa tojáshéj volt meg tojássárgája. A szaga vadszag volt, meg nyers tojásszag, Ikarosz a tengerhez indult, hogy lemossa magáról a tojásbűzt. Inkább a halbűz, azt már megszokta.
Iszonyatos fáradtság ömlött el a testén, lábai nem engedelmeskedtek, a földre esett, gurult a tengerpartig. Talán ha tíz öl volt a távolság. A kavicsok hangosan csörrentek meg a teste alatt. A lánccsörgés jutott eszébe. Tisztára mosta arcát és kezét. Valójában a lelkét mosta tisztára.
Lakatlan volt a sziget, ha csak a sirályokat nem számítjuk. Pihenésre való, tojásvadászatra. Életre aligha. Ikarosz tudta, errefelé vége a világnak. Európa innen még nagyon messze van. Ott van talán, amerre a madarak szállnak, amerre a bárkákat hajtja a szél. De ő, a maga gyarló toll-viaszával el nem érhet odáig. Kifárad addig karja-lába. Ennyi elég volt – tudta ezt Ikarosz –, a szabadság illúziója. A szigeteké, a másféle világé. Elaludt meg fölébredt. Ahogy fölébredt, belsejében tombolt az éhség, lábaiból azonban mintha tűnőben lett volna a fáradtság ólomsúlya. Maradt még víz a mélyedésben, azt kiitta. Valami kis záporban reménykedett. Télen ritka erre a kis zápor. Szikkasztó szelek, esetleg szörnyű viharok – Ikarosz fölsóhajtott.
Óvatosan széjjelbontotta a tüllszárnyat, tenyerével végigtapogatta a viaszborítást, gyűrődések és sunyi barázdák keletkeztek rajta, ezeket kiegyengette Ikarosz. A sirályfészek körül pompás tollakat talált, egy tucatnyit összegyűjtött belőlük. A középső tollsort a szárnya baloldalán meg kellett erősíteni. Egész nap elbíbelődött vele, estére egységes, sima és puha volt a szárny. Ikarosz most egy kormoránfészket látogatott meg, a fészek gazdája halászni járt, a tojás kicsi volt és büdös, alig ehető.
A hajnali szél mindig nyugat felől támadt föl. Ikarosz az első sugárral útnak indult. A parti sziklákról könnyen röppent a magasba. Szemberepült a fölkelő nappal, szembe Héliosz istennel, az aranyos szekérrel. – Eddig tartott az én utam is, de eddig az ő hatalmuk is. Erre nincs tovább – se szárnyaló embernek, se főfoglárnak. Most visszarepülünk, hová mehetnénk máshova? Magam akaratából megyek vissza. Magam szárnyán! Ott fogok leereszkedni a börtönudvarra, hogy mindenki lássa. Még talán örülni is fognak nekem! – Ikarosz elmosolyodott, az öröm elégtételre, aztán pedig lassan keserűségre változott. Nem ezért tud ő röpülni, hogy szökjön a szárnyain, és kietlen zátonyokon sirályfészket fosztogasson. Nem ezt akarta ő. Valami mást, másképpen. Hogy hírvivő és hírhozó legyen földek között és tengerek fölött. A legyőzött távolság és a legyőzött nehézség bajnoka. Krétáé, a hazájáé, a demokráciáé. A szabad emberek országáé, ahol, aki repülni képes, szabadon repülhet. A börtönben pedig a gonosztevők vannak. Ők ott vannak, de ott csak ők vannak! – Ikarosz nagyot sóhajtott, a heveder szorította a mellét, a nap már a feje fölött járt, egyenletes szárnycsapásokkal repült. Bárkát látott maga alatt, hajósai az evezőlapátra görnyedtek. – Ezek is sokára érnek Európába! – és Ikarosznak már szinte kedve lett volna leereszkedni a bárkára, hogy maga is evezőt ragadjon. De a hajósok bizonyosan megrémülnek tőle, talán meg is ölik, vagy megkopasztják – hívén, hogy főnixet vagy griffmadarat zsákmányoltak. Nehéz az emberekkel! – Ikarosz tovább repült, vissza, kelet felé. A hazája felé, a börtöne felé.
Azért csak este lett, mire elért Knosszoszba, a városi tömlöc fölé. A szürke-sivár négyszög üres volt, de üres volt a szomszédos kertész kertecskéje is. Minek sétáltatta volna hiába foglyait a főfoglár! Ikarosz leereszkedett a kőkockára, ezúttal földre bukott. Megrázta magát, és a köpönyegét kereste. Nem volt sehol. Kár, most miképp rejtse el ezeket a… Lehántotta magáról a szárnyakat (a sirálytollak hibátlanok voltak!), összegöngyölte, és a méretes kőkolosszus alá rejtette. Majd érte jövök! – gondolta Ikarosz és belemosolygott a börtönudvar éjszakájába.
Dörömbölni kezdett az udvari ajtón. A főfoglár fegyverrel a kézben nyitott ajtót, és kővé dermedt Ikarosz láttán. Aztán felhördült és a fegyverével mellbe taszította Ikaroszt. Aztán bele is rúgott. Aztán rátaposott a földre zuhant Ikaroszra. Aztán segítséget hívott, hogy mások is tapossák meg. Mindenki. A rabtartók is, meg a gonosztevők is. A törvény őrei és a törvény megsértői. A hatalom ellenségét.
Aztán visszahurcolták a bűzös és sötét cellába, ahol nemcsak az éjszaka miatt volt sötét, hanem mert kiszorították belőle a világosságot. A gonosztevők félrehúzódtak Ikarosztól, és a fal közelében pusmogtak. Időnként felé fordultak és mutogattak rá. Ilyenkor az ínyük kivillant, a nyáluk kifröccsent. A főfoglár visszahúzódott a saját szolgálati cellájába. Timidáról álmodozott, az illatos kertecskéről és az almamellekről. Hallgatott. Hallgatózott. Nem hallott semmit. Nem történt semmi. A cella felől őrjítő csend üvöltött a főfoglár fülébe. Nem ezt várta. Nem tudta, mit is vár. De nem csöndet és nem nyugalmat várt.
Aztán éjféltájban fölugrott, és a kőfaragóért kiáltott. A segédfoglárok rohantak és kirángatták ágyából a megrémült besúgót. Két ujja annyira reszketett, hogy ruháját sem bírta összegombolni magán. Pedig hideg volt a krétai éjszakában. Dideregve állt a főfoglár elé.
– Megjött Ikarosz! – a szóban rémület és gyűlölet rejtőzött.
– De hiszen elment Ikarosz! – dobta vissza a szót a kétujjú.
– Hallod, hogy megjött! – röffent rá a főfoglár. Aztán: – Hallod ezt a csöndet? – a főfoglár ökle alatt megreccsent a hivatali asztal, kezében megcsörrent a fegyver.
– Igen! Nem! – a kőfaragó zavartan nyitotta és zárta ökölbe két ujját.
– Na hát! Semmi! Hallod, semmi! – a főfoglár a kőfaragónak nyújtotta fegyverét. A kőfaragó két ujjal fogta meg a fegyvert. Ahány csak volt neki…
Ikaroszt az alá a kőtömb alá ásták el, amelyik a börtönudvar sarkában állott. Négy rab egész napon át dolgozott, amíg elég mély gödröt ástak. Csákányt persze nem adtak a kezükbe, a főfoglár nem kockáztatott ilyesmit. Elvégre gonosztevők voltak. A négyet másik négy váltotta, mindenki ásott egy kicsit a repülő ember sírján. Megtalálták a könnyű vászonszárnyat és a sirálytollakat. A viasszal körültömködték a cellatető kőtömbjét, hogy se fény, se hang ne hatoljon oda kívülről. A főfoglár pedig beírta a börtönnaplóba: – Ikarosz. A hatalom ellensége. Szökése közben a társai végeztek vele.
(2005. október 3.)
(Lukáts János: Keserű teher. Tizenhárom novella. Bp. 2009. Napút. (Napút-füzetek. 34. Káva Téka. 18-23. p.)
Hozzászólások