Jobbágyi Rozália és Aradi Péter egészen különös körülmények között találkoztak.
Rozinak évtizedekkel korábban jósolta egy nagyon öreg jósnő, hogy csak élete alkonyán fog találkozni élete párjával, utolsó, igaz szerelmével. Azóta várta, bár a sok kudarc hatására egy ideje már felhagyott a várakozással.
Rozi soha nem ment férjhez, nem voltak gyermekei, így élete alkonyán eladta a kis lakását és minden ingóságát, és hosszas töprengés, majd válogatás után beköltözött egy idősek otthonába.
Egy napon belépett a társalgóba, és egyúttal Jobbágyi Rozália életébe egy magas ősz férfi, aki a bemutatkozása után egy talányos mondatot ejtett ki a száján: – Nem mondhatom el senkinek… és várakozón nézett körbe, várva, hogy valaki befejezze a mondatot. De mindenhonnan értetlen, üres tekintetek néztek vissza rá. Péter már kezdte feladni a reményt, amikor megszólalt egy, az ablaknál ülő idős nő, és befejezte a mondatot: – Elmondom hát mindenkinek. És mondta tovább Karinthy Frigyes gyönyörű versének sorait.
Így történt, hogy ők ketten bemutatkoztak egymásnak, és attól fogva elválaszthatatlanok lettek, nagyon sok időt töltöttek egymás társaságában.
A kisváros szélén, hatalmas park közepén állt az egykori kastély, amelyben az idősek otthona működött. Kerítés vette ugyan körül, és a kapuk is zárva voltak, de aki tudott magáról gondoskodni, és önállóan járni, az kimehetett a városba sétálni.
Nehéz volt ide bekerülni, sokat kellett rá várni. Rozinak két teljes esztendőt, a jelentkezéstől a beköltözésig. 86 éves volt, már nem érezte magát biztonságban otthon, egyedül. Pedig nagyon szerette a kis lakást, amit örökségéből vett, a saját ízlése szerint rendezte be, és bár időnként volt társa is hosszabb-rövidebb ideig, mégis élete nagy részében egyedül lakott ott.
Féltette ugyan a szabadságát, voltak kétségei, hogyan fog tudni alkalmazkodni a lakótársakhoz, és a szabályokhoz, de nagyobb volt benne a biztonság iránti vágy. Így történt, hogy egy napon eladta a lakását, elajándékozta a könyveit, csak néhányat tartott meg több ezer kötetes könyvtárából.
Péter, mint kiderült, 87. évében járt, özvegy volt, egyetlen lánya Angliában élt a családjával együtt. A férfit nyomasztotta a magány, ezért határozta el, hogy kéri az otthonban való elhelyezését.
Míg a többiek naphosszat a tévé előtt ültek, ők ketten hosszú beszélgetéseket folytattak a félemeleti kis zugban, ahol asztalka, és két öblös fotel állt, így senkit nem zavartak.
Néhány hónap múltán Rozi úgy érezte, hogy a hajdani jóslat teljesedett be számára Péter személyében.
Egy napon a férfi megkérdezte tőle, hogyan történhetett, hogy egy ilyen művelt, kedves és kellemes nő, mint ő, egyedül maradt, évtizedeken át társ nélkül élt?
És ő elmondta, mennyire szenvedett olykor a társtalanságtól, valamint, hogy egész életében inkább hátránya származott a Péter által felsorolt tulajdonságaiból. Őt a férfiak inkább barátnak, beszélgetőtársnak tekintették. Alighanem hiányozhatott belőle valami női kisugárzás, vonzerő, ami felkeltette volna iránta a férfiak érdeklődését.
Már fiatal korában felismerte ezt, amikor a környezetében élő gyönyörű, ám buta nők után szinte kapkodtak a fiúk, ő pedig magányos volt. A táncos délutánokon, amikor a középiskolás lányok és fiúk élénken érdeklődtek egymás iránt, ő általában egy sarokban olvasott, „petrezselymet árult”.
Rozi sokáig bizalmatlan volt a szép nőkkel szemben, fenntartásai voltak. Aztán ez a vélekedése megváltozott, amikor megismert a környezetében néhány szép, és igazán okos, kedves nőt. Rájött, hogy saját előítéletei, és kisebbségi érzése okozta minden lelki szenvedését, és a róla sugárzó boldogtalanság, magány lehetett az oka, hogy potenciális partnereinek nem volt sok bizodalma hozzá. Mire azonban, mint önmaga terapeutája, minderre rájött, és ilyen szépen levezette, már késő volt változtatni. Saját kifejezésével élve már láthatatlan korba ért, amikor a kortársainak a választása semmiképpen nem rá esett, hanem a nála sokkal fiatalabb nőkre. Így maradt magára végleg, a későn szerzett tanulságokkal, és felismerésekkel együtt.
Tudod, Péter, az az érzésem, hogy Te is elmentél volna mellettem néhány évvel ezelőtt! – mondta Rozi egy esti beszélgetésük során a férfinek. De most, amikor százötven ember közül csak én ismertem Karinthy versét, evidens volt, hogy kizárólag mi lehetünk egymás számára szellemi partnerek.
Számomra késői ajándék, és jóval több, mint szellemi társ vagy, és ami köztünk van, több, mint barátság! – felelte a férfi.
Így történt, amikor egy napon kérésüket, hogy közös szobába költözhessenek, az otthon vezetői elfogadták, és teljesítették. Életük alkonyán ott találtak társat, ahol a legkevésbé számítottak rá. Jobbágyi Rozália és Aradi Péter, bár nem házasodtak össze, életük végéig társai maradtak egymásnak.
Utóhang:
A történetnek van némi reális magja, mint általában az én történeteimnek. De a megírás mellett akkor döntöttem, amikor egy nyári éjszakán teljes egészében megálmodtam mindezt, és csak le kellett írnom ébredés után. A női főszereplő nevét egy régebbi írói álnevemből kölcsönöztem: éveken át pályáztam ezen a néven különböző irodalmi pályázatokon.
Hozzászólások