Zsófi utálta ezt a kifejezést. Gyakran zsörtölődött miatta. Valahányszor szóba került, hosszasan kifejtette az üggyel kapcsolatos véleményét. Miszerint, ha van olyan, hogy nagytakarítás, akkor kell, hogy legyen kistakarítás is. Na már most, akkor magától érthetően, lévén kicsi, nem is olyan jó, mint a nagy. Ha nem, akkor mi az ördögnek fizet napi hatvan dollárt az asszonynak, aki hetente kétszer jön, „kistakarítani”. Ráadásul ő már előtte való nap csak úgy, futtából végigszalad a házon, hogy ne kelljen szégyenkeznie az asszony előtt a rendetlenség miatt. Az asszony – csak úgy beszéltek róla a háta mögött – Natasha, harminc-valamennyi jóformájú orosz bevándorló, állítólag diplomás fiatalasszony, aki az ő költségén tanult meg tisztességesen takarítani. Napi hatvanért. Na, nem panaszkodik, mert igencsak igyekszik, naphosszat megy szinte megállás nélkül, riszálja a kerek fenekét a pattanásig szűk nadrágjában, Józsi örömére. Józsi a férj, különösen mióta nyugdíjba ment, itt lóg a ház körül naphosszat, a szeme majd kigúvad a látványra. Zsófi nem is bánja, ártatlan szórakozás, kell az a férfiaknak. „Nézni szabad – szokta mondani -, de ha hozzá nyúlsz, letöröm a kezed.” „Bolond vagy? Miről beszélsz?” Zsófi csak legyintett. „Tudod te nagyon jól.” Hát persze, hogy tudja, negyven éve hallja a fenyegetést, minek ellenére nyúlt ő, ha tehette, de a mai napig is szerencsésen megúszta a kéz-letörést.
Zsófi sorjában szedte le a polcokról a tányérokat és rakta be a mosogatóba. Fejcsóválva állapította meg, hogy jócskán megfogyatkoztak az évek folyamán, a kenyeres kistányérból már csak hét van… annak idején tizenkettő volt mindenből. Harminc éve, hogy vették – nagy befektetés volt, Józsi akkor kezdte az önálló praxisát, kellett reprezentálni. Micsoda öröm volt, hat szűk esztendő ért véget. Zsófi otthagyta a pincéreskedést, a heti hat-hétnapos lótás-futást a Csárda című magyar vendéglőben. Kiszolgálni, konyhában segédkezni, eltűrni a szemtelen bizalmaskodást a magyar vendégektől, elég volt.
Dehát kellett a pénz. Józsi fillérekért dolgozott a kórházban, tanult – amit már úgy is tudott – most egy új nyelven, hogy a végén kiakaszthassa a cégért. Dr. József Lipták. Family Physician. Most így visszanézve be kell, hogy vallja: megérte. Sokszor elmélkedett fölötte, hogy mi lett volna belőlük, ha otthon maradnak? A sárba ragadt bácskai kisváros reménytelen zsákutcája nem sokat ígért férjének… Neki? Kovács Zsófia okleveles óvónő? Az más. Ő szerette, amit csinált. A gyermek, az gyermek akárhol. Még ma is hiányzik neki a zsivaj, a kedvenc televíziós műsora, a Sesame Street.
Leemelte a nagytányérokat. Tudta, hogy ott van, a legalsó. A csorba. Három véglegesen eltörött, kilenc maradt és azok között a „csorba”. A tányér, aminek múltja van. Berakta a nyolcat a mosogatóba, forgatta, nézte az apró nefelejcs koszorúkat a csontfehér mezőben, a hajszálfinom kék csíkot a peremén, megtörve, megszakítva egy parányi csorbával.
Mrs. Morris integetett a szomszéd ház ablakából, a rituális reggeli üdvözlettel, Zsófi látta, visszaintett s kilépett a látószögből, nem volt most kedve a társalkodáshoz. Betty ilyenkor át szokott jönni egy kis pletykára és olyankor be nem áll a szája. Néha órák hosszat ül a konyhapult magas székén, míg Zsófi megy a dolga után, alig-alig hallva, hogy a szomszédasszony miről beszél. Az igazság az, hogy Bettyt nem érdekli, hogy valaki hallja-e amit mond, a lényeg az, hogy ő fecsegjen.
*
(Megjelent a www.kalaka.com internetes szépirodalmi folyóirat oldalán)
Hozzászólások