Lukáts János | A petrezselymes kertecske

Szépirodalom - próza

A petrezselymes kertecske

 

A hajnalpír őnáluk a kávéskanál csilingelésére köszönt be. Lőrinc már korábban felneszel, fövésre biztatja a kávémasinát, cukrot, kakaót és kekszet mellékel az ébresztő csészéhez. Aztán kifortyog a kávé engedelmesen, Lőrinc pedig kezében az ezüsttálcával, megáll a szobaajtóban, és addig kocog a kanállal a poháron, amíg Viola nem közli álomittasan, hogy a Jó reggelt ma is beköszöntött.

Viola – későn kelő szeretne lenni, de egy tanárnő világéletében korán kelésre ítéltetett. E felett naponta sóhajtozik és kesereg, végül mindannyiszor hátizsákjába rakja tanszereit, a diáknép aznapra rendelt dolgozatait, és útnak indul. Lőrinc ablakot nyit, és Viola után integet, Viola visszainteget, bár a hajnali félhomályban gyakran csak egy imbolygó, fehér tenyér látszik belőle. Lőrinc ilyenkor egyedül marad, és nagyon egyedül is érzi magát.

Lőrinc ma délelőtt egy novellát faragott Viola úti szenvedéseiről, az iskolába imbolygó botrány-buszt hószínű Adria-jachttá változtatta, sorsüldözött szerelmesét elröpítette Máltára – Viola azért három perccel a becsengetés előtt mégis ott topogott az iskolakapu árnyékában. Este Lőrinc némi szorongással bemutatja a novellát Violának, Viola rábiccent, Lőrinc pedig elküldi a Sugárnyaláb című folyóiratnak.

Viola és Lőrinc a Viola és a Lőrinc nevet csak lakásbirodalmuk falai között használják, a világ ezen kívül való része minderről nem tud, a maguk ékszere ez, amellyel feldíszítik egymást. Amint hogy Viola a diákjait sem nevezi diákoknak, az egerek nevet adta nekik, magát pedig ragadozó macskaként igyekszik feltüntetni, többnyire nem nagy sikerrel.

Viola hat osztályban tanít, osztályonként húsz-harminc egér cincog naphosszat. Viola minden osztályban hetente irat dolgozatot, gyakorta kettőt is, literatúrából és grammatikából. Lőrinc már többször megpróbálta kiszámítani, hogy a teljes egérnép hetente hány dolgozatot körmöl össze, de eredményül az jött ki neki, hogy minden napra jut bőséges dolgozatköteg, amely Viola lankadatlan serénysége folytán estére megfogyatkozik, másnapra pedig újra megtestesedik.

A dolgozatírást a tanmacskának előre kötelező elcincogni az egerek felé, az egereknek azonban nem kötelező iskolát látogatni dolgozatíráskor, viszont Violának a hiányzó egerek okán mindannyiszor új dolgozatot kötelező kifundálni, hajh, szörnyű rendtartás, szörnyű egerek, Viola a nemzet napszámosa! Viola rajong a szakmájáért, semmiért se lenne se manöken, se fagylaltos kisasszony vagy tévébemondó. Átoksúlyban a jutalom!

A magány lélekölő óráiban Lőrinc őrjáratot végez a békási piacon, beszerzi a mindig fogyatkozó mézet, a váratlanul megkedvelt áfonyát, télelőn a csúnyán-vonzó naspolyát, bár tavasszal a gyanús kecskesajtot csak ő rágcsálja, Viola az olasz szőlőt pattogtatja szét ajkai között.

Szombatonként a piacról hazatérőben nincs novellaíró, se tanmacska, vidáman huzakodó szerelmetes párrá változnak ilyenkor. A lépcsősor közepén, vagy az automaták szomszédságában váratlan csóközönbe fognak, miközben Lőrinc a Viola grabancát fésüli ujjaival, Viola a Lőrinc fülét markolássza önfeledten. Korosodó járókelők időnként összecsapják kezüket, dicsérő szavakat intéznek hozzájuk, hogy az aluljáróba becsempésznek valamit az elfeledett édenkertből. Viola és Lőrinc ilyenkor szemérmesen zavart mosollyal kézen fogva indulnak tovább, maguk után húzva a kerekes vásárlótaligát, amelynek a Bikfic nevet adták.

Vasárnap a szalonnak kinevezett lakrészben reggeliznek, mármint Lőrinc reggelizik, Viola pedig ámulja társa aznapi falánkságát. A reggeli harmadik résztvevője Macskacicó, aki nem más, mint egy fából faragott, csíkosba öltöztetett figura, aki rugón hintázik le-föl az asztal fölött. Tavasztól-őszig a korai nap beragyog a szalonba, ilyenkor egy óvatos tenyérlendítéssel Macskacicót tornászásra lehet késztetni, árnyéka pedig vele párhuzamosan ugrándozik a szalonfalon.

Viola időnként a szoba sarkán felejti tekintetét, vagyis gondolkozik, Lőrinc ilyenkor várja már a kérdést, ami azonban inkább parancsszó. Például: – Lőrinc, mondjál három közmondást! – Lőrinc sorolja: – Bolondnak bolond a szerencséje!, Csalánba nem üt a mennykő! – és a kedvencét: – Öreg kecske is megnyalja a sót! – De Viola ismeri az egereit: – Az elsőt nem hiszik, a másodikat nem értik, a harmadikon pedig nevetnek. – A közmondás végül ez lesz: Azt a lovat rakják, amelyik húz! – Viola sóhajtva fogadja el a javaslatot.

Viola most a hetedikeseknek dolgozatozik, a bibliát böngészi, idézeteket gyűjt, és képeket keres hozzájuk a világfestészetből, tessék egymáshoz terelni őket. Bár Viola órákig vallatja a gépet és a lexikont, ezt a feladatot az egerek kedvelik, aznapra rejtvényújságnak érzik a dolgozatfüzetet.

Lőrinc pedig már új novella gyökereit locsolja: a főhős meglepné kedvesét egy nyaklánccal, a lánc fekete gyöngyszemeit azonban maga szeretné a hegy gyomrából kibányászni. De a bányát bezárták, a helyén koncertkatlan fortyog, a nyakláncból nem lesz semmi, hacsak… – Lőrinc rágja a tollat, Viola semmit sem sejt a füstbe ment ígéretről.

Viola korrepetál nehézfejű lustákat, Viola felkészít karriervadász izgágákat, Viola vezeti a holnap tanárait a maga iskolai kalandparkján keresztül, mint Vergilius tette Dantéval a Komédiában. Este fáradtan hallgat, aztán lelkesen élmény-beszámol. Az élmények végére azért gyakran kerül egy-egy merengő sóhaj: – Ha csak akkora kertem volna, amelyet három lépéssel átléphetek, ültetnék bele petrezselymet, sokat, hogy mindig nézhessem, locsolhassam, tépkedhessem. És addig se kelljen… – Lőrinc ilyenkor széttárja kezét, és fejét lehorgasztja: miszerint a második emeleti panellakásban ezt a kérést nehézségbe ütközne megvalósítani. Viola másnap, amint a párnája alá csúsztatja kezét, ott találja a Sugárnyalábot, benne a megígért nyaklánccal. Megígérni, megírni, ez már majdnem ugyanaz, mint megkapni. Majdnem…

Lőrinc és Viola bánata könnyen távozik, szívük gyakran telik meg örömmel, amelyet látványosan kívánnak megosztani a világgal. Ilyenkor megállnak az utcán-téren, egymáshoz igazítva lábukat, Viola háromig számol, erre kézen fogva felugranak – bal lábról, utána Viola újra számol, ekkor kézen fogva jobb lábról ugranak a magasba. Majd ugrásuk végeztével elégedetten továbblépkednek.

Jön a tavasz, megy a tél: folynak a versmondás, a helyesírás, a nyelvtantudás versenyei. Folynak a kerületben, a városban, az országban. Violának minden évben számos versenyzője van versenyben. Most jön a szurkolás a – hej, de sok! – helyszínen, jönnek az Egy tanárnak kutya kötelessége… kezdetű mondatok, persze Viola szájából. Lőrinc nem is tudja igazán, mi a kutya kötelessége és mi Violáé. Viola boldog diákjai sikerének (ilyenkor nem egerek!), és dédelgeti a neki is kijáró ajándékkönyvet.

Aztán eljön az a júniusi koraeste, amikor egész osztálynyi diákhad sorakozik fel az ablak alatt, a szemközti fák között. Viola gyertyát kerít, és már rejtegeti könnyeit. A végzős osztály pedig énekelni kezd, halkan és zavartan, aztán egyre bátrabban és vidámabban, maguk dalait, a táborokban tanultakat, és amit csakis Violának szánnak. Viola gyertyával hívogat, könnyei már bőven peregnek. A szerenádozók bevonulnak a lakásba, megszállnak balkont és szobát, díványt és karszéket. Viola óriási porcelántálban meggybólét helyez ki a szőnyeg közepére, a poharak és kanalak munkába állnak. Ő maga a legkisebb a diákok között, a nagy pálmafa alá húzódik, onnan néz fel négy-hat éven át volt diákjaira, akikről tudja, így együtt sose fogja többet látni őket. Egy perc múlva zsivaj, nevetés, vidámság árad a szobából. Lőrinc ilyenkor a kisszobába húzódik, és nagyon magányosnak érzi magát.

A szerenádozók távozása sem egyszerű dolog, a lakásajtó belső oldalán az elmúlt évek diákjainak névaláírásai sorakoznak, zsúfolódnak, vagy amennyi megmaradt belőlük. Nevek százai, vagy kezdőbetűk, becéző nevek. Nevek az ajtó tetején és a legalján, amiket már hason fekve írtak fel gazdáik. A szerenádozók már hallottak erről a különös megörökíttetésről, várják, hogy ők is, végre… utoljára. Négyen-öten maradnak, esetleg egy üveg valódi ital is előkerül, a diákokból egy óra alatt mintha vendégbarát lett volna. Viola hosszan integet utánuk az éjszakában.

A nyári szünetet Violáék a somogyi nyaralóban töltik, ahová család, gyereknép és barátok számosan hívódnak meg és látogatnak el. Víg az élet ilyenkor: pingpong, zsivaj, diófa, tábortűz. Viola, ha teheti, elvonul, és laptopját vallatja. Augusztusban irodalmi tábor, témát keres, olvasmányt ajánl a résztvevőknek, vendégelőadókat kér fel, maga előadását készíti. Lőrinc kérdez, aztán hüledezve hallgatja Viola terveit: az idén a francia felvilágosodás, tavaly a japán haiku a téma, jövőre a magyar reformkor, de volt már a hazai színművészet hősi ideje. A diákok egymást biztatják, hogy érdemes eljönni az irodalmi táborba, évek múltán is visszajárnak. Viola csak nézi a derékig nőtt füvet, a csalánerdőt, szó sem lehet kiskertről, petrezselyemről. Mire tisztást tisztítanának, mire elvetik, mire kinő – itt az augusztus, aztán erre az évre vége Somogynak, telelni készül a nyaraló. Viola sóhajt, jövőre talán Fák és füvek az irodalomban lehetne a téma.

A vendégsereg jön-megy, az idő múlik, a tábor közeledik, Viola megtalálta, kigyűjtötte, rendszerbe állította, ami csak kell egy vidám, nyári táborozáshoz. A többiek még maradnak, neki mennie kell, gondtalan diákszemek várják, kipihent leányarcok, megnőtt fiúfrizurák. Amikor útra kél, Lőrinc is haza indul, a panelba, a balkonhoz, a sokat látott pálmafához.

Lőrinc nyugtalan, keres, és nem talál, aztán talál. Nagy, lapos cseréptálat, benne csupa kagyló meg kavics, tengerről, folyóból. Viola pontosan tudja, melyik honnan való, Lőrincnek fogalma sincs róla. A kagylók, kavicsok széles szájú üvegbe vándorolnak át, ott is láthatók, onnan is kilátnak.

A cseréptál földet kap, bőven, egészen a pereméig. Hát nem nagy, hát nem kicsi. Lőrinc beszerez: két zacskó petrezselyemmagot vásárol, kettőt! Biztosan gazdálkodónak fognak nézni a békási piacon! A békási piacon senki nem nézi Lőrincet gazdálkodónak két zacskó petrezselyemért, de összesúgnak a háta mögött: – Ezek szoktak ugrálni! – Meg csókolózni! – teszi hozzá a másik békási. Lőrinc elveti a szörnyűen apró magvakat, alig hiheti, hogy ebből bármi kikel, földet húz rá, vékony rétegben, aztán megöntözi. Egy keveset, másnap is egy keveset, Lőrinc figyeli, kinőtt-e már.

Múlnak a tábor napjai, Viola hazatér, boldogan, fáradtan. – Az idén okosabbak voltak – mondja nyári egereiről. Egy hét van az igazi iskoláig, Viola máris tervek sorát vázolja fel. Azért van két napjuk magukra, egymásra. Két nap nagyon kevés, két nap nagyon sok, Lőrinc tudja, Viola tudja.

Jönnek haza a két nap után, négy nap még a becsengetésig. – Ez micsoda? – kérdezi Viola, és rámutat a cseréptálra, a tetején valami apró zöld törekszik elő a napfényre. Lőrinc hallgat, locsol, Viola gyanakszik. – Te, Lőrinc, csak nem…

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

3 hozzászólás van ehhez: “A petrezselymes kertecske”


  1. Volt nekem egy pótmamám: Putyi néni. Szintén tanár. Aki a kémia órák utolsó tíz percében a rábízott magyar gyerekeknek Szózatot, Himnuszt, Székely himnuszt tanított titokban a Ceausescu éra kellős közepén. Ő mondta mindig, hogy meg kell találni a mindennapok szürke tengerében az apró örömöket.

    Hozzászóló: Bandi András | 2020. október 23., 11:42
  2. János, ezek ti vagytok, gyönyörűségeim. Látszik a szerelmetek, a mindennapjaitok. Te azonban miért lettél mellékszereplő? Tanárnő párod életéből minden öröme kicseng, a hivatásának él. Nincs semmi bajom a boldogságotokkal, látszik, hogy ketten egy egész vagytok.Számomra a te tehetséged alapján nem látszik eléggé, hogy tényleg élvezed-e a “munkádat”.Somogyi birtokutokról nem tudtam, pedig fél évig mi is ott lakunk.

    Hozzászóló: György Wéber | 2020. október 26., 10:55
  3. Kedves Lőrinc és (még ismeretlen) Viola!Kívánjuk, hogy még sokáig maradjatok ilyen fiatalok és bohók! Öreg csillaghegyi rokonok

    Hozzászóló: Bánszky Balázs | 2020. október 27., 21:16

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés