Verebi Éva | Emberben jártamban

Szépirodalom - vers

Emberben jártamban

 

Magunkról könnyűt írni nem tudok,
mert bennünk az a jó is oly nehéz,
a sorsunkba írt remény ösztönös,
és nem hagy pihenni e földtekén.

Kaput nyitott, és hagyta, hogy járjunk,
és vigyázta jól, miként is leszünk,
s lett volna bár mértékes iskolánk,
de kaptuk vesztünk, oly mohó szemünk.

Bokrétás csokorban hozott elénk
madár röptű hold-csíkos lobogót,
vér nélkül, csókkal, szelíddel, jóval
inni örökből jövőt, csobogót.

Benne voltunk minden gondolatban,
de rút lett a szó, és gazt virágzott,
s féreg rágta almafák tövében
lerészegedtünk az áltudástól.

Mindent rongyosra szaggattak azok,
akiknek csak bűz a tisztaszoba,
keresztöltés, s benn a kereszt maga,
kontyos, pántlikás leányok kora.

A sóval fölszórt, vetetlen lélek
csak bolyong és sír álnokok között,
s bár hajol néha termékeny földért,
szívén átszúr a megkövült közöny.

Így nehéz magunkról könnyűt írni,
de rosszból is itt bent sarjad a jó,
a sorsunkba írt remény ösztönös,
s néha megtorpanunk a kaptatón.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Emberben jártamban”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés