„Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”
(A dalárda jeligéje)
Sikertelen egyesülés a Pécsi Zeneegylettel, elnökváltozás, az 1883-as fényes osztrák-német-svájci körút megszervezése
Bánffay Simon portréja (Forrás: Wikipédia)
Amikor megérkeztek a debreceni diadal után – amelynek díszes ünnepléséről a múlt rész végén számoltam be –, egy másik örömhír várta őket: a Pécsi Zeneegylet egyesülési szándékot jelentett be. Ez a lépés nagyon jónak látszott, már csak azért is, mert az ott működő zenekar az együtt-muzsikálás lehetőségét is közelebb hozta, amely különösen a közös föllépésekkor jelentett előnyt.
Nem sokat vártak, a tárgyalásokat követően az egyesülést az 1882. szeptember 24.-i közös közgyűlésen mondták ki. Bánffay (Baumholczer) Simon (1819-1902) elnök vezette a tárgyalásokat és a közös közgyűlést is, amelyre elkészült a módosított alapszabály is. Természetesen megválasztották a közös tisztikart, amelynek elnöke Bánffay Simon lett. A két karmester személye szintén ugyanaz maradt. Mivel azonban már addig is sokat segített a Pécsi Dalárdának Aidinger János (1846-1906) polgármester, ő az egyesület védnöke lett. Sajnos azonban ez a közös munkálkodás nem lett tartós: már a következő évben „válással” végződött. A megelőző tárgyalások után az 1883. december 9.-i újbóli közgyűlés mondotta ki a „végső verdiktet”, és ezt követően már az újbóli közgyűlést külön tartották. A változás utáni Pécsi Dalárda ezt 1883. december 22.-ére hívta össze, amelyet Szucsics Károly korelnök vezetett le. Ugyanis Bánffay Simon hosszú működés után a következő időszakot már nem vállalta. A szomorú hír után egy kedvező következett: Aidinger János királyi tanácsos, Pécs város polgármestere elvállalta a vezetést, és nagy örömmel választották meg új elnöküknek.
Aidinger János polgármester, a dalárda új elnöke (Forrás: Wikipédia)
Sajnos, volt ezeknek a történéseknek rossz folyománya is. A Pécsi Zeneegylet zenekara nem tudott a város meghatározó együttese lenni – nemsokára meg is szűnt –, az egyesület „kebelében működő” női énekkar sem tudott fönnmaradni hosszú ideig – időről-időre az erre nagy figyelmet fordító Hoffer Károlyra (1843-1921) várt az a sokszor hálátlan feladat, hogy mindig újra szervezze a női kórust. Ennek a város zenei életének színvonala látta a kárát, és több évnek kellett eltelnie, amíg „be tudták pótolni” ezeket a szakmai hiányosságokat.
Báró Majláth György (Forrás: Wikipédia)
Ennek az időszaknak két fontos föllépése volt. Először a régi színházban, a Mária utcai Oertzen-házban, a helybéli vöröskereszt egylet javára rendeztek hangversenyt. Másodszor pedig az egylet zászlóanyjának tragikus sorsú férje, ifj. székhelyi báró Majláth György (1818-1883) volt országbíró emlékére tartott gyászmisén működtek közre.
De az 1883-as évben történt a férfikórus életének egyik legsikeresebb eseménye is: a német nyelvterületre szervezett külföldi vendégszereplés. Ennek pedig hol regényes, hol több, mint bosszantó, hol pedig örömteli eseményei, átütő sikerei voltak. Kezdjük tehát a (kaland)regénybe illővel.
Pécs, Király utca, Hattyú-ház (A szerző felvétele)
A Pécsi Dalárda 1883. május 5.-i hangversenye után – a Király utcai Hattyú-házban – gyűltek össze a tagtársak. Olyan virágos hangulatba kerültek, hogy tovább nótáztak az ott működő Rebhan Sörözőben – nagyszámú hallgatóság, mégpedig támogató sokaság előtt. A mindig vezér-szerepet vivő Hoffer Károly éppen egy olyan fali bekeretezett plakát mögött foglalt helyet – kerete nyomta is a hátát –, amely a kies Svájc szépséges tájait reklámozta, az ott ajánlott programokat tette időrendbe. Amidőn jeles dalosunk egyre hosszabban szemrevételezte, mint „derült égből a villámcsapás” érte a „megváltó ötlet”, és ennek mindjárt fennhangon megnyilvánulását is adta, amikor elharsogta: „… – Fiúk, Pécsi Dalárda! Ide nézzetek, ez nektek való föladat: Zürichbe menni a magyar dallal, a magyar kultúrát bemutatni a külföldnek!”
Ahogy a regényekben meg van írva, pillanatnyi csönd lett, súlyos és felelősségteljes csönd, amely a nagy horderejű döntések előtt szokott lenni. Egy kis idő múltán azonban egymás szavába vágva nagy tervezgetés kezdődött. Se vége, se hossza nem volt a jobbnál jobb ötleteknek, útvonal-terveknek. És itt, ezen a ponton egy másik kulcsszereplő lépett elő. Ő már hosszabb ideje a dalárda tagja volt, aki „agytrösztként” segítette a munkájukat, mégis az utókor nyilvánossága elé most léphetett: ő volt Cziglányi Béla (1846-1902) táblabíró, akiről sokat fogunk még hallani akkor, amikor döntő lépéseket tett a Pécsi Dalárda, és azt meg is kellett valósítania!
Hoffer Károly (Forrás: Wikipédia)
Átérezték az ő személyének további jelentőségét a többiek ösztönösen, és amikor látták, hogy egyedül ő nem szólalt meg, hanem láthatóan töprengésbe merült, minden szem felé fordult. Ő pedig egyszer csak magyaros virtussal ráütött az asztalra, és ezt zengte érces hangján: „ – A Pécsi Dalárda el fog menni Zürichbe! Én vezetem! Kérek végrehajtó-bizottságot, ezt pedig holnap délután 2 órára a lakásomra kérem ülésbe!” Ekkor harsant föl aztán az igazi üdvrivalgás!
Most pedig örökítsük meg, kik is voltak ennek a „csúcsszervnek” a tagjai: Wachauer Károly, Hoffer Károly, Szigriszt József, Repich Vince, Jilly Alajos, Czury József, Herczenberger József, dr. Schaurek Bódog, Fekete Mihály, Mihálovits Antal – az akkori „dalárda krémje” tehát. Jegyezzük meg pontosan a dicső út szervezésének a kezdetét is: 1883. május 6.-a volt ez a jeles nap.
Kezdetét vette tehát a szervezés sokszor idegőrlő, sokszor nagy türelmet és kitartást igénylő mindennapi munkája. Sok mindenki beleszólt – ahogy ez már nálunk szokás –, sok mindenki hozzátette a maga javaslatait, véleményét, úgyhogy volt feladata a végrehajtó bizottságnak éppen elég. Sikerült összeszedni olyan öntevékeny adományozókat – mai szóval élvén szponzorokat –, akik anyagilag is támogatták az utat. A legnagyobb adakozót azonban az „utca hozta” – szó szerint. Az egyik végrehajtó bizottsági (VB) idős tag, Czury József 1883. május 17.-én berobbant a központi helyiségbe, és örömmel kiáltotta világgá: „Gyerekek, van pénz a svájczi (sic!) útra! S elbeszéli, hogy éppen most találkozott az utczán (sic!) régi jó barátjával, Fazekas Sándor baranya-sellyei földbirtokossal, s újságolta neki az eseményeket. Fazekas nagy brávót mond rá. – De nincs pénzünk! – mondja Czury. – Hát aztán mennyi kell? – Sok, sok. – De mégis. – Háromezer forint. – Hát mire való vagyok én? …!
Így történt a nagy eset, amelynek az lett a vége, hogy mindjárt küldöttség kereste föl az illető urat, és tárgyalásba kezdtek, írásbéli megállapodásra jutottak. Az utazók minden egyes tagjára kivetítve adott kölcsönt, amelyet az út után vagy egy összegben, vagy külön-külön kellett visszafizetniük az utazóknak. „Ráadásként” ő maga is „bevásárolta magát” az utazók közé. A többi adományozó között volt báró Pranadu Gusztáv és leánya, özv. báró Majláth Györgyné (1832-1914) zászlóanya, akik tekintélyes, 300 forintos összeget „adtak be a közösbe.” Ezzel „bezárult a kör” – mármint ami az anyagiakat illette –, a bizottság most már nyugodtan megváltoztathatta működésének irányát: az út szervezésébe kezdhetett. Az utazó dalosok pedig elkezdhettek „szélsebesen” próbálni…
Az alapos szervezőmunka a következő eredményre vezetett az útvonalat és az időpontokat illetően. Azt is eldöntötték, hogy a küldöttségük 24 tagú lesz.
Zürich, Bahnhofplatz 1900 (Forrás:Wikipédia)
Hangversenyeket itthon a terveknek megfelelően Nagykanizsán és Budapesten, külföldön pedig Grazban, Aussee-ben, Ischl-ben Salzburgban, Zürichben, Luzernben, valamint Nürnbergben adnának. Természetesen az összes ottani hatóságot írásban kereseték meg, amelyben leszögezték: hangversenyeik pénzdíját egy ottani jótékony célra kívánják fölhasználni, amelynek kijelölését a helybéli hatóságtól várták. Az ő céljuk pedig a magyar kultúrélet, ezen belül a magyar dalkultúra bemutatása, megismertetése a külfölddel, a német nyelvterülettel – természetesen a korabéli német nyelvű „sikerdalok” bemutatásával együtt. Egy „limit összeget” szabtak azonban: ha az egyes hangverseny tiszta jövedelme meghaladta – az akkori magyar pénzben számolván – 200 forintot, akkor a felét, ha nem, akkor az egészet adták tervezni ottani jótékony célra. (A 200 forinton fölüli összeget ugyanis itteni jótékony célra tervezték fordítani.) A hivatalos levélben még minden esetben azt szintén leírták, hogy kérik az ottani dalos egyesület elérhetőségét, hogy előtte föl tudják venni vélük a kapcsolatot bemutatkozás és támogatás-kérés céljából. Azt viszont nyomatékosan kérték, hogy megfelelő föllépési lehetőségű helyiséget biztosítsanak számukra, és erről minden esetben értesítsék őket, leírván az ottani hangversenyterem kiadásának pontos adminisztratív-anyagi föltételeit. Érdeklődtek az ottani várható fogadtatásról is, a lakosságnak a dalkultúrához való viszonyáról. Mellékletként csatolták a küldöttség pontos névsorát.
Ischl hatósága azt válaszolta, hogy Kursaal hangverseny terem szerintük túlságosan nagy lenne a kórusnak, és Zürich hasonló véleményt adott. (A zürichi Tonhalle nagy terme volt akkoriban Liszt Ferenc (1811-1886) hangversenyeinek állandó színhelye.) A szervező bizottság azonban ennek ellenére kérte: itt léphessenek föl, tisztában voltak ugyanis éneklésük hatásával.
Victor Hugo (Forrás: Wikipédia)
A honi fővárosi föllépésük megszervezése érdekében is hivatalos levelet írtak, mégpedig a Magyar Írók és Művészek Társasága elnökségének – bemutatkozásul. Leírták, hogy akkor már több mint 20 éve működnek, és „… a hazai énekművészet emelésén némit (sic!) lendített (a kórus), e tudatát meríti a sikerekből, melyek az orsz. (sic!) dalár versenyeken a jury (sic!) minden kori elismerését provokálták, s a hazai összes dalegyletek közt legtöbbször vívták ki számára az elsőséget…” A levél következő részének ez volt a summázata: „… A Pécsi Dalárda bízik erejében, hogy a magyar dalt a külföld előtt képviselni képes, hogy a magyar énekművészet fejlett fokáról a külföld előtt bizonyságot fog tenni. A ’Magyar Írók és Művészek Társasága’ soraiban díszlenek azon országosan tisztelt nevek, akik a Pécsi Dalárdát a hazai dalegyletek közt elsőnek ismerték el. Legyen megengedve nekünk, hogy rájok (sic!) való hivatkozással mutassuk be egyelőre e sorokban magunkat a nagyra becsült társaságnak…”
Kossuth Lajos emigrációban (Forrás: Wikipédia)
A végén ismertették részletesen terveiket, és a következőt is megjegyezték: a Budapesti Hírlap valamilyen úton-módon értesült a tervükről, és nyilvánosságra hozta azzal a reménykedéssel, hogy a tervezett jótékony célra való adakozásnál a Magyar Írók Nyugdíj Alapja „lesz a befutó,” és a hangverseny a Margitszigeten lesz. A hírlapi „előzetes kiszivárogtatásban” foglaltakat dalárdánk is megerősítette.
Zárásként ismét az énekkar és a vendégszereplés céljairól esett szó. „Miután a Pécsi Dalárdának egyedül a hazai dalművészet bemutatása a föladata, s teljesen távol áll tőle a pénzkereset minden kigondolható czélzata (sic!), csakis arra szorítkozván, hogy készkiadásai a körülményekhez képest fedeztessenek, némi biztosítékul erre nézve csatoljuk a dalárda tagjainak névsorát s társadalmi állását, a körút tervét pedig szíves betekintés végett, mely azonban még változásnak van alávetve.”
Sajnos a szép tervek nem valósultak meg, de adjuk át a szót a krónikásnak: „… a levelezésnek a társaság kezelésében történt összezavarása miatt támadt félreértésekből, a dalárda igaz sajnálatára, melynek különben utólag maga részéről a fővárosi sajtóban a társaság is kifejezést adott…” A budapesti hangverseny helyett a Győri Ének- és Zeneegylet meghívását fogadták el, így az útjuk végén itt terveztek föllépni – szintén jótékony célzattal.
Az Ischl-be tervezett útjukat „összekapcsolni tervezték” I. Ferenc Józsefnek adandó szerenáddal, és ebbéli kérésüket továbbították a főudvarmesteri hivatalnak.
Pulszky Ferenc (Forrás: Wikipédia)
Nürnbergbe szintén megküldték hasonló tartalmú levelüket, és nagy örömükre igen szívélyes választ kaptak „Singverein Nürnberg (Gegründet 1837)” fölirattal az alelnöktől, amelynek „Drága Daltestvérek!” volt a megszólítása, és így folytatódott: „Éppen most olvasom egy újságban, hogy Önök hangverseny-körútra indulnak, s ebben városunkat is érinteni akarják, nagy örömünkre fog szolgálni, ha titeket itt fogadhatunk, s mindenben kezetekre járhatunk. Amit Nürnberg művészetben és látványosságban nyújthat, hadd legyünk ebben vezetőitek! Ha Grazba érkeztek, köszöntsétek nevünkben az odavaló dalos egyesületet (Männergesangverein) a legszívélyesebben, ezek a szeretett daltestvérek majd elmondják nektek, milyen vendégszerető fogadtatásra találtak nálunk, mikor Wiesbadenbe, a nemzeti dalversenyre utaztak (melyben mi is részt vettünk). Csapjatok föl az ezennel odanyújtott német testvérkézbe, s írjátok meg hamar: ’jövünk hozzátok’! Szívélyes német daltársi üdvözlettel: és testvéri csókkal. Nürnberg, június 27. 1883.”
Cziglányi Béla (A szerző felvétele)
Nürnberg város magisztrátusának 1883. július 6.-i hivatalos levele azonban „lehűtötte a fölhevült pécsi kedélyeket.” Néhány adminisztratív közlés után egyenesen közölték, hogy nem vállalkozhatnak a hangverseny megszervezésére, és nem tudnak termet sem adni erre, és egyébként is nyár van, és ebben az időben nem lenne igény hangversenyre a közönségük részéről, és elutasítják a föllépés jövedelmének jótékony célra való fölhasználását, és nem javasolnak egyetlen dalos egyesületet sem a sok közül arra, hogy a pécsiek fölvegyék velük a kapcsolatot. Az első érvek máris jelezték, hogy nem látják szívesen a pécsieket, ami pedig a helybéli dalos egyesületekkel való kapcsolat-elutasítást illeti, elég cáfolat az előző német dalköri levél szívélyessége.
Ennek nyomán a német dalos testvérek egyletének másod-elnöke (alelnöke) 1883. július 9.-i második leveléből már a sajnálkozás és a mentegetőzés tűnt ki Cziglányi Bélának címezvén – amelyet bizalmasan tett, a vezetőséggel és a tagsággal meg nem beszélvén. Érdemes lesz most ezt is hosszasan idézni: „… Egy német újságban olvastam, hogy a pécsi férfi-dalegylet azt szándékozik bemutatni egy hangverseny-körútban német városoknak, mennyire ápolja, mint a németség őrszeme a német dal útján a német szellemet a távolban is, hogy így önmaga és törekvése iránt rokonszenvet keltsen. Ez a magasztos, ideális gondolat engem, mint egyletemnek képviselőjét annyira lelkesített, hogy gyors elhatározással Ön tisztelt egyletének német testvérkezet nyújtottam üdvözletül…” A továbbiakban a városuk hivatalos szerve által közöltekre hivatkozott. Szavaiból az tükröződött, hogy bár sajnálja, de ő sem tehet mást, mint azt javasolja a jelen helyzetben, hogy ne lépjenek föl a pécsiek náluk, mert csekély érdeklődésre számíthatnak a nagyközönségük részéről. Megjegyezte mentegetőzvén, azt sajnálja, hogy – a graziakkal ellentétben – ő nem mutathatja be olyan lelkesedéssel városukat, mint azt ők tették, de remélte, hogy eljön ennek is az ideje, „… s veletek a dalban nemes versenyre kelhetnénk, a siker nem maradhatna el.”
Szigriszt József (A szerző felvétele)
A következő sorai sok mindent megmagyaráztak az előzményekről, az ottani hangulatról, idézzük tehát ezeket a gondolatait: „… De az újságírók által csinált hangulat most ellenetek van, mert ti – úgy látszik – magyarok vagytok…”
Az ő eddigi közöltekből az derült ki, hogy félreértette a helyzetet, pécsi német dalkört hitt a Pécsi Dalárdában, és amikor rájött a tévedésére – hogy tudniillik a Pécsi Dalárda a magyar dalos hagyományt kívánja megmutatni föllépésein német földön, akkor már kénytelen volt az ottani hangulatra tekintettel, módosítania álláspontján – a valamikori találkozás reményét nem föladván. Sajnos, ez csak az ő egyéni véleménye volt, nem tárgyalta meg senkivel a saját egyesületén belül – azt a pécsiek válasza után kívánta megtenni –, ezért Cziglányi Béláék nem írhattak mást, mint azt: sajnálják a kialakult helyzetet, de ilyen körülmények miatt nem tudnak Nürnbergben föllépni. Voltak azonban olyan lovagiasak, hogy elismeréssel adóztak a német kultúra hagyományos értékei előtt, ezen belül pedig a német dalkultúrát illették elismerő szavakkal.
Angyal Pál (A szerző felvétele)
Azonban még valamit el kell mondanunk az akkori magyar-német kapcsolatok helyzetéről. A Magyar Írók és Művészek Társasága az előző hónapokban a már akkor is nemzetközi hírű francia íróhoz, Victor Hugóhoz indított hivatalos küldöttséget Párizsba, előzőleg pedig útba ejtették Turint (Torinót), és meglátogatták Kossuth Lajost. Vezetőjük Pulszky Ferenc volt. Azonban a német vasutak nem adtak kedvezményt az utazásukkor a magyaroknak, ezért a magyar sajtó számos cikkben marasztalta el őket – sajnos sokszor elfogadhatatlan szellemben és hangnemben. Nem csoda tehát, ha a németek megharagudtak a magyarokra, és ez németföldön is érződött. A mecsekalji dalos egyesület „beleszaladt” ebbe a fagyos légkörbe, és ez a nürnbergiek hivatalos válaszában is érződött. A pécsiek bátorságát dicséri, hogy mindezzel nem törődve, mégis vállalták az utat.
A szervezés alaposságát mutatta, hogy több bizottságot is fölállítottak, pontosan meghatározták mindegyik feladatát, és felelős személyeket is tudtak delegálni ezekbe a bizottságokba. (Kivétel volt az a bizottság, amely a postai és távirdai levelezést intézte. Itt egy „külső tag” vállalta ezeket a teendőket Krausze Ignác személyében, akit azon túl a dalárda „berkeiben” postai és távirdai „miniszternek” becéztek.)
De most nézzük ezeket a bizottságokat:
Reberics Imre (A szerző felvétele)
„1. Utazási fölügyelő-bizottság. Ennek a föladata volt az általános fegyelem föntartása (sic!), s e részben olyan korlátlan hatalommal bírt, hogy joga volt a netán súlyosan vétőt a további utazásból kizárni.
- Pénztári bizottság, mely a dalárda pénzeit, kiadásait, bevételeit, a hangversenyek jövedelmeit, az illető jótékony czélok (sic!) képviseletével való leszámolást látta el.
- Jegyváltó bizottság.
- Postát és távirdát ellátó bizottság, éspedig nemcsak a dalárda hivatalos ügyeiben, hanem a dalárda minden tagjának magán dolgaiban is.
- Az irodalmi bizottság. Ennek föladata volt az összes sajtóközleményeket és az összes levelezéseket ellátni. Ez a bizottság az utazás megkezdéséig folyamatosan 27 hírlapot vett igénybe, és pedig a helyi hírlapokat, a budapesti lapokat, a bécsi lapokat, és mindazon helyek lapjait, amelyeken hangversenyt akartunk tartani.
- A jutalom tárgyakat kezelő bizottság.
- Zászlótartó.
- A szónok-bizottság, mely az egyes fogadásoknál, búcsúzásoknál, társas összejöveteleknél tartandó beszédeket látta el magyar és német nyelven.”
A művészeti kérdésekre térvén elsőként annak a 24 dalosnak a nevét soroljuk föl szólamonként – Wachauer Károly karmesterrel az élen.
Herczenberger József (A szerző felvétele)
Tenor I.: Hoffer Károly, Dória Károly, Hillebrand Ferenc, Wieser Endre
Tenor II.: Reberics Imre, Mihálovits Antal, Horváth Antal, Cziglányi Béla
Basszus I.: Angyal Pál, Szigriszt Lajos, Egerszeghy Mihály, Simacsek Alajos, Kosztolányi János, Hirt János
Basszus II.: Jilly Alajos, Czury József, Eötvös Gusztáv, Fekete Mihály, Repich Vince, Egerszeghy Kálmán, Baross Kálmán, Hencz Győző.
(Azt föltétlenül rögzítenem kell, hogy a szólam-jelzések a mai szakmai gyakorlatnak felelnek meg, az akkori korban éppen ellenkezőleg jelezték azokat: a római számot először, magát a szólamot pedig utána írták.)
A föl- és bevonulásoknál a zászlót Katits Endre vitte, ő volt a kórus hivatalos zászlótartója.
Az előadandó dalműveket tekintve az a központi határozat született, hogy a magyar nyelvűek voltak többségben a német nyelvűekkel szemben, de hogy az ottani hallgatóság is értse, a magyar dalműveket is lefordították németre. Hoffer Károly és Cziglányi Béla végezte el ezt a munkát. A kinyomtatott kották magyar és német nyelvű változatát is magukkal vitték az útra, és kiosztották a hangversenyeik közönségének – semmit sem bíztak a véletlenre tehát.
Most nézzük meg, melyek azok a művek, amelyeket magukkal vittek a hazai és külföldi vendégszereplésre. Mai szemmel nem ismerősek ezek az alkotások, megörökítésük mégis indokolt, ha az akkori kor pécsi dalos életét jellemezni kívánjuk. Már csak azért is, mivel ezek voltak azok a művek, amelyeket kiemeltek a többi közül, amelyeket méltónak tartottak arra, hogy az ottani – jobbára idegen ajkú, idegen kultúrájú – közönségnek bemutassanak.
Akkori magyar kórusművek:
özv. báró Majláth Györgyné (A szerző felvétele)
Doppler Károly – Zimay László: Te vagy, te vagy barna kis lány, Erkel Gyula: Ébresztő, Hoffer Károly: Harmat csillog – Tarka madár,
Huber Károly: Édes lánykám – Bor, dal, lány – Szabadságdal – Lehullott a rezgő nyárfa – Fáj a szívem, fáj a lelkem – Érik a ropogós cseresznye – Szőke legény, piros barna leány – Olyan a te dalod,
Rieger György: Ki a gonddal, Thern Károly: Dalünnepen, Wachauer Károly: Nyisd ki rózsám – A szerelem sötét verem, Zimay László: Fájó emlékek (Nem hallottam soha íly /sic!/ bús harangszót) – Uram, uram, bíró uram.
Osztrák – Német kórusművek:
Abt: Vineta – Sonnenlicht ist schlafen gangen – Waldesgruss,
Engelsberg: Muttersprache, Fischer: Röslein im Wald (Irgend und irgend im Wald), Gericke: Wach auf, du schöne Träumerin, Kalliwoda: Das deutsche Lied.
A magyar kórusművek legnagyobb része népdal- vagy magyaros műdal-átirat (földolgozás) volt. Az alkotók közül Huber Károly volt az, akinek a legtöbb alkotását vitték magukkal, de vigyáztak arra is, hogy a férfikórus két jeles alakja, Hoffer Károly és Wacheuer Károly is szerepeljenek műveikkel. Kimondva is azért vitték magukkal pont ezeket a műveket, hogy az akkori magyar dalos hagyományokat ismertessék meg német földön, és emellett népszerűsítsék az ottani közönség körében.
Nürnbergi látkép ma (Forrás: Wikipédia)
A német nyelvű alkotások a kor híres, Liedertafel-stílusában megírt művek voltak. Jó érzékkel beválogattak olyanokat is, amelyek abban az időben nagy népszerűségnek örvendtek ott. Gondolhatjuk, milyen sikereket arattak akkor a német ajkú közönség körében, amikor a számukra „névtelen” magyar vidéki énekkar ékes német nyelven, magas színvonalon, és éppen a német polgári dalos hagyományokkal „fölvértezvén” adta elő az ő kedvenceiket! (De erről a következő részben szólunk majd.)
Franz Abt (Forrás: Wikipédia)
Közülük Franz Abt (1819-1885) lett a leghíresebb, aki előbb zürichi, majd braunschweigi hercegi karnagy volt, zeneszerzői, karnagyi életművéért az USA-ban is ünnepelték. Emlékműve ma Braunschweig-ben található.
Az út előkészítésének és a vendégszereplés lefolyásának rögzítése Cziglányi Béla munkája volt. A gondos előkészületek után, elindulás előtt így summázta a helyzetet, amely azt mutatta, hogy a már említett, a magyarokat akkor ellenségesen fogadó ottani közhangulatot – a sajnálatos előzetes nürnbergi kivételével – ez a kép nagyban árnyalta: „… Az előmunkálatokat, melyek május 6-ika óta szakadatlanul serényen folytak, befejeztük. Minden helyről, ahova menendők (sic!) voltunk, úgy a városi hatóságok, mint a megkeresett dalos egyesületek részéről az a biztosítás jött, hogy ők is készen várnak bennünket.
Wachauer Károly (A szerző felvétele)
A hazából dalos egyesületektől és magánosoktól jöttek a szerencsekívánatok nagy utunkra. Kedves útitársak csatlakoztak hozzánk. Énekeinket, dalainkat idehaza közönségünknek ’főpróba’ gyanánt bemutattuk, s azt az általános biztosítást nyertük, hogy mindenütt sikert, elismerést kell aratnunk. Mi aztán harczokra (sic!), de győzelmekre is határtalanul föllelkesülve (1883) július 23-án reggel nekiindultunk vállalkozásunknak…”
Hozzászólások