Megbotlik velem a deres, szürke reggel,
kabátom alá kúszik a kék szín hideg,
borzongásom kuncogja a sárga blúzom,
s puha, lila kesztyűben a kezem pihen.

Szívem egy rózsaszín dallamot dudorász,
még pirosan perzselő csókod a számon,
zöldjével dicsekszik, és biccent a fenyő,
barna szeplőimet az orcámon számol.

Ősz tündére nekem igazi barátom.
Kacagunk és sírunk, hisz rég együtt vagyunk,
vörös vérben hozott halovány hajnalon,
és fehér lepelben majd mindent itt hagyunk.

Gondolatim elbújnak kocsi zaj elől,
felfröccsen a sár is, de én azt se bánom,
átkarol a létem édes nyűge, bája,
és nem bosszant semmit, hogy egyre csak ázom.

Köszönöm, Istenem, Neked elsőképpen,
összebújva ölelnek rebbenő fények,
reszketőn, boldogan járok itt, mert élek,
és tudod, néha már a csendtől sem félek.

Megosztás

Tweet