Olyan nagy-nagy csend van a kora
reggeli, még alvó lakótelepen,
hogy szinte a korán ébredő madarak
szárnysuhogását is hallani lehet,
sehol egy hang, még a gyerekek sem
visítanak lent a játszótéren, vasárnap
van, és akkor ebben a csendben
váratlanul felharsan egy hang:
egészen disszonáns, valaki az
orrát fújja, de nem is fújás ez, inkább
mintha trombitaszó lenne. Elképzelem,
milyen lehet az orr, amit így fújnak:
hatalmas, veres, de inkább rezes.
Ez az egyetlen hang, ami hallik, hosszan
kitartott, beleremeg az egész
lakótelep. Közben én magam is
felébredek, bársony fülű Bendegúz
kutya az ágyam előtt hever, ráérősen
végig simítom a bundáját, kezem alá
simul, finom. Az élet szép, gondolom,
és így indul a napom, szeptember van,
tizenharmadika, csak egy vasárnap reggel.

Megosztás

Tweet